Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views :

Az ezredes, aki egy gemkapoccsal mentette meg a 750 millió dolláros bombázót

1966. április 30-án megszületett MacGyver elődje, legalábbis így is fel lehet fogni azt, amit Joe Cotton ezredes, az Egyesült Államok Légierejének pilótája művelt azért, hogy megmentsen a biztos pusztulástól egy drága kísérleti repülőgépet.

A North American Aviation tervező mérnökei az ötvenes évek végén álmodták meg a XB-70 Valkyrie-t a légierő stratégiai parancsnoksága felkérésére, azzal a céllal, hogy a program végére kifejlesszék a B-70-es szuperszonikus stratégiai nukleáris bombázót.

A hatalmas (csaknem 58 méter hosszú), mégis rendkívül kecses repülőgépet hat sugárhajtómű emelte a levegőbe, hogy aztán 21 kilométeres magasságban, akár a hangsebesség háromszorosával repülve hatolhasson be mélyen az ellenséges területek fölé.

Az elképzelés akkortájt – azaz nem sokkal az interkontinentális ballisztikus rakéták térhódítása, illetve a korszerű légvédelmi rakéták elterjedése előtt – az volt, hogy a szovjet elfogó vadászgépekkel és földi radarokkal szemben csak egy ilyen kvalitásokkal rendelkező bombázó állta volna meg a helyét.

A bámulatos technológiai színvonalat képviselő, ám hamar túlhaladott Valkűrből összesen két darab épült, mielőtt 1961-ben törölték a B-70-es programot. A 20001-es (no.1.) és 20207-es (no.2.) jelű XB-70-es repülőgépeket ezután kutatási célokra használta a légierő és a NASA, leginkább a hosszú ideig tartó, nagy sebességű repülések tanulmányozására 1964 és 1969 között.

Joe Cotton ezredes
Joe Cotton ezredes és az egyik XB-70 az Edwards légibázison
Fotó: Edwards History Office / U.S. Air Force

A kísérleti gépekkel – kísérleti jellegükből adódóan – akadt pár gond. Az egyik incidens a fentebb említett napon történt, amikor Joseph F. Cotton ezredes, a légierő tesztpilótája és a Al White, a North American pilótája vitték el egy körre a kettes számú (20207-es jelű) gépet. A repülési tervben többek között 3 Mach fölötti száguldás is szerepelt, azonban nem sokkal felszállás után mindent keresztülhúzott egy váratlan műszaki hiba: a gép orrában lévő futómű behúzás közben beleakadt a futóműakna ajtajába.

Joe Cotton először megpróbálta újra kiengedni a futóművet, de ezzel csak rosszabbra fordult a helyzet. A hidraulikus rendszer csődöt mondott, az orrfutó meg se moccant. Az ezredes ekkor a tartalék elektromos rendszerrel próbálkozott, de az egy pukkanással megadta magát. A helyzet ekkor vált igazán komollyá.

Az XB-70 formai kialakítása egyszerűen nem tette lehetővé, hogy futóművek nélkül, hasra szállva kíséreljenek meg vele kényszerleszállást a pilóták – erre nem is készültek soha, ilyen jellegű szimulációs gyakorlatokat egyszer sem hajtottak végre a kiképzés során.

xb70
A beragadt orrfutó – Fotó: xb70.interceptor.com / U.S. Air Force

A kétségbeesett ötletelésben először az merült fel, hogy hajtsanak végre a pilóták úgynevezett touch-and-go landolást, átstartolást, azaz mintha leszállnának a géppel, de csak a hátsó futóműveket tegyék az Edwards légibázis betonjára, aztán gázt adva landolás helyett felszállással folytassák a manővert. Ettől azt remélték, hátha a betonhoz érve, a koccanástól és rázkódástól kipattan a beszorult orrfutó. Nem jött be a terv, két próbálkozás után sem moccant egy jottányit se a szerkezet.

Ekkor már csak a katapultálás és a 750 millió dolláros gép leírása látszott egyedüli megoldásnak a helyzetre.

A két pilóta lassan körözött a légibázis fölött, égetve a maradék üzemanyagot. Cotton ezredest a földi irányítók hátraküldték, hogy ellenőrizzen le még egy-két dolgot a pilótafülke egyik nehezen hozzáférhető elektromos szekrényében, hátha rájönnek mi okozta a tartalék elektromos rendszer meghibásodását. Joe Cotton meg is találta: egy kiégett biztosíték miatt nem működött a futómű kiengedése.

A kettes számú XB-70 az Edwards légibázis fölött
Fotó: U.S. Air Force

A helyzet ekkor így állt: ha sikerül kiiktatni a sérült megszakítót és ezzel újra áram alá helyezni a rendszert, akkor egy utolsó próbát még lehet tenni a futómű helyére könyörgésére. Igen ám, de a pilóták felszerelésébe nem tartozott bele semmiféle szerszámkészlet, és a Valkűr fedélzetén sem volt ilyesmi, és pótalkatrész se.

Az ezredes ekkor átnézte a nála lévő kis táskát, amiben a repülési terv jegyzetei, térképek, leírások voltak. Ujjai beleakadtak a papírokat összefogó vastag kapocsba, és ezzel megszületett a megoldás.

A drótot megfelelő formára hajlítgatta, majd visszakúszott a meghibásodott biztosítékhoz és a gemkapoccsal zárta az áramkört.

(Ne feledjük, hogy mindezt egy rendkívül szűk helyen, túlnyomásos magassági pilótaruhában, azaz olyan kezeslábas szkafanderben, amilyet űrhajósok is viselnek.)

Biztonságban a betonon – Fotó: U.S. Air Force

Cotton ezredes ezután visszahuppant pilótaülésébe, majd Al White elfordította a futómű kapcsolóját. A tartalék rendszer végtelenül megnyugtató zaja azt jelezte, hogy az orrfutó a helyére került, ezt a földi irányítás és a kísérő repülőgépek pilótái is megerősítették. A kettes számú XB-70-es ezután biztonságban leszállt.

A lapok később azzal számoltak be a történtekről, hogy

“Egy 39 centes gemkapocs megmentett egy 750 millió dolláros repülőgépet”.

És ez tulajdonképpen így is volt. A leszállás közben az orrfutó kis mértékben megsérült, aminek kijavítása két hétbe telt, de ennek költsége jócskán eltörpült a gép ára mellett.

Az utolsó út – Fotó: U.S. Air Force

Sajnos a 20207-es jelű XB-70-es mindezzel csak elodázta pár hónappal később, június 8-án bekövetkező végzetét, amikor formációs repülés közben egy kísérő géppel, egy F-104-es vadászgéppel összeütközve irányíthatatlanul a földbe csapódott. Joe Cotton parancsnokként, és ugyancsak a kíséret tagjaként, egy (a fenti képen alul látható) T-38-as gépben repülve volt közvetlen szemtanúja a két halálos áldozatot követelő katasztrófának.

Az egyetlen megmaradt XB-70-es, talán a világ valaha épült legszebb repülőgépe, ma a légierő daytoni múzeumában emlékeztet a szuperszonikus repülés történetének egyik legizgalmasabb korszakára.

Források:

Nagy-Attila Károly – index.hu

Hirdetés
This div height required for enabling the sticky sidebar