Részlet Jim Dekorne, Pszichedelikus samanizmus című munkájából
1968. november 11-én a San Francisco Haight-Ashbury negyedében, a Colé Street 1329 emeleti lakásában laktam a feleségemmel. Azon az estén épp Oliver Fox Astral Projection (Asztrális Kivetülés) című könyvét olvasgattam.
Aznap vettem egy utcai antikvárius bódéban, csak később tudtam meg, hogy a könyv a műfaj élenjáró műve. Akkor még csak annyit tudtam a testen kívüli tapasztalatról, hogy szokatlan és érdekes jelenség.
A témával kapcsolatos véleményem, esetleges ilyen vagy olyan irányú részrehajlásom még nem alakult ki. Ha akkoriban valaki megkérdezett volna, valószínűleg óvatos szkepticizmussal azt válaszoltam volna, hogy a testen kívüli tapasztalat (“asztrális kivetülés”) talán csak érzéki csalódás lehet.
Lenyűgözött a könyv, mélyen megérintett eleven hitelessége. Nem is tudtam letenni, órákig fenn voltam jóval azután is, hogy feleségem lefeküdt, csakhogy egy ültő helyemben befejezhessem. Fox a könyvében leírja saját módszerét, melynek segítségével tudatosan hagyhatja el a testét – lényege, hogy az álom közben sikerüljön “felébredni”. Ő ezt “A Tudás Álmának” nevezte.
“Ahhoz, hogy megtapasztalhassuk a Tudás Álmát, fel kell ráznunk az ítélőképességet, mely az álmok során alig működik… Lefekvés előtt tudatomba kell vésnem: azt kívánom, hogy ítélőképességem ne szunnyadjon el. Ébren kell maradnia, hogy az álomban lecsaphasson minden ellentmondásra, s hogy felismerje, miről is van szó.”
A módszer elég egyszerűnek tűnt, úgyhogy lefekvéshez készülődve, elhatároztam, hogy rögtön azon az éjjelen, az első álmomban felébresztem a tudatomat. Miért is ne?
Lehunytam a szemem, színültig eltelve várakozással. Fogalmam sincs, meddig aludtam, egyszerre azon vettem észre magam, hogy álmodom. Egy kicsi, fehér kutyát láttam, úgy pörgött, mint egy búgócsiga, biztos valami álomkép… Ébresztő! ; Bumm! Máris ébren voltam az ágyamban.
Nem álmodtam, nem is aludtam, és nagyon úgy tűnt, hogy ugyanabban a testben maradtam. Hát, ez nem ment. Próbáljuk csak újból! Elbóbiskoltam megint. Egy hatalmas pezsgősüveget láttam, a címkéjén az állt: “Levegő”. Sebesen forgolódni kezdtem… Ébresztő!
Bumm! Ébren találtam magam a szobámban, feleségem mellettem aludt, arca furcsán kipirulva, és mellette az ágyban ott voltam… ÉN! Tehetetlenül lebegtem a testem felett, és kifelé bámultam, a hálószoba bejárata felé.
Fiatal, kövérkés, tizenkilenc-húsz év körüli spanyol nő állt ott, arcán álmodozó, Mona Lisa mosollyal. Valami nem stimmelt vele. Fejét és vállát nagyon halvány zöld aura vette körül két vagy három hüvelyknyi kiterjedésben.
Furcsa módon tudomása volt ottlétemről, de a figyelmét teljesen lekötötte valami. Kisétált a hallba, én meg azon vettem észre magam, hogy ugyanarra lebegek, ami igen különös (mégis őrjítőén ismerős) érzés volt.
Ez a tapasztalat nyilvánvalóan nem volt azonos a “normális” éber tudatossággal, de abban az értelemben, hogy különbséget tudtam tenni a tapasztalatok közt, legalább annyira éber voltam, mint most, ahogy papírra vetem e szavakat.
