Hasonmás az internátusban – Émilie Sagée különös története

Rigától nem messze áll egy elegáns épület. A 19. század közepén nemesemberek, jómódú polgárok íratták be ide leányaikat, Lettország legjobb családjainak szülötteit. Tudományok és művészetek, jómodor és illem, tánc és zene, házimunka és lovaglás egyaránt az iskola tananyagai közé tartozott, akár a nyelvek, amelyeket természetesen anyanyelvű tanárok oktattak.

A leánynevelde sorsát különös és megmagyarázhatatlan események rázták meg 1845-ben. Julia von Guildenstubbe bárónő, előkelő német család sarja emlékirataiban felidézi ifjúságának az intézethez fűződő időszakát, a titkok és talányok esztendejét.

Különös és furcsa történet bontakozik ki a gyöngybetűkkel írt leánynapló oldalain. Az emlékezés főhőse a fiatal és szép francia nevelőnő, Émilie Sagée. Már megérkezése után néhány nappal különös hírek kezdtek terjengeni az otthon előkelő lakói között a rokonszenves és megnyerő tanárnőről.

Az új nevelő rejtélyes és csodás tulajdonságokkal rendelkezett. Többek között képes volt egy időben egyszerre több helyen is megjelenni. Ahogy telt-múlt az idő, legendák valóságos hálója vette körül.

Egyszer, amikor éppen a francia igeragozást magyarázta, tanítványai elképedve vették észre, hogy alakja megkettőződik, már két Émilie áll krétával a kezében a táblánál. Ám míg az egyik valóban írt, a másik csupán ismételte ikertestvére mozdulatait.

Pár nappal később még fantasztikusabb jelenetnek lehettek szemtanú, az intézet hallgatói. Éppen kézimunkával foglalkoztak a földszinti nagyteremben, melynek négy óriási üvegablakkal díszített ajtaja a hatalmas kertre nyílt. A lányok a terem közepén egy asztalt ültek körbe, s pontosan latták, mi történik a kertben, ahol Émilie éppen egy ágyás mellett állt s kis lapátjával egy virágbokrot ásott körbe.

„Az asztal végén ült az ügyeletes nevelőnő terjedelmes bőr karosszékben – emlékezik vissza von Guildenstubbe. – Egyszer csak felállt és elhagyta a termet. A karosszék üres maradt, de nem sokáig, hirtelen megjelent benne Émilie. A lányok nyomban a kert felé pillantottak s meglátták franciatanárukat. Ugyanannál az ágyásnál állt és dolgozott. Az is feltűnt, hogy mozdulatai lassúbbak lettek, mint aki félálomban, önkívületben cselekszik. Tekintetüket ismét a karosszékre emelték. Ott is egy Émilie ült. Alakja annyira valósan rajzolódott ki, hogy ha nem látták volna előtte a kertben s nem váratlanul jelenik meg az asztal végén, nem kételkednek, hogy ő maga az.

A két legbátrabb leányzó a szellemalakhoz lépett és megérintette. Kezük halovány ellenállásba ütközött, mint amikor gézhez vagy fátyol anyagához érsz. Egyikőjük közel ment a székhez, s mintegy átsuhant a tanárnő testének egy részén. A szellemkép azonban nem tűnt el, ugyanúgy ott ült a karosszékben, majd egyszer csak köddé vált. A kertben dolgozó igazi Émilie mozdulatai ekkor hirtelen életszerűek, elevenek lettek, az álmos enerváltság egy pillanat alatt lefoszlott róla.”

A furcsa dolgok másfél esztendőn át folytatódtak a szerencsétlen és boldogtalan tanárnővel. Hol mindennap, hol hetes szünetekkel. Mindez természetesen nem használt a tekintélyes intézmény hírnevének, alaposan felbolygatta addigi nyugalmas életét, állandó izgalomban tartotta mind a tanulókat, mind Émilie nevelőtársait. Sorra érkeztek az előkelő hintók az épülethez, s a rémült szülők hazaszállították idegileg megtépázott gyermekeiket.

A negyvenkét nemeskisasszonyból hamarosan csak tizennyolc maradt. Nem volt mit tenni, meg kellett válni Émilie-től, akit furcsa tulajdonsága ellenére szerettek és kedveltek tanítványai. Hiszen maga sem tudott titokzatos megkettőződéseiről, ő maga is szenvedett tőlük. Fiatal és nyílt lelke igaz barátokra, társakra áhítozott.

Ám addigi, rövid pályafutása során ez sohasem jutott osztályrészéül. „Ez a tizenkilencedik!” – suttogta szomorúan, amikor megölelte növendékeit s lelépdelt a lépcsőkön. Mint később kiderült, tizenhat esztendő alatt tizennyolc intézményben fordult meg, s mindenhonnan távoznia kellett. Ugyanazon ok miatt… Nem képességeivel volt a baj, ajánlóleveleiben elragadtatással szóltak tanári, nevelői munkájáról.

Émilie Sagée-nek nyoma veszett a hatalmas cári birodalom úttalan útjain. Jövevény lett volna, aki keresztként viselte sorsát? Vagy az úgynevezett asztráltestekkel állunk szemben? A visszaemlékezések természetesen erre nem adnak választ. Történetét azonban megmagyarázzák mindazok a tudományosan is igazolt, hasonló jelenségek, melyekkel a parafenomének és kutatók manapság is foglalkoznak.

A XVI. századi Cagliostro gróftól a XX. századi nagy amerikai prózaíróig, Theodore Dreiserig százak és százak erősítették meg a hasonmás-jelenség létét. Születtek rá elektromágneses, optikai magyarázatok, egyesek földöntúliak jelzésének hitték.

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

error:
Send this to a friend