Gnothi Seauton, azaz: Ismerd meg önmagad! E szavakat vésték Apolló templomának bejárata fölé Delphoiban, a szent jóshelynél.
A régi Görögországban az emberek azt remélve keresték fel a jósdát, hogy megtudhatják, milyen sors vár rájuk, illetve hogy helyzetükben mit kell tenniük.
A belépők zöme valószínűleg nem is tudta, hogy az olvasott szavak mélyebb igazságra mutatnak rá, mint bármi, amit a jós számukra mondhat.
Valószínűleg azt sem tudták, hogy bármilyen hatalmas kinyilatkoztatást vagy akármilyen pontos információt is kapnak, mindannak végső soron semmi hasznát sem látják, az nem menti meg őket a további boldogtalanságtól és a maguk teremtette szenvedéstől, ha nem tudják megtalálni az „Ismerd meg magad!” felszólításban rejlő igazságot.
Azok a szavak kibontva ezt jelentik: mielőtt bármit is kérdeznél, először tedd fel életed legalapvetőbb kérdését: Ki vagyok?
A tudattalan emberek – és sokan maradnak egész életükben tudattalanok, élnek az egójukba zártan – gyorsan megválaszolják, hogy kik ők. Közlik a nevüket, a foglalkozásukat, az élettörténetüket, testük formáját vagy állapotát, vagy bármi egyebet, amivel azonosulnak.
Mások lelkileg fejlettebbnek tűnhetnek, mert önmagukra ők halhatatlan lélekként vagy isteni eredetű szellemként gondolnak. De vajon ők valóban ismerik magukat, vagy csupán spirituálisan csengő fogalmakat adtak hozzá elméjük tartalmához? Önmagad ismerete sokkal mélyebb ügy, mint valamilyen gondolatkészlet vagy hit magadévá tétele.
A spirituális jellegű gondolatok és hitek a legjobb esetben is csak útjelző táblák, ám önmagukban ritkán rendelkeznek akkora erővel, ami képes lenne kimozdítani helyéből azokat a szilárdan beléd ültetett – az emberi elme kondicionálását képező – alapelveket, amik meghatározzák, hogy kinek gondolod magadat.
Önmagad mély ismeretének semmi köze azokhoz a gondolatokhoz, amelyek az elmédben keringenek. Önmagadat ismerni azt jelenti: a Létben gyökerezni, ahelyett, hogy elvesznél az elmédben.
Akinek gondolod magad
Hogy kinek tartod magadat, az meghatározza, hogy mit tekintesz szükségletednek, hogy mi számít, hogy mi fontos neked az életben. Ami számít neked, az képes lesz kiborítani és aggasztani. Használhatod ezt ismérvként annak tisztázására, hogy milyen mélyen ismered magadat.
Hogy mi számít neked, az nem feltétlenül ugyanaz, mint amit ezzel kapcsolatban mondasz vagy hiszel, hanem amit tetteid és reakcióid számodra fontos és komoly dologként jeleznek. Felteheted hát magadnak a kérdést: milyen dolgok aggasztanak és borítanak ki?
Ha kicsi dolgok képesek aggasztani, akkor az, akinek gondolod magad, pontosan olyan: kicsi. Ez lesz a tudattalan hited önmagadról. Mik a kis dolgok? Végső soron minden dolog kis dolog, mert minden átmeneti.
Mondhatod erre: „Tudom, hogy halhatatlan lélek vagyok”; vagy „Torkig vagyok ezzel az őrült világgal, mindössze lelki békére vágyom” – míg meg nem csörren a telefon. Rossz hír érkezik: összeomlott a részvénypiac; meghiúsulhat az üzletkötés; ellopták a kocsidat; betoppant az anyósod; lemondták az utazást; felbontották a szerződést; a párod elhagyott; több pénzt követelnek; azt mondják, a te hibád.
Hirtelen eláraszt a harag vagy a szorongás. Érdessé válik a hangod: „Nem bírom tovább.” Vádolsz és hibáztatsz, támadsz, védekezel, bizonygatod az igazadat; és mindez „robotpilóta” üzemmódban történik.
Valami tehát nyilvánvalóan sokkal fontosabb számodra, mint az a lelki béke, amit néhány másodperce említettél; és hirtelen már halhatatlan lélek sem vagy. Az üzletkötés, a pénz, a szerződés, a veszteség vagy a fenyegető veszteség fontosabb. Kinek?
