Az űrverseny lázában égve, egy fiatal francia geológus 1962-ben radikális önkísérletbe fogott. Michel Siffre leereszkedett egy nem sokkal korábban felfedezett alpesi jégbarlangba, vitt némi olvasnivalót, és ha már ott volt, ki sem jött a 114 méteres mélységből 63 napig.
Mivel az izolációs teszt elsőre egész jól sikerült, tíz év múlva megismételte a földalatti önkéntes magányt, ekkor már fél évre emelve a tétet. Kis híján beleőrült.
Tök egyedül hónapokat tölteni a föld alatt, teljes magányban, távol a napfénytől, emberi társaságtól és a minimálisnál változatosabb ingerektől önmagában is őrültségnek tűnhet, de az 1962-es kísérletet a Scarasson-barlangban Siffre kiválóan viselte.
A jégbarlangot nem sokkal korábban tárták fel, a fiatal geológus pedig úgy gondolta, az előzetesen tervezett két hétnél többre, legalább két hónapra vágyik a mélységben. Korábban senki nem töltött ilyen hosszú időt egyedül egy barlangban, a világcsúcskísérletet pedig tudományos projektként is el lehetett adni: a hosszabb űrutazások pszichológiai és életciklusra gyakorolt hatásait kívánták a föld alatt szimulálni.
Egy alkalommal ugyan a kutató váratlanul teli torokból énekelni, valamint tvisztelni kezdett, de ez bőven a normális viselkedéstartományban lehet a zuhany alatt is, nem hogy lent, teljes magányban, fagypont körüli hőmérsékleten.
Siffre testhőmérséklete 34 fokra hűlt, de a hipotermiától eltekintve minden jól ment: olvasott, írt, barlangot kutatott, gondolkodott a jövőjén, illetve ébredés után, étkezéseknél, valamint lefekvés előtt minden nap telefonált a felszínen lévő kollégáinak, akik ilyenkor egy rövid pszichológiai tesztet is csináltak vele.
A fő kérdés az alvás-ébrenlét ritmusa volt: Siffre nem tudta, mennyi az idő, fent mikor van nappal és mikor jön el az éj, nem működtek tehát a szokásos, a szaknyelvben németesen Zeitgebernek nevezett természetes és társadalmi időszabályozók.
Akkor evett és akkor aludt, amikor a szervezete igényelte, és az önkísérlet fő eredménye az volt, hogy ilyen körülmények között is működik a belső óra, a nagyjábóli 24 órás cirkadián ritmus. Annak ellenére, hogy közben Siffre teljesen elvesztette a fonalat, mennyi idő is telt el: amikor 63 nap után szóltak neki, hogy már túl van az eredetileg tervezett kísérleti időn, azt hitte, még 40 napja sincs a föld alatt.
Tíz évvel később Siffre úgy döntött, újra saját magán vizsgálja meg a cirkadián ritmus működését. A hatvanas években önkéntesekkel több hasonló kísérletet is folytatott, és úgy tűnt, a legtöbb ember egy idő után átáll a 48 órás dupla cirkadiánra: 36 óra ébrenlét után 12-14 óra alvás, ami a potenciális katonai előnyök miatt felkeltette többek között a francia hadsereg érdeklődését is.
Siffre úgy gondolta, ha még hosszabb időt tölt lent, talán az ő szervezete is átáll, mindenesetre az egyéni különbségek, az életkor hatása és az izolációs idő hossza érdekes kutatási témának tűnt, úgyhogy a NASA támogatásával 1972-ben immár hat hónapra költözött be egy texasi barlangba.
Itt már a hőmérséklet is elviselhető volt, és a fején lévő elektródák kényelmetlensége ellenére az első 79 nap ismét jól telt. Ekkor azonban valami megtört a kutatóban. A lemezjátszója bekrepált, amikor pedig a könyvei, jegyzetei és a kutatási felszerelése is penészedni kezdett, Siffre depresszióba esett. A kísérletet nem szakította félbe, de erősen foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata. Az életet még az ételraktárát dézsmáló kisegér alkalmi társasága jelentette számára, de amikor el akarta kapni, véletlenül agyonnyomta az edényével – elég jó kép terápiás beszélgetésekre.
„Az elhagyatottság megsemmisít”
– írta ezután penészfoltos naplójába.
Siffre több, mint 200 nap után összezavarodva, dezorientáltan, súlyos depresszióban jött ki a fényre. Ő volt az első, aki önkéntesen ennyi időt töltött teljes magányban a föld alatt.
Alváskutatási adatainál (a cirkadián ritmusa teljesen felborult, 18 és 52 óra között váltakozott a fél év alatt) talán fontosabbak a pszichológiai tapasztalatok: az izolációval súlyos mentális és lelki zavarok, romló kognitív teljesítmény járnak, ami, mint azt más kísérletek többszörösen igazolták, még súlyosabb, ha a külső ingereket valóban megpróbálják kiküszöbölni.
Siffre a barlangban zenét hallgathatott, írhatott, olvashatott (főleg Platónt, úgyhogy a barlanghasonlaton is volt alkalma elmélkedni), kutatóként ráadásul magas volt a motivációja, és neki a barlang is otthonos környezet volt.
Nála is kevésbé irigylésre méltók azok az önkéntes fizetett kísérleti alanyok, akiknél laboratóriumi körülmények között, süketszobában, gumikesztyűs kézzel vizsgálták az ingermentes izoláció hatásait: a többség két napig sem bírta, de már néhány óra után a szorongás, izgékonyság, depresszió és a hallucináció komolyabb tünetei jelentkeztek mindenkinél.
Külső ingerek híján az agy a kevés beérkező jelből próbál egészet alkotni – a szoba mozogni kezd, a tárgyak alakváltók lesznek, az elme zebrákat és csoportosan támadó osztrigákat rajzol a fehér falra, az ember pedig magában kezd beszélni, vagy éppen kántál – az őrület jelei, de éppen azért produkáljuk őket, hogy hogy ne őrüljünk meg teljesen.
Siffre végül is megúszta, írt még ezután vagy egy tucat könyvet de a barlangban számára is kiderült, hogy teljesen egyedül, szociális rásegítés nélkül a valóság fokozatosan elveszíti a körvonalait: emberek és ingerek nélkül nem működünk, akkor sem, ha trogloditák akarunk lenni – így vagyunk huzalozva.
forrás: index.hu