A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod őket, vagy gondolatokként kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tőlük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az micsoda.
Csupán címkével fedted el magad elől a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa, még egy szimpla kő is, az emberi lényről nem is beszélve – végső soron megismerhetetlen. Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk, megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy csúcsa.
Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a Forrással is összekapcsolódik, amelyből született. Akár egy kő, és még könnyebben egy virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz visszavezető utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül, hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg benned.
Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a nagy művészek érzékelnek, és művészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta, hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna eladni. Az ugyanerről a székről készült festmény ma 25 millió dollárt ér.
Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelőző valamiként tapasztalod meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell szabadítanod éntudatodat – „Létséged” érzékelését – mindattól, amivel az összekeveredett, más szóval: amivel az azonosult.
Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális (gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész, ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk?
A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes megragadni, s az nem túl sok. A nyelv öt, a hangszalagok által produkált alaphangból áll. Ezek a magánhangzók: a, e, i, o, u. A többi hang a levegő préselése okozta mássalhangzók csokra: s, f, g stb. Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végső célja, vagy akár csak azt, hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kő?
Az illuzórikus én
Az „én” szó a legnagyobb tévedést és a legmélyebb igazságot testesíti meg, attól függően, hogy hogyan használják. A hagyományos szóhasználatban az „én” nem csupán a leggyakrabban használt szó (a hozzá kapcsolódó „engem”, „az én…”, „enyém”, „önmagam” szavakkal együtt számolva), hanem az egyik legfélrevezetőbb is. A szokványos, hétköznapi használatban az „én” az alapvető tévedést testesíti meg, lényed téves érzékelését, az identitás illuzórikus tudatát. Ez az ego. Az én ezen illuzórikus érzékelését nevezte Albert Einstein – aki nem csupán a tér és idő valóságába látott sokszor mélyen bele, hanem az emberi természetbe is – „a tudat optikai csalódásának”. Ez az illuzórikus én válik aztán a valóság minden további értelmezése (vagy inkább félreértelmezése), minden gondolati folyamat, interakció és kapcsolat számára alappá. Valóságod az eredeti illúzió visszatükröződése lesz.
A jó hír: ha fel tudod ismerni egy illúzióról, hogy illúzió, akkor szertefoszlik. Az illúzió felismerése annak végét is jelenti. Életben maradása attól függ, hogy összetéveszted-e a valósággal. Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki vagy. Ez történik, ahogy lassan és gondosan olvasod ezt és a következő fejezetet, amelyek az egónak nevezett hamis én működési mechanizmusáról szólnak. Milyen is tehát ezen illuzórikus én természete?
Akire általában utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”, az nem az, aki valójában vagy. Egy borzasztó leegyszerűsítés következtében valódi lényed végtelen mélysége összetévesztetik két hanggal, amit az „én” szó kimondásakor hangképző szerveid produkálnak; vagy az „én” elmédben levő gondolatával; és mindennel, amivel csak az „én” azonosult. Mire utal hát a szokásos „én”, és az azzal kapcsolatos „az én…” vagy „enyém”?
Amikor a kisgyerek megtanulja, hogy a szülei hangszalagjai közül elősorjázó bizonyos hangsor az ő neve, akkor azt a szót – ami az elméjében gondolattá válik – azonosnak kezdi vélni önmagával. Ebben a stádiumban sok gyerek egyes szám harmadik személyben utal önmagára: „Peti éhes.” Hamarosan megtanulja a mágikus „én” szót, és azt azonosnak tekinti a nevével, amit korábban már azonosnak fogadott el azzal, aki ő. Ezt követően újabb gondolatok érkeznek, és összeolvadnak az eredeti éngondolattal. A következő lépés a velem és az enyémmel kapcsolatos gondolatok azon dolgok megjelölésére, amelyek valahogy részei az „énnek”.
Ez a tárgyakkal való azonosulás, ami azt jelenti, hogy dolgokat – végső soron valójában azokat a dolgokat reprezentáló gondolatokat – ruházok fel éntudattal, s ezáltal identitást eredeztetek belőlük. Amikor az „én játékom” összetörik, vagy azt elveszik tőlem, intenzív szenvedés jelentkezik. Nem a játék bármilyen belső értéke miatt – hiszen a gyerek azt a játékot hamarosan úgyis megunná, és más játékokkal, más tárgyakkal helyettesítené –, hanem az „enyém” gondolata miatt. A játék a gyerek fejlődő éntudatának, „én”-érzékelésének a részévé vált.
Ahogy aztán a gyerek növekszik, az eredeti éngondolat más gondolatokat vonz magához. Az éngondolat azonosul a nemmel, a tulajdonnal, az érzékszervek érzékelte testtel, a nemzetiséggel, az adott emberfajtával, a vallással, a szakmával. További dolgok, amikkel az „én” azonosul: szerepek – anya, apa, férj, feleség stb. –; fölhalmozódott tudás és vélemények; kedvelt és nem kedvelt dolgok; továbbá a múltban „velem” megtörtént események, amelyek emléke olyan gondolatcsokor, ami az éntudatomat még inkább úgy definiálja, mint: „én és az én történetem”.
A felsoroltakkal csupán néhány olyan dolgot neveztem meg, amikből emberek az azonosságtudatukat eredeztetik. Végső soron ezek csupán gondolatok, amelyeket ingatag módon tart össze a tény, hogy valamennyi éntudattal ruháztatott fel. Ez a gondolati építmény az, amire szokványosan utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”. Még pontosabban: legtöbbször nem te beszélsz, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy „én”, hanem a gondolati építménynek, az egós énnek valamelyik aspektusa (oldala). Ha már fölébredtél, akkor továbbra is fogod használni az „én” szót, de az már sokkal mélyebb részedből fog jönni.
A legtöbb ember még mindig teljesen azonosul az elme szakadatlan gondolatáramával, a kényszeres gondolkozással, ami javarészt ismétlődő jellegű és céltalan. Náluk nem létezik a gondolatfolyamon és a gondolatot kísérő érzelmeken kívüli „én”. Ezt jelenti spirituálisan tudattalannak lenni. Ha azt mondják nekik, hogy a fejükben hang szól, amelyik megállás nélkül beszél, azt kérdik: „Miféle hang?”; vagy mérgesen tagadják, ami persze maga a hang, a gondolkodó, a megfigyeletlen elme. Szinte azt mondhatjuk: őket egy lény szállta meg.
Sok ember sohasem felejti el az első alkalmat, amikor nem azonosult a gondolataival, és így rövid időre identitásváltást tapasztalt meg. Átélte, milyen élmény, amikor az elméje tartalma helyett ő a háttérben meghúzódó tudatosság. Mások esetében ez finoman, szinte észrevétlenül történik meg, vagy csupán öröm- és békességérzet beáramlását veszik észre anélkül, hogy tudnák annak okát.
A hang a fejben
A tudatosságba történő első bepillantást akkor éltem át, amikor elsőéves egyetemi hallgatóként tanultam a University of London tanintézményben. Hetente kétszer a londoni metróra szálltam, hogy az egyetemi könyvtárba menjek, általában reggel 9 óra körül, a reggeli csúcs vége felé. Egyik alkalommal egy harmincegynéhány éves hölgy ült velem szemben. Néhányszor már láttam őt a metrón. Nem lehetett nem észrevenni. Bár a szerelvény tele volt, a mellette lévő két ülésre mégse ült senki, ugyanis a hölgy meglehetősen őrültnek tűnt. Rendkívül feszültnek látszott, és egyfolytában hangosan és mérgesen beszélt magához.
Oly mértékben elmerült a gondolataiban, hogy láthatóan egyáltalán nem volt a körötte levő emberek tudatában. Lefelé és kissé balra nézett, mintha valaki olyanhoz beszélne, aki a mellette lévő üres ülőhelyen ülne. Bár nem emlékszem pontosan monológja tartalmára, az valahogy így hangzott: „És akkor ő azt mondta nekem… ezért azt mondtam neki, te hazudsz! Hogyan merészelsz engem ilyennel vádolni…, amikor te vagy az, aki mindig kihasználtál engem! Bíztam benned, de te eljátszottad a bizalmamat…” Hanglejtése haragot tükrözött. Annak az embernek a haragját, akit megbántottak, akinek meg kell védenie az álláspontját, mert különben megsemmisül.
Ahogy a szerelvény befutott a Tottenham Court Road állomásra, fölállt, és az ajtó felé vonult, ám egy pillanatra sem maradt csendben, a szavak továbbra is egyre csak peregtek a szájából. Nekem is itt kellett leszállnom, a hölgy mögött ezért én is kiléptem a szerelvény ajtaján. Az utcaszinten elindult a Bedford tér felé, továbbra is teljesen elmerülve az elképzelt párbeszédbe, még mindig haragosan vádolva és saját álláspontját védve. Kíváncsi lettem, ezért úgy döntöttem, hogy amíg nagyjából egy irányba megyünk, addig követem. Bár belemerült a képzeletbeli párbeszédébe, a jelek szerint tudta, hová tart.
Hamarosan feltűnt a Senate House impozáns, az 1930-as években épült sokemeletes tömbje, ahol az egyetem központi adminisztrációs részlege és könyvtára működik. Megdöbbentem. „Elképzelhető, hogy ugyanoda megyünk?” Igen, ő is oda tartott. „Ez a nő vajon tanár, diák, irodai dolgozó vagy könyvtáros? Lehet, hogy valamilyen pszichológiai kutatás alanya?” Sohasem tudtam meg. Ugyanis mire beléptem a kapun, húsz lépéssel mögötte haladva, az épület egyik liftje már elnyelte a hölgyet. (Milyen vicces, hogy ez az épület George Orwell regényének, az 1984-nek a filmváltozatában az „Elmerendőrség” főhadiszállásaként szerepelt.)
Kissé mellbe vágott a dolog. Érett, 25 éves, elsőéves egyetemi hallgatóként önmagamat formálódó értelmiséginek tekintettem, és meg voltam róla győződve, hogy az emberi létezés dilemmáira valamennyi válasz megtalálható az intellektus, vagyis a gondolkodás révén. Akkor még nem jöttem rá, hogy az emberi létezés fő dilemmája épp maga a tudatosság nélküli gondolkodás. A professzorokra a valamennyi válasz birtokában levő bölcsekként tekintettem, az egyetemre pedig a tudás templomaként. „Hogyan lehetséges, hogy ennek része egy ilyen, őrült hölgy?”
Még akkor is róla gondolkoztam, amikor a könyvtárba menet betértem a férfi WC-be. Kézmosás közben az járt a fejemben: „remélem, nem végzem majd úgy, mint ő”. A mellettem álló férfi egy pillanatra rám nézett. Hirtelen ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat nemcsak gondoltam, hanem halkan, motyogva, ki is mondtam. „Te jó ég! Már most olyan vagyok, mint ő!” – gondoltam. Nem volt-e az én elmém is ugyanolyan szüntelenül aktív, mint az övé? Csak apró különbségek voltak köztünk. Az ő gondolatai mögött érzékelhetően dominálóan a harag húzódott meg; az én esetemben a szorongás. Ő hangosan gondolkozott; én – javarészt – a fejemben. Ha ő őrült volt, akkor mindenki őrült, magamat is beleértve! Csupán a mértékben különbözünk!
Egy pillanatra képes lettem kilépni az elmémből, és mintegy tágabb perspektívában, a maga valóságában látni mindezt. Néhány pillanatra a gondolkodásból a tudatosságba csusszantam át. Még mindig a férfimosdóban álltam, de már egyedül, és az arcomat néztem a tükörben. Az elmémtől történt leválás eme pillanatában hangosan fölnevettem. Elmebaj jelének tűnhetett, holott az valójában éppenséggel az épelméjűség nevetése volt, a nagy hasú Buddha hahotája. „Az élet nem olyan komoly, mint amilyenné az elmém teszi” – úgy tűnt, ezt mondja a nevetésem. Ám ez csak egy bepillantás volt, ami aztán nagyon gyorsan feledésbe merült. A következő három évet szorongásban és depresszióban töltöttem, teljesen azonosulva az elmémmel. Közel kellett kerülnöm az öngyilkosság gondolatához, mielőtt a tudatosság visszatérhetett, és akkor az már sokkal több volt, mint futó bepillantás. Megszabadultam a kényszeres gondolkozástól és a hamis, elme alkotta éntől.
Az elmesélt incidens nem csupán az első bepillantást adta meg a tudatosságba, hanem az első kétséget is elültette bennem az emberi intellektus abszolút érvényességét illetően. Néhány hónappal később valami tragikus dolog történt, amitől a kétségeim tovább növekedtek. Hétfő reggel bementünk egyik professzorunk előadására, akinek az elméjét végtelenül csodáltam. Közölték velünk, hogy a professzor úr a héten öngyilkos lett, főbe lőtte magát. Ledöbbentem. Nagyra becsült tanárunkról úgy tűnt, hogy birtokában van minden válasz.
Mindennek ellenére akkor még nem láttam más lehetőséget, mint a gondolkodást művelni. Akkor még nem ébredtem rá, hogy a gondolkodás csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatnak, akik valójában vagyunk, ahogy még az egóról sem tudtam semmit, arról nem is beszélve, hogy azt esetleg észlelni tudtam volna magamban.
Az ego tartalma és szerkezete
Az egós elmét teljesen kondicionálja a múlt. Kondicionáltsága kettős: tartalmi és szerkezeti.
A gyerek esetében, aki mély szenvedésében sír, mert elvették a játékát, a játék képviseli a tartalmat. Az bármilyen más tartalommal, bármilyen más játékkal vagy tárggyal fölcserélhető. A tartalmat – amivel azonosulsz – a környezeted, a neveltetésed és a téged körülvevő kultúra kondicionálja. Hogy a gyerek gazdag vagy szegény, hogy a játék egy állatformájú fadarab vagy valamilyen szuper, elektronikus ketyere, az a veszteség szempontjából közömbös. Az ok, ami miatt ilyen heveny szenvedés jelentkezik, az „enyém” szóban rejlik, és ez már szerkezeti ügy. A tudattalan kényszer, hogy az identitásunkat egy tárggyal történő összekapcsolódás révén erősítsük meg, magába az egós elme struktúrájába épült be.
Az egyik legalapvetőbb elmestruktúra, amely révén az ego létrejön, az azonosulás (identifikáció). Az „identifikáció” két latin szóból ered: idem és facere. Az idem jelentése: „ugyanaz”; a facere jelentése: „csinálni”. Amikor tehát azonosulok (identifikálódom) valamivel, akkor „ugyanazzá teszem”. Ugyanazzá, mint micsoda? Ugyanazzá, mint az énem. Felruházom éntudattal, és így az az „identitásom” részévé válik. Az identifikálódás egyik legalapvetőbb szintje a dolgokkal való azonosulás. A játékom ugyanis később a kocsim, a házam, a ruhám stb. lesz. Dolgokban próbálom megtalálni magamat, de az valahogy sohasem sikerül, és végül elveszek bennük. Ez az ego sorsa.
A dolgokkal való azonosulás
A hirdetésiparban dolgozók pontosan tudják, hogy ha valami olyant akarnak eladni, amire az embereknek nincs igazán szükségük, akkor arról kell őket meggyőzni, hogy a szóban forgó portéka olyan pluszt nyújt nekik, amitől többnek látják magukat, illetve mások többnek látják őket. Más szóval: valamit hozzáad az éntudatukhoz. A reklámszakemberek ezt például úgy érik el, hogy azt mondják: ezzel a termékkel ki fogsz tűnni a tömegből. Más szóval: teljesebb mértékben leszel önmagad. Vagy asszociációt (társítást) teremtetnek elmédben a termék és egy híresség vagy a termék és a fiatalság, vagy a termék és egy boldog külsejű ember között. Idős vagy már elhunyt híresség – fénykorában feltüntetve – is megfelel a célnak.
A kimondatlan feltevés ez esetben az, hogy ha megveszed a terméket, akkor – valamilyen mágikus átruházás révén – te is olyanná válsz, mint amilyenek ők, illetve az imázsod (képed) olyan lesz, mint amilyen az ő imázsuk. Valójában sokszor tehát nem terméket vásárolsz, hanem „identitásnövelőt”. A híres tervezőt feltüntető címkék alapvetően olyan kollektív identitások, amelyek megvásárlásával befizeted az odatartozás „tagdíját”. Az ezekkel ellátott termékek drágák, és ezért „exkluzívak”. Ha bárki megvehetné őket, akkor elveszítenék lélektani értéküket, és ott maradnál a csupán anyagi értékükkel, ami az általad kifizetett összegnek mindössze töredéke.
Hogy milyen dolgokkal azonosul valaki, az emberenként változó, függ az illető életkorától, nemétől, jövedelmétől, társadalmi helyzetétől, a divattól, a kulturális környezettől stb. Hogy mivel azonosulsz, az teljesen tartalmi kérdés; az azonosulás iránti kényszeres vágy már szerkezeti. Az egós elme működésének ez az egyik legalapvetőbb módja.
A „fogyasztói társadalmat” paradox módon épp az a tény tartja működésben, hogy dolgok révén nem találhatod meg magadat. Az ego elégedettsége rövid ideig tart, ezért állandóan további dolgokat keresel, tehát folytatod a vásárlást, tovább fogyasztasz.
Persze, ebben a fizikai dimenzióban, ahol a felszíni lényünk lakozik, a dolgok életünk szükséges és kikerülhetetlen részei. Szükségünk van lakhelyre, ruházatra, bútorra, eszközökre, közlekedésre. Olyan dolgok is lehetnek az életünkben, amelyeket szépségükért vagy a bennük rejlő minőség miatt értékelünk. Becsülnünk s nem megvetnünk kell a dolgok világát.
Minden dolognak van Létsége, mindegyikük egy időleges forma, aminek az eredete a formamentes, az egyetlen élet, a minden dolog, minden test, minden forma forrása. A legtöbb ősi kultúrában az emberek hitték, hogy mindennek – még az úgynevezett élettelen tárgyaknak is – lelke van. Ebben a vonatkozásban közelebb jártak az igazsághoz, mint manapság mi. Ha egy gondolati elvonatkoztatás révén halottá tett világban élsz, akkor többé már nem érzékeled a világmindenség elevenségét. A legtöbb ember nem eleven, hanem fogalmivá tett valóságban tölti a napjait.
Ám nem tudjuk igazán becsülni a dolgokat, ha azokat önmagunk növelésének eszközeiként használjuk, vagyis ha rajtuk keresztül próbáljuk önmagunkat megtalálni. Pedig az ego pontosan ezt teszi. A dolgokkal történő énazonosulás teremti meg a dolgokhoz kötődést, a dolgokkal kapcsolatos rögeszmés megszállottságot, ami aztán létrehozza fogyasztói társadalmunkat és azokat a gazdasági struktúrákat, ahol a fejlődés egyetlen mércéje a mindig többet.
A kontrollálatlan sóvárgás a többre, a vég nélküli növekedésre nem más, mint működészavar és betegség. Ugyanaz a diszfunkció, mint amit a rákos sejt mutat, amelynek az egyetlen célja önmaga megsokszorozása, nem tudva arról, hogy ez saját halálát okozza, mert elpusztítja azt a szervezetet, amelynek ő is része. Egyes közgazdászok oly mértékben rabjai a növekedés gondolatának, hogy még a szótól sem tudnak szabadulni, és a recessziót (gazdasági hanyatlást) a „negatív növekedés” időszakának nevezik.
Sok ember életének nagy részét a dolgokkal kapcsolatos, rögeszmés jellegű, folytonos foglalkozás emészti föl. Ez magyarázza, hogy korunk egyik betegsége a „tárgyelburjánzás”. Amikor már képtelen vagy érezni azt az életet, aki vagy, hajlamossá válsz arra, hogy dolgokkal próbáld meg feltölteni az életedet. Spirituális gyakorlatként javaslom, hogy figyeld meg a dolgok világához fűző kapcsolatodat, különösen „az én…” szavakkal megjelölt dolgok esetében! Ébernek és őszintének kell lenned, hogy például megtudd: kötődik-e éntudatod az általad birtokolt javakhoz? Keltenek-e benned bizonyos dolgok kisfokú fontosság- vagy felsőbbrendűség-érzést? Hiányuk esetén érzel-e kisebbrendűségi érzést azokkal szemben, akiknek azokból többjük van, mint neked? Megemlítesz-e, mintegy mellékesen, olyan dolgokat, amiket birtokolsz – vagy dicsekszel-e velük –, hogy ezáltal értékesebbnek tűnj mások szemében és ennek révén a saját szemedben is? Érzel-e neheztelést vagy haragot, illetve éntudatgyengülést, ha valakinek nálad többje van, vagy amikor elveszíted valamilyen nagyra becsült tulajdonodat?
/Eckhart Tolle:Új Föld/