Annak a halhatatlan léleknek, akinek magadat mondtad? Nem, nekem. A kis énnek, aki a biztonságot és a beteljesülést olyan dolgokban keresi, amelyek átmenetiek; és szorongani kezd vagy dühös lesz, mert ott nem találja. Nos, így viszont legalább megtudtad, hogy valójában kinek gondolod magad.
Ha valóban lelki békét akarsz, akkor a lelki békét választod. Ha a lelki béke neked mindennél fontosabb lenne, és ha önmagadat valóban halhatatlan lélekként s nem kis énként ismernéd, akkor kihívást jelentő emberekkel és helyzetekkel találkozva nyugodt és abszolút éber maradnál.
Azonnal elfogadnád a helyzetet, és ily módon eggyé válnál azzal, ahelyett, hogy elkülönülnél tőle. Ezt követően ebből az éberségedből születne meg a reakciód. Az reagálna, aki vagy (tudat), s nem az, akinek magadat gondolod (a kis én). Reagálásod erőteljes és hatékony lenne, és nem tenne ellenséggé sem személyt, sem helyzetet.
A világ mindig gondoskodik róla, hogy ne tudd magadat túl hosszan becsapni azzal kapcsolatban, hogy valójában kinek gondolod magadat. Ugyanis megmutatja, mi az, ami igazán számít neked. Önismereted valódi mélységének legjobb jelzője: ahogyan – különösen kihívások esetén – emberekre és helyzetekre reagálsz.
Minél korlátozottabb, minél beszűkültebben egós a magadról kialakított kép, annál inkább az egós korlátokat, a tudattalanságot fogod meglátni és figyelni másokban, és arra fogsz reagálni. A „hibájuk” – illetve amit te a hibájuknak vélsz – lesz számodra az ő identitásuk.
Ez azt jelenti, hogy bennük csak az egót látod meg, és így magadban is azt erősíted. Ahelyett, hogy másokban keresztülnéznél az egón, te az egóra tekintesz. Ki néz az egóra? A benned lévő ego.
A nagyon tudattalan emberek a saját egójukat annak a többiekben való tükröződéseként tapasztalják meg. Ha rájössz, hogy amire másokban reagálsz, az benned is megvan (és néha csak benned), kezdesz egód tudatára ébredni. Ebben a stádiumban arra is rájöhetsz, hogy azt tetted másokkal, amit hited szerint mások tettek veled. Felhagysz azzal, hogy magadat áldozatnak tekintsd.
Te nem az ego vagy, ezért amikor a benned lévő ego tudatára ébredsz, az még nem azt jelenti, hogy immár tudod, ki vagy. Azt jelenti, hogy már tudod, ki nem vagy. Ám ha már tudod, hogy ki nem vagy, azzal az önmagad ismerése útjában álló legnagyobb akadályt mozdítottad el.
Senki sem mondhatja meg neked, hogy ki vagy. Az csupán újabb fogalom lenne, s ezért nem változtatna meg. Ahhoz, hogy az légy, aki vagy, nem szükségeltetik hit. Történetesen minden hit csak akadály lenne.
Még csak felismerés sem kell, mert már eleve az vagy, aki vagy. Ám valódi kiléted fölismerése nélkül nem ragyogsz bele ebbe a világba. Az a megnyilvánulatlanban marad, ami – természetesen – a valódi otthonod. Ez esetben olyan vagy, mint a látszólag szegény ember, aki nem tud róla, hogy 100 millió dolláros bankbetétje van, így számára a vagyona meg nem mutatkozó lehetőség marad csupán.
Bőség
Hogy kinek tartod magad, az azt is mélyen befolyásolja, hogy szerinted mások hogyan bánnak veled. Sokan panaszkodnak, hogy rosszul bánnak velük. „Nem kapok semmi tiszteletet, figyelmet, elismerést, megbecsülést – mondják. – A munkámat magától értetődőnek tekintik.” Ha pedig kedvesek velük, a mögött hátsó szándékot gyanítanak. „Manipulálni próbálnak! Hasznot akarnak belőlem húzni! Senki sem szeret.”
„Én egy szűkölködő ’kis én’ vagyok, aki nem kapja meg azt, amire szüksége van”, ezt gondolják magukról. Önmaguk e téves megítélése minden kapcsolatukban működészavart okoz. Azt hiszik, ők semmit sem tudnak nyújtani, a világ és a többi ember pedig nem hajlandó megadni nekik azt, amire szükségük van.