A történtek teljességgel lenyűgöztek, majdnem teljesen elborított a felismerés: “Megcsináltam!” “Kivetültem!” Semmi félelmet nem éreztem. Sőt, kifejezetten vidám dolog volt – a maga módján pontosan olyan jelentőségteljes, mint a négy évvel korábbi LSD-s samadhi utazásom.
Egyszer csak visszatért a nő, én pedig tudatosan és szándékosan kinyúltam felé, hogy megtapinthassam, valóságos-e (annak ellenére, hogy éppen néhány órával korábban olvastam, hogy az ilyen kísérlet az asztrális kapcsolat esetében egyszerűen véget vet az egész élménynek). Elemi szükségét éreztem, hogy megtudjam, anyagból van-e. Kezem átsiklott a testén, mintha levegő volna – nagyon nyugtalanító “érzet” volt, vagyis inkább annak hiánya.
Bumm! A jelenet egy szempillantás alatt átalakult. Lakásunk eltűnt, egyszerre egy felső középosztálybeli család nappalijában találtam magam. Egy nagy ablakot láttam széthúzott függönyökkel, mely úgy tűnt, a South Bay fényeire néz. (Később arra a következtetésre jutottam, hogy valahol a félszigeten kellett lennie, talán a Menlo Parknál.) Ez nem hallucináció volt.
A mai napig emlékszem a bútorokra, és a szoba berendezéseire. Sötét volt, de mégis annyira tisztán kivehető volt minden, akárcsak nappal. A szobát árnyék nélküli borostyán-arany színű ragyogás árasztotta el.
Az előtérben, jobbra egy másik fiatal nő állt, körülbelül ugyanolyan korú, mint az előző: húsz év körüli, alacsony, szép, rövid szőke hajjal, rövidke hálóingben. Tudta és zavarta, hogy az otthonában vagyok, eléggé zavartan mozgott, kissé tántorgott, mint egy alvajáró. Noha megváltozott tudatállapotban voltam, de azért bizonyos értelemben teljesen éberen, ő ezzel szemben úgy viselkedett, mintha álmodna. Az egész élmény alatt megmaradt ez az éles különbség viszonylagos tudatállapotunk között. Megfordult, és kiment jobbra a hallba.
Követni “szándékoztam” őt – nem tudom, hogyan írhatnám le, mivel más volt ez, mint ahogyan normálisan járunk. “Átlebbentem” a szobán, le a hallba, követve a lányt – semmihez sem tudom hasonlítani ezt az érzést! Egyszerűen csak gondolni kell rá, s máris mozog az ember. Lefelé, a hallba menet egy félig nyitott ajtón át láttam egy valóságos (nem álom) fürdőszobát: a zuhanyajtóra vetett törülközők, lefolyó, szemfestékek és krémek, ruhák szanaszét a földön.
A hall másik végén egy másik ajtó – valahonnan “tudtam”, hogy a hálószobája van ott. Megállt, megfordult, és látta, ahogy odalebegek. Arcára kiült a pánik! Elrohant mellettem, megint föl a hallon át. Biztosan nem jelenthettem veszélyt a számára, boldog voltam az új élménytől, erősen kíváncsi, kommunikálni próbáltam vagy bármely módon felvenni a kapcsolatot.
Megpördültem a levegőben, és visszasuhantam a nappali felé. Megállt a kanapé melletti asztalkánál, és hisztérikusan kiragadott valamit a hamutartóból. Gondolom, talán cigarettacsikk lehetett (egy asztrális cigarettacsikk?). Pánikszerűen igyekezett a kezembe erőltetni azt a valamit. Az én szemszögemből nézve az ő részéről mindez elég tiszta álombéli logikának tűnt: mintha arra akarna kényszeríteni a cigarettacsikkel, hogy eltűnjek.
Akárcsak az előző alkalommal, most is igyekeztem megérinteni, visszafojthatatlanul szükségét éreztem, hogy megtapasztaljam, tényleg anyagból van-e (ez a késztetés teljesen irányíthatatlan volt – ez mutatja, hogy nem voltam teljesen ura a történteknek, noha tudatomnál voltam, úgy, ahogy soha korábban). Finoman megfogtam a vállát várva a pillanatot, hogy minden eltűnjön, ahogy Fox a könyvében leírja. Meglepve tapasztaltam, hogy az előző nővel szemben ő szilárd volt, sőt pont olyan volt őt megérinteni, mint bárki más “valóságos” embert. Tisztán éreztem a hálóing szövetét, és alatta testének melegségét.
