A középkori boszorkányság jól szervezett, többé-kevésbé titkos, őskori eredetű mágikus termékenységkultusz volt, amelyet csak a középkor végén és az újkor elején tudott megsemmisíteni az egyeduralomra törő kereszténység – derül ki Margaret A. Murray angol egyiptológus, archeológus, és néprajzkutató The Witch Cult in Western Europe (A boszorkánykultusz Nyugat-Európában) és The God of the Witches (a boszorkányok istene) című könyveiből.
A boszorkányság központi alakja
A boszorkányság kultuszának középpontjában egy szarvakat (a legősibb ábrázolásokon agancsokat) viselő, néha több arccal ábrázolt isten állt, akit a keresztények rosszhiszeműen az ördöggel azonosítottak.
Ezt az ősi európai természet- és termékenységistent, akinek tisztelete az ókorban különösen a kelták körében volt elterjedve,a rómaiak egyszerűen csak úgy nevezték, hogy Cermunnosnak, „szarvakat viselő -nek nevezték.
A középkori Angliában ugyanez az agancsos pogány isten egy közismert erdei szellem, „Herne, a vadász” képében élt tovább a nép emlékezetében. Ez a Cernunnosnak is nevezett isten elsősorban a természet örök körforgását, a növényzet évenként ismétlődő pusztulását és újjászületését jelképezte, s közeli rokonságban állt állt a Földközi-tenger körül élő népek meghaló és feltámadó gabonaisteneivel. A periodikusan ismétlődő elmúlásra és megújulásra utalnak az isten agancsai is, melyek minden évben lehullnak, majd újranőnek.
A kultusznak mindig volt egy szakrális vezetője, akit az isten megtestesülésének tekintettek. A kereszténység uralomra jutása után ilyen „álcázott” szent király (vagy annak helyettese) volt többek William Rufus (Hódító Vilmos fia), Thomas á Becket, Giles de Rais és Jeanne d’Arc. Önként vállalt és dramