Vajon tényleg képesek vagyunk megérezni ha valaki figyel minket, még ha nem is látjuk az illetőt? Éreztük már valakinek a tekintetét a tarkónkon, s megfordulva bebizonyosodott, hogy tényleg minket néz?
Amint másoknak is feltesszük ezt a kérdést, rögtön látni fogjuk, milyen sok történet és beszámoló támasztja alá ezt a jelenséget.
Sok ember tapasztalta már azt az érzést, hogy valaki nézi őt, és amikor hátrafordult, meggyőződhetett róla,hogy érzése helyes volt.
De ennek a fordítottjára is sok példa van, nevezetesen, sok ember figyelt már másokat hátulról, például egyetemi előadótermekben, és látta, amint a figyelt személy nyugtalanná válik, majd hátrafordul.
A tekintet ereje
A tekintet erejének érzete nagyon jól ismert érzés. Európában és Amerikában végzett nem hivatalos felmérések alkalmával Rupert Sheldrake angol író és parapszichológiai kutató azt tapasztalta, hogy az általa megkérdezett emberek körülbelül 80 százaléka állította azt, hogy személyesen is megtapasztalta ezt az érzést.
Ennek a jelenségnek az említése teljesen természetesnek számít megszámlálhatatlanul sok irodalmi műben is, például olyan szófordulatok formájában, mint a következő:
„érezte, hogy a férfi szeme hátulról szinte a nyakába fúródik”.
Ugyanezt a jelenséget írják le érzékletes formában olyan nagy írók is, mint Tolsztoj, Dosztojevszkij, Anatole France, Victor Hugo, Aldous Huxley, D.H. Lawrence, J. Cowper Powys, Thomas Mann és J. B. Priestley.
Nézzünk meg például egy részletet a Sherlock Holmes alakját megteremtő Arthur Conan Doyle egyik novellájából:
„Ez az ember azért érdekel, mert érdekes pszichológiai tanulmányt jelent. Ma reggel, reggeli közben, hirtelen az a fajta bizonytalan és kényelmetlen érzés fogott el, amely általában akkor keríti hatalmába az embert, amikor tudja, hogy valaki erősen figyeli őt. Gyorsan felpillantottam, és tekintetünk azonnal találkozott – olyan erővel szegezte rám a szemét, hogy abból már-már valamiféle vadság áradt felém, bár ez a kisugárzás egy pillanatra megenyhült, amint valamilyen szokványos megjegyzést tett az időjárásra. Meglehetősen különös, hogy Harton elmondása szerint, neki magának is hasonló élményben volt része tegnap a fedélzeten.”
A veterán brit pszichikai kutató, Renée Haynes, a következőképpen írja le az ezzel a kérdéssel kapcsolatos néhány nem hivatalos megfigyelését:
„A hátrafordulás kényszere nem egyformán erős mindenkiben, és vannak olyan esetek – például pincéreknél –, amikor az ilyen irányú késztetést valószínűleg már elsorvasztották, figyelmen kívül hagyják,vagy kifejezetten elnyomják. Például egy unalmas előadáson vagy egy zsúfolt büfében végzett némi tapintatos kísérletezéssel azonban meggyőződhetünk róla, hogy amikor kitartóan figyeljük valakinek a fejét hátulról, akkor az esetek többségében az illető ideges nyugtalansággal fog reagálni, majd egy idő után tétován megfordul, és körbenéz. Ugyanezt a kísérletet végrehajthatjuk alvó macskák és kutyák esetében is – nem is szólva a gyerekekről, akiket ilyen módon sokkal szelídebben lehet felébreszteni, mint egy hidegvizes szivaccsal –, vagy próbálkozhatunk a kertben lévő madarakkal.”
A tekintetek hatása valószínűleg fontos szerepet játszik az emberek és a házikedvencek közötti kapcsolatban is. Elképzelhető, hogy nemcsak az állatok érzik meg ily módon az emberek tekintetét, hanem az emberek is az állatokét.
A vadon szava című regényben Jack London, a kutyák viselkedését szenvedélyesen tanulmányozó író, egy különösen bensőséges viszonyról ír a Buck nevű kutyával kapcsolatban:
„Néha órák hosszat feküdt Thornton lábánál, feszülten, figyelmesen felnézett az arcába. … Ha pedig úgy adódott, hogy messzebb feküdt, oldalt, vagy mögötte, csendesen bámulta az ember körvonalait vagy mozgását. S olyan szoros kapcsolatban éltek, hogy Buck szemének erejétől John Thornton gyakran hátrafordult, némán viszonozta Buck pillantását, és szeméből a szíve sugárzott, akárcsak Buck szeméből az ő szíve.”
A tekintet hatására vonatkozóan a vadon élő más állatfajok esetében is sok anekdotaszerű bizonyíték áll rendelkezésre. Az alábbiakban például egy természetkutató beszámolóját olvashatjuk a rókák tekintetének erejéről:
„Órákat töltöttem a különböző odúk mellett, és így újra meg újra tanúja lehettem annak a jelenségnek, amelyet egyfajta kiváló fegyelmezési módszernek lehetne talán nevezni; mindeközben viszont egyetlenegyszer sem hallottam, hogy az anyaróka morgást vagy bármiféle figyelmeztető hangot hallatott volna.
A kölykök órákon keresztül egyfolytában és fáradhatatlanul hancúroztak, kergetőztek a délutáni napsütésben, képzeletbeli egerek és szöcskék után lopakodtak, játékos küzdelemre vagy vadászatra hívták egymást.
Miután az ember megismeri ezeknek az elragadó kis teremtményeknek az életét,szokásait, kezd felfigyelni az egész játékos gyakorlás legmeglepőbb sajátosságára – arra, hogy az anyaróka, aki kissé távolabb mindig olyan helyen fekszik, ahonnan figyelemmel tudja kísérni a kölykök hancúrozását és a környezetet is, láthatóan minden pillanatban irányítás alatt tartja a családot, noha egyetlen hangot sem ad ki soha.
Időnként,amikor ugrándozás közben valamelyik kölyök túl messzire kerül az odútól, az anyaróka felemeli a fejét, és kölykére szegezi tekintetét; és ez a nézés valamilyen módon ugyanazzal a hatással jár, mint az anyafarkas néma kiáltása; megállítja a kölyköt, mintha csak egy igazi kiáltást hallatott volna, vagy egy futárt küldött volna utána.
Ha ez csak egyszer történik meg, az ember merő véletlennek tekintheti, és nem tulajdonít neki jelentőséget; de ez a jelenet számtalan alkalommal újra és újra lejátszódik, és mindig ugyanazon a rejtélyes módon.
A kíváncsian elkalandozó kis kölyök hirtelen megtorpan, megfordul, mintha vezényszót hallott volna, elkapja anyja tekintetét, és máris elindul visszafelé, mint a jól betanított kutya, ha füttyszót hall.”
Az 1980-as években, amikor tudatosultak bennem ennek a jelenségnek az óriási elméleti következményei,- mondja Sheldrake – megpróbáltam kideríteni, hogy milyen tapasztalati vizsgálatokat folytattak ezen a téren.
Meglepetéssel fedeztem fel, hogy nagyon kevés ilyen irányú vizsgálat történt. Londonban, a British Society for Psychical Research (Brit Pszichikai Kutatások Társasága) részére tartottam egy előadást erről a témáról abban a reményben, hogy találkozhatom a Társaság néhány olyan tagjával, akik speciális ismeretekkel rendelkeznek a figyelő tekintet hatásaival kapcsolatos kísérleti kutatásról.
Sajnos ismét nem volt szerencsém, bár a hatalmas szakmai tekintélynek örvendő Renée Haynes, mint általában, ez alkalommal is a témához kapcsolódó történetek gazdag tárházával rendelkezett.
Az Egyesült Államokban is megtárgyaltam ezt a kérdést több parapszichológussal, és megállapítottam, hogy még egyikük sem dolgozott ezen a kérdésen, illetve egyáltalán nem fordított rá figyelmet.
Miután folytattam a kutatást a tudományos archívumokban, az elmúlt száz évre visszamenően mindössze hat tanulmányt sikerült föllelnem a témáról, amelyek közül kettő még kiadatlan volt.
Az ortodox pszichológusok figyelmen kívül hagyják a jelenséget, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük a téma „paranormális” jellegét. Annál meglepőbb viszont, hogy még a parapszichológia kutatói se nagyon foglakoznak ezzel. A legtöbb parapszichológiai tárgyú könyv még csak meg sem említi ezt a területet.
(Felhasznált irodalom: Rupert Sheldrake – Hét kísérlet, amely megváltoztatta a világot című könyve)