Egészen eddig a pontig semmiféle szándékot vagy irányultságot nem fedeztem fel magamban (a megszállott kíváncsiságot leszámítva), de abban a pillanatban, mikor kapcsolatba kerültünk, az egésznek misztikus töltete lett, mintha valami mágneses mezőt kapcsoltunk volna be. A pillanat egy töredékére eltaszított magától, majd a polaritást megfordítva, ugyanolyan erősen ragadott magához, hogy kétségbeesetten megöleljen.
Megcsókoltam a nyakát, és valóságosan éreztem, ahogyan a szakállam a bőréhez ér (ez nagyon is valóságos volt!). Összekulcsolta a lábait a derekamon, és szenvedélyesen szájon csókolt. Nem történt a hétköznapi értelemben vett “behatolás”, pusztán valami hirtelen, az ívhegesztéshez hasonlító, vakító kékesfehér fényrobbanás, mely a legrövidebb időre egyesített minket: BZZZZZZZ…!
Bumm! Teljesen ébren találtam magam az ágyban, feleségem mellettem aludt, mellkasom annyira erősen zihált, hogy attól féltem szívrohamot kapok. Alig kaptam levegőt – olyan volt, mintha fénysebességgel robbantam volna vissza testembe. Felkeltem, és ide-oda tántorogtam a hajnal előtti lakásban, s valamilyen oknál fogva rémült voltam. Nem a második acid-utazás mindent elborító félelme volt ez, hanem valami aggodalommal teljes bizonytalanság: most itt vagyok, de az előbb még valahol egészen máshol voltam – ki is vagyok én, és mi is volt valóság?
A megszokott fizikai környezetem különös módon hiteltelenebbnek tűnt, mint ahonnan jöttem. Valahol, tán csak néhány mérföldnyire innen tényleg ott van a szép, fiatal, szőke lány, amint a nappaliban topog, s próbálja összerakni a képet, melyre csak úgy emlékezhet, mint valami nagyon izgató álomra. De az istenért, épp most csaltam meg a feleségem! Idétlenül hangzik, de tényleg bűnösnek éreztem magam!
A következő hetekben minden éjjel, és a későbbiekben többször is próbáltam megismételni azt a testen kívüli élményt. Bár különböző szintű “sikereket” értem el (általában elég álomszerű, és irányíthatatlan módon), eddig még nem tudtam megismételni az első csodás kaland tisztaságát, és viszonylagosan tudatos irányítottságát. Az évek során inkább “misztikus” megértéssé fejlődött bennem: ha valahogy szándékosan el tudnám érni azt a tudatos, irányított tapasztalást, valószínűleg ugyanígy viselkednék, és úgy hiszem, létezik lelkemben egy bölcsebb rész, mely nem engedi, hogy szabadon randalírozzak az “asztrális világban”, az itt és most kötelességei elől menekülve.
TANULSÁG: Teljességgel lehetséges szilárd testünkön kívül is tudatosan érző lényként létezni.
E tény következményei a lehető legforradalmibbak. Aki rendelkezik ezzel a gnózissal (vagyis, aki tapasztalta már), annak a materialista felfogás nyomban részigazsággá zsugorodik, s ez a jobbik eset – rosszabb esetben elviselhetetlen illúzióvá redukálódik. A tömegek “konszenzus-valósága”, és ennek vezérelvei innentől kezdve viszont nem tűnnek többnek az egyénre erőltetett, gyengítő hatású érzékelésbeli zsarnokságnál.
A hatvanas évek számtalan kiútkeresője azért halt meg vagy került börtönbe, mert képtelen volt bölcsen összerendezni felfogása hirtelen átalakulását.