Teljes valóságuk illuzórikus éntudatukra épül, ami helyzeteket szabotál el, és minden kapcsolatot megmételyez. Ha a hiány gondolata – vonatkozzék az pénzre, elismerésre vagy szeretetre – énképed részévé vált, akkor mindig is hiányt fogsz megtapasztalni. Ahelyett, hogy értékelnéd az életedben már meglévő jót, csak a hiányt látod.
Minden bőség alapja: méltányolni az életedben már meglévő jót. A tény a következő: bármiről is úgy gondolod, hogy azt a világ visszatartja tőled, te tartod azt vissza a világtól. Visszatartod, mert mélyen belül azt gondolod, kicsi vagy, és semmid sincs, amit adhatnál.
Javaslom, próbáld ki néhány hétig a következőt, és figyeld meg, hatására miként változik a valóságod! Bármi is az, amiről úgy gondolod, hogy az emberek visszatartják tőled – dicséret, elismerés, támogatás, szeretetteljes gondoskodás stb. –, adj nekik azt! Hogy magadnak sincs?
Nem baj. Tégy úgy, mintha lenne, és meglátod, megérkezik! Röviddel az után, hogy elkezdesz adni, el fogsz kezdeni kapni! Nem kaphatod azt, amit nem adsz. A „kiadás” meghatározza a „bevételt”.
Bármiről is úgy gondolod, hogy azt a világ visszatartja tőled, az valójában már birtokodban van, ám amíg nem engeded meg, hogy „kiadd”, addig még csak nem is fogsz tudni róla, hogy rendelkezel vele. Ez a bőségre is igaz.
A törvény, miszerint a „kiadás” meghatározza a „bevételt”, Jézus erőteljes képében is megfogalmazódik: „Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Minden bőség forrása valójában nem kívül található, hanem része annak, aki vagy. Mégis érdemes azzal kezdened, hogy észreveszed és értékeled a kívül lévő bőséget. Figyelj fel az élet gazdagságára! Amikor a Nap melegét érzed a bőrödön, amikor a virágüzlet bejáratánál sorakozó növények pompáját látod, amikor beleharapsz a zamatos gyümölcsbe, vagy amikor az égből bőségesen hulló vízben ázol. Lépten-nyomon az élet gazdagságába botlasz.
Ennek a téged körülvevő bőségnek a felismerése fölébreszti a benned szunnyadó bőséget. Ezt követően hagyd, hogy az kiáradjon belőled! Amikor rámosolyogsz egy idegenre, máris kis energiakiáramlás történik. Adóvá válsz. Gyakran kérdezd meg magadtól: „Mit adhatok itt? Miként lehetnék ennek az embernek vagy ennek a helyzetnek a szolgálatára?”
Semmit sem kell birtokolnod ahhoz, hogy bőségben érezhesd magad, ha viszont folyamatosan így érzel, akkor szinte bizonyos, hogy dolgok érkeznek az életedbe. A bőség csak azokhoz áramlik, akiknek az már megvan. Ez szinte igazságtalanságnak hangzik, pedig természetesen nem az, hanem: egyetemes törvény. A bőség és az ínség is belső állapot, ami aztán a valóságodként jelenik meg. Jézus ezt így fogalmazza meg: „Mert akinek van, még kap hozzá, akinek pedig nincs, amije van, azt is elveszik tőle.”
Ismerni magadat, illetve ismeretet szerezni magadról
Talán nem akarod ismerni magadat, mert félsz attól, ami kiderülhet. Titokban sokan attól tartanak, hogy ők valójában rosszak. Ám bármit is derítesz ki magaddal kapcsolatban, az nem te vagy. Semmi sem te vagy, amit magadról megtudhatsz.
Míg egyesek tehát félelemből nem óhajtják megtudni, hogy kik is ők valójában, addig másokban csillapíthatatlan kíváncsiság él. Minél többet szeretnének magukról megtudni. Talán annyira elkápráztatod önmagadat, hogy évekig jársz pszichoanalízisbe.
Kiásod gyermekkorod minden részletét, titkos félelmeket és vágyakat hozol a napvilágra, személyiséged és jellemed bonyolult szerkezetének újabb és újabb rétegeit. Tíz év után a terapeuta talán belefárad személyedbe és történetedbe, és közli, hogy az analízised immár teljes. Talán egy ötezer oldalas dossziéval bocsát utadra. „Ez mind önről szól. Ön ez.”
Ahogy hazacipeled a dossziét, a „végre ismerem magam!” kezdeti elégedettségét hamarosan hiányérzet váltja fel, és az a sanda gyanúd támad, hogy ennél talán mégiscsak több vagy. Valóban több vagy, de nem a tények mennyisége vonatkozásában, hanem a minőségi dimenzió mélységében.
Semmi baj a pszichoanalízissel vagy múltad vizsgálatával, amíg az önmagadról szerzett ismereteket nem kevered össze önmagad ismerésével. Az ötezer oldalas dosszié veled, az elméd tartalmával kapcsolatos, amit a múlt kondicionált.
Bármit is tudsz meg pszichoanalízis vagy önmegfigyelés révén, az rólad szól. Azonban az nem te vagy. Az tartalom s nem a lényeg, nem az esszencia. Az ego túllépése: a tartalomból történő kilépés. Akkor ismered magad, ha önmagad vagy, és akkor vagy önmagad, ha szakítasz a tartalommal való azonosulással.
A legtöbb ember önmagát élete tartalma révén definiálja. Minden, amit érzékelsz, megtapasztalsz, teszel, gondolsz vagy érzel, az tartalom.
A legtöbb ember figyelmét teljesen a tartalom köti le, és azzal azonosul. Amikor azt gondolod vagy mondod, hogy „az életem”, akkor nem arra az életre utalsz, aki vagy, hanem arra, amelyiked van, illetve amelyiked látszólag van.
Tartalomra utalsz: a korodra, az egészségi állapotodra, a kapcsolataidra, a pénzügyeidre, a munkádra és az élethelyzetedre, valamint az érzelmi állapotodra. Életed belső és külső körülményei, múltad és jövőd, mind a tartalom világához tartoznak, ahogy az események is, vagyis mindaz, ami történik.
Mi egyéb létezik, mint tartalom? Az, ami lehetővé teszi a tartalom létezését: a tudat belső tere.
Káosz és magasabb szintű rend
Ha önmagadat csak tartalom révén ismered, akkor azt is tudni véled, hogy számodra mi jó s mi rossz. Különbséget teszel a „számomra jó” és a „számomra rossz” események közt.
Ez az élet egészének – amiben minden mindennel összefügg, amiben minden eseménynek megvan a maga szükséges helye és szerepe a teljességben – a töredékes szemlélése. A teljesség azonban több, mint a dolgok felszínes megjelenése; több, mint a részek összege; több, mint életed vagy a világ tartalma, bármit is tartalmazzanak azok.
Életünk és a világ néha véletlenszerűnek vagy akár kaotikusnak tűnő eseménysorozata mögött magasabb szintű rend és cél kibontakozása rejlik. Gyönyörűen fogalmazódik meg ez a zenben: „Hull a hó, minden pehely a megfelelő helyre.”
Ezt a magasabb szintű rendet gondolkozással sohasem érthetjük meg, mert bármit is gondolunk, az tartalom; a magasabb szintű rend azonban a tudat formamentes világából, az egyetemes intelligenciából származik. Ám megpillanthatjuk azt, és ami ennél még több, összhangba is hozhatjuk magunkat vele, ami azt jelenti, hogy a magasabb szintű cél megvalósulásának tudatos résztvevőivé válhatunk.
Ha besétálunk egy erdőbe, amelyet emberi kéz még nem érintett, gondolkodó elménk mindenütt csak rendetlenséget és káoszt fog látni. Képtelen lesz még csak arra is, hogy megkülönböztesse az életet (a jót) a haláltól (a rossztól), hiszen ilyen helyen erdőszerte a rothadó, pusztuló anyagon sarjad az élet.
Csak ha eléggé elcsendesültek vagyunk, ha a gondolkodás zaja elül, akkor ébredhetünk rá, hogy itt rejtett harmónia uralkodik, megszenteltség, magasabb szintű rend, amiben mindennek megvan a maga tökéletes helye; hogy nem lehet más, illetve másképp, mint ami, illetve ahogy van.
Az elme kellemesebben érzi magát egy rendezett parkban, mert azt gondolkodva tervezték meg, az nem a maga természetes módján alakult. Itt tehát olyan rend uralkodik, amit az elme képes megérteni; az erdőben azonban olyan érthetetlen rend, ami az elme számára összevisszaságnak tűnik. Az túl van a jó és a rossz mentális kategóriáin.
Nem értheted meg gondolatokkal, ám érzékelheted, ha szélnek ereszted a gondolatot, csendessé és éberré válsz, és nem próbálod azt megérteni vagy elmagyarázni. Csak ekkor ébredhetsz az erdő szentségének a tudatára. Amint megérzed a rejtett harmóniát, a szentséget, arra is rájössz, hogy nem különülsz el tőle, és amikor erre rádöbbensz, akkor annak tudatos résztvevője lettél. Ily módon a természet segíthet, hogy újra ráhangolódj az élet egészére.
