Az ősi hagyományok szerint az imádság hatása máshonnan ered, nem magukból az ima szavaiból. Talán ebben a tényben rejlik a magyarázat, miért tűnik úgy, hogy oly sokan elvesztették az imádságba vetett hitüket.
A Biblia 4. századi csonkításai után azok a részletek, melyeken az imádság nyelvezete alapul, fokozatosan kikoptak a nyugati hagyományokból, pusztán a szavakat hagyva maguk után.
Ebben az időszakban sokan kezdték azt hinni, hogy az imádság hatalma egyedül a kimondott szóban lakozik. A 4. század előtti szövegek kinyilatkoztatásai azonban arra emlékeztetnek bennünket, hogy a magán- és mássalhangzóknak önmagukban nincsenek olyan mágikus kódjai, melyek elfeledett birodalmak kapuját tárnák ki előttünk.
Az imádság titka a magasztalás szavain, a varázsigéken és a „legfelsőbb erőkhöz” intézett, ritmikus zsolozsmákon túl rejtőzik. A Holt-tengeri tekercsekhez hasonló szövegek arra sarkallnak minket, hogy éljük is át az imádságainkban megfogalmazott szándékokat, mert ha a szavakat „csak a száj ejti ki, olyanok, akár a holt kaptár…, mely nem ad többé mézet”
Az imádság hatalma valamilyen szavakba nem önthető és írásba sem foglalható erőben rejlik: azokban az érzésekben, melyeket az ima szavai ébresztenek bennünk.
Az imádságaink során átélt érzelmeink nyitják meg az utat, és világítják meg az ösvényt a látható és a láthatatlan erők birodalmába egyaránt.
Bár az ősi iratok is gyakran utalnak a teremtéssel való egyesülésünk ezen aspektusára, magánkihallgatásunk során a tibeti apát adta meg a végső bizonyosságot az imádság érzés-alkotóelemével kapcsolatban.
Amikor arra a kérdésemre válaszolt, hogy mi játszódik le a szerzetesekben és a szerzetesnőkben, hisz mi csak imádságaik külső megnyilvánulásainak lehetünk tanúi, az apát egyetlen szóval válaszolt: érzés.
Az imádságok külső megnyilvánulásai, melyeket Tibet kolostoraiban láthattunk – vagyis a mozdulatok és hangok együttese – abban segítenek a szerzeteseknek és szerzetesnőknek, hogy eljussanak e belső érzésekhez.
Az apát válaszában még tovább ment egy lépéssel, amikor azt mondta, hogy az érzés nem pusztán az imádság egy tényezője. Nyomatékosan kijelentette, hogy az érzés maga az imádság!
Amikor eggyé válunk világunk alkotóelemeivel, egyúttal az élet nagy rejtélyeibe is betekintést nyerünk; lehetségessé válik számunkra „látni a láthatatlant, hallani azt, amit nem hallhat a fül, és kimondani a ki nem mondott szót”.
Az imádságnak legtisztább formájában nincs is semmiféle külső megnyilvánulása. Bár elmondhatjuk a szavak előírásszerű sorozatait, melyek nemzedékről nemzedékre öröklődtek, ezek azonban csak az érzést teremtik meg bensőnkben, mellyel megérinthetjük a körülöttünk lévő világot.
Bármilyen szavakat választunk is ahhoz, hogy szavakba öntsük imánkat, ezek legjobb esetben is csak megközelítő leírását adhatják az átélt érzésnek.
