A tündérmesék seprűn repülő boszorkányai nem csak a fantázia szüleményei – habár repülni nem repültek a középkor „boszorkányai”, de gyakran lovagoltak seprűn.
A középkori boszorkányperek nagyrészt a tömeghisztérián alapultak, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki feddhetetlen lett volna.
A korabeli „boszorkányok” egyik kevésbé varázslatos típusát azok a vajákos asszonyok képviselték, akik különböző gyógynövényekből készült főzetekkel és kenőcsökkel garantálták a bódulatot.
Ehhez az egyik legnépszerűbb alapanyag az anyarozs nevű gabonaparazita volt, ami LSD-hez hasonló kábulatot váltott ki, elfogyasztva azonban halálos is lehetett.
A 17. szazadban már a boszorkányok és az orvosok is felfedezték, hogy a veszélyek csökkenthetők, ha elfogyasztás helyett a felhasznalók a test érzékeny pontjain, elsősorban a nemi szervek es a hónalj környékére kenve próbálják ki a szereket.
Az előbbi módszer alkalmazásához kellett a már amúgy is kéznél lévő seprű, melyet bekenve és a lábak közé szorítva a boszorkányok úgy érhették el a módosult tudatállapotot, hogy nem kockáztatták az életüket.
Innen ered a seprűn lovaglás – a repülés pedig onnan, hogy a bódult emberek gyakran képzelték azt, hogy valóban elrugaszkodtak a földtől.