Jó és rossz
A legtöbb ember élete valamely pontján ráébred, hogy nem csupán születés, növekedés, siker, jó egészség, élvezet és győzelem létezik, hanem veszteség, kudarc, betegség, öregkor, hanyatlás, fájdalom és halál is.
Hagyományosan ezeket „jónak” és „rossznak”, rendnek és zűrzavarnak nevezzük. Az emberek életének az „értelme” általában olyan dolgokkal társul, amit ők „jónak” neveznek, ám a jót folyton az összeomlás, a lebomlás, a zűrzavar; illetve az értelmetlenség és a „rossz” fenyegeti, amikor a magyarázatok csődöt mondanak, és az élet már nem érthető.
Előbb-utóbb mindenkinek az életébe betör a káosz, akárhány biztosítást is kötött. Érkezhet az veszteség vagy baleset, betegség, mozgáskorlátozottság, megöregedés vagy halál formájában. Ám ha zűrzavar tör be valakinek az életébe, és emiatt összeomlik a mentálisan definiált „élet értelme”, az a magasabb szintű rendbe nyíló kapuvá válhat.
„Hiszen a világ bölcsessége balgaság Isten előtt” – írja a Biblia. Mi e világ bölcsessége? Gondolati tevékenység és az „értelem”, amit kizárólag a gondolat határoz meg.
A gondolat elszigetel egy helyzetet vagy eseményt, s azt jónak vagy rossznak nevezi, mintha annak külön léte lenne. Ha valaki túlságosan a gondolkodásra hagyatkozik, akkor a valósága darabokra töredezik. Ez a feldarabolódás illúzió, ám amíg abba zártan élsz, nagyon is valóságosnak tűnik. Az univerzum azonban feloszthatatlan egész, amiben minden mindennel összefügg, amiben semmi sem elszigetelten létezik.
Minden dolog és esemény mélyebb összekapcsolódottsága arra utal, hogy a „jó” és a „rossz” mentális címkéje végső soron illuzórikus. Mindig valamilyen korlátozott nézőpontra utalnak, és ezért csak viszonylagosan és időlegesen igazak.
Ezt illusztrálja a bölcs ember története, aki drága kocsit nyert a lottón. Boldog volt a családja, és örvendeztek a barátai is. Fölkeresték, hogy megünnepeljék. „Hát nem nagyszerű? – mondták. – Milyen szerencsés vagy!” Emberünk mosolygott, és csak ennyit szólt: „Meglehet.”
Néhány hétig örömmel vezette az autóját. Egy nap aztán az egyik útkereszteződésben részeg sofőr hajtott bele az új kocsijába, s így emberünk, számos sérüléssel, kórházba került.
Családtagjai és barátai meglátogatták, és így szóltak: „No, ez aztán igazi balszerencse.” Emberünk ismét csak mosolygott, és annyit mondott: „Meglehet.” Amíg a kórházban feküdt, egyik éjjel földcsuszamlás miatt a háza a tengerbe zuhant. Másnap a barátai ismét fölkeresték: „Hát igen szerencsés vagy, hogy épp itt feküdtél a kórházban!” Újra azt felelte: „Meglehet.”
A bölcs ember „meglehetje” bármely történés megítélésének az elutasítását jelzi. Ahelyett, hogy véleményt mondana arról, ami van, elfogadja azt, és ily módon tudatosan a magasabb szintű rendre hangolódik. Tudja, az elme számára gyakran lehetetlen megérteni, hogy egy látszólag véletlenszerű eseménynek mi a helye és a célja az egész szövedékében.
Véletlen események valójában nem léteznek, ahogy egymástól elszigetelt, önmagukban és önmagukért létező események és dolgok sem. A testedet alkotó atomok egykor csillagok belsejében izzottak, és még a legapróbb esemény okainak a száma is gyakorlatilag végtelen, s az egésszel fölfoghatatlan módokon kapcsolódik össze.
Ha ki akarnád deríteni bármely esemény okát, akkor egészen a teremtés kezdetéig kellene visszamenned. A kozmosz nem kaotikus. Maga a kozmosz szó rendet jelent. Ám benne nem olyan rend uralkodik, amit az emberi elme valaha is megérthet, bár azt a rendet néha azért megpillanthatja.
