Az 1990-es évek elején a Moszkvai Tudományos Akadémia közzétette megdöbbentő beszámolóját a DNS és a fény fotonoknak nevezett részecskéi között fennálló kapcsolatról.
A kutatások korai fázisáról beszámoló jelentésben dr. Vlagyimir Poponyin egy olyan kísérletsorozatot ír le, mely arra enged következtetni, hogy az emberi DNS közvetlen hatást gyakorol az anyagi világra egy új, ez ideig ismeretlen erőtér révén, mely kapcsolatot létesít közöttük.
Dr. Poponyin, a kvantumbiológia világszerte elismert szakértője, egy amerikai kutatóintézet meghívottjaként végezte el az említett kísérletsorozatot.
A kísérletek első lépéseként laboratóriumi körülmények között méréseket végeztek a fénysugarakon. Miután egy speciális tervezésű kamrából kiszivattyúzták a levegőt, a fényrészecskék mintázata és térközei a várt véletlen eloszlást követték.
Ezeket a véletlenszerű mintázatokat kétszeresen is leellenőrizték és dokumentálták, hogy hivatkozási alapként szolgálhassanak a kísérlet következő szakaszában.
Az első meglepetés akkor érte a tudósokat, amikor DNS anyagmintákat helyeztek el a kamrában. A genetikai állomány jelenlétében a fényrészecskék mintázata és térközei megváltoztak.
A rendszertelen minta helyett, melyet a kutatók addig megfigyeltek, a fényrészecskék egy új, az egyenletes hullám függvényére emlékeztető mintázatot kezdtek felvenni.
A DNS-molekulák nyilvánvalóan hatást gyakoroltak a fotonokra, mintha valamely láthatatlan erő révén szabályszerű hullámmintázatba rendezték volna őket. A következő meglepetés akkor következett, amikor a kutatók eltávolították a kamrából a DNS-mintákat.
Tökéletesen meg voltak győződve arról, hogy a fényrészecskék visszatérnek eredeti, véletlenszerű elrendezésükhöz, ám ehelyett valami igencsak váratlan dolog történt.
A mintázatok most alapvetően különböztek a DNS elhelyezése előtt megfigyelttől.
Poponyin saját szavait idézve, a fény „meglepően és a sejtéseknek ellentmondóan” viselkedett. Miután leellenőrizték a berendezéseket, és megismételték a kísérletet, a kutatók nekiláttak magyarázatot keresni a látottakra.
Amikor nem voltak ott a DNS-minták, mi befolyásolta vajon a fényrészecskéket? Hátrahagyott volna a DNS valamiféle maradék erőt, mely azután is sokáig éreztette hatását, hogy a biológiai anyagot eltüntették?
Poponyin azt írja, hogy ő és a többi kutató „rá voltak kényszerítve, hogy elfogadják a munkahipotézist, mely szerint valamilyen új erőtérstruktúra jött létre…”. Azt hangsúlyozandó, hogy az effektus az anyagi DNS-molekulával áll kapcsolatban, az új jelenséget DNS-fantomeffektusnak nevezték el.
Poponyin „új erőtérstruktúrája” megdöbbentően hasonlónak tűnik a Max Planck által leírt erők „ősforrásához” és az ősi hagyományokban említett hatásokhoz.
Ez a kísérletsorozat már csak azért is fontos, mert egyértelmű bizonyítékkal szolgál – laboratóriumi körülmények között talán most először – arra a kapcsolatra, melynek révén még jobban alátámaszthatjuk az imádság anyagi világunkra gyakorolt hatásának hitelét.
Ebben az esetben a DNS-minta voltaképpen olyan molekulák passzív együttese volt, melyek nem kapcsolódtak egy tudatos élőlény agyához; ám a DNS még a kettős spirálalakzatán végiglüktető, emberi érzések híján is létrehozott bizonyos erőt, és mérhető hatást gyakorolt közvetlen környezetére.
Tudományos tény, hogy egy átlagos termetű, magasságú és súlyú ember teste több billió sejtből épül fel.
Ha az egyén minden egyes sejtjének érzéseket és érzelmeket közvetítő DNS-antennái ilyen tulajdonságokkal rendelkeznek, vagyis képesek hatást gyakorolni a környező világra, hányszorosára is erősödik az imént leírt hatás?
És ha az egyén sejtjein végigfutó, véletlenszerű érzések helyett egy olyan érzésről van szó, mely a gondolatok és érzelmek egy különleges, az imádság által mederbe terelt formájának eredménye?
Ha pedig ennek az egyetlen – az imádság különleges módjának hatalmával felruházott – egyénnek a világra gyakorolt hatását megszorozzuk a jelenleg élő mintegy hatmilliárd ember akár töredékével is, akkor fogalmat alkothatunk a kollektív akaratunkban lakozó erőről.
Ez az erő véget vethet a szenvedésnek, megszüntetheti a fájdalmat, mely a 20. századot fémjelezte. A lényeg az, hogy mindnyájunknak együtt kell működnünk e cél elérése érdekében. Könnyen meglehet, hogy ez bizonyul majd a harmadik évezred legnagyobb erőpróbájának.
Birtokunkban van az a szókincs, melynek révén saját nyelvünkön írhatjuk le a világunk erőihez, a kozmikus értelemhez és embertársainkhoz fűződő kapcsolatunkat.
Modern tudományunk napjaink legérzékenyebb műszereivel olyan energiamezőket mért le, melyek létezését ötven éve még csak el sem fogadtuk, és végül igazolta az ókor bölcsei által már több mint kétezer esztendeje feljegyzett kapcsolatot.
Közvetlenül meríthetünk világunk erőiből, hiszen végre bezárult a kör. Miénk a nyelv, mely hegyeket mozgat meg; ugyanaz a nyelv, mely módot ad arra, hogy az életet válasszuk a rákos daganat helyett,
és békét teremtsünk olyan helyzetekben is, amikor azt hihetnénk, hogy a béke még lehetőségként sem létezik.
Amikor a múlt gyógyító csodáiról olvasunk, többé nem csak sóvároghatunk, hogy bár ugyanezek a csodák napjainkban is megtörténnének.
A csodás jövőbeli kimenetelek máris jelen vannak, csupán annyi a dolgunk, hogy kiválasszuk őket.
Én ma is folytatom imádságomat. Számomra az élet minden pillanata imádsággá vált. Továbbra is hálát adok a jó dolgokért, és elég hatalmat érzek magamban, hogy új életkörülményeket válasszak azok helyébe, melyek a múltban szenvedést okoztak.
Természettudományos képzettségem révén felismertem, hogy igen kevés a valódi rejtély, igen kevés az olyan jelenség, amelyre ne találhatnánk magyarázatot, ha van merszünk elfogadni a „törvényeket”, melyeket a természet csodái nap mint nap elénk tárnak.
Az imádság viszont azt világította meg előttem, hogy bizonyos dolgok egyszerűen léteznek, függetlenül attól, hogy az adott pillanatban képesek vagyunk-e bizonyítani őket.
Tisztában vagyok például azzal, hogy örökségünk legszentebb emlékei közül jó néhány szerteszét hever elődeink kolostoraiban, templomaiban, sírjaiban és szentélyeiben. Azt is tudom, hogy ugyanezek az emlékek fennmaradtak a korábban primitívnek tartott népek szokásaiban és hagyományaiban.
Tudom, hogy gyönyörűséges álmok, nagy lehetőségek és a szeretet feneketlen mélységű forrásai rejlenek bennünk.
És ami talán a legfontosabb: tudom, hogy máris létezik egy jövőbeli lehetőség, melyben minden teremtett lény szenvedéseinek véget vetünk azáltal, hogy tiszteletben tartjuk az élet szentségét.
Ez a lehetőség máris jelen van világunkban.
Tudom, hogy mindez igaz, hiszen magam szereztem bizonyságot róla. A pillanat, amelyben tömegesen szabad utat adunk e lehetőségnek, az új remény első pillanata lesz. Olyan pillanat, mely örökké emlékezetes marad. Abban a pillanatban túllépünk a jövendölések utolsó napján.
Felhasznált irodalom: Gregg Braden: Tudatos teremtés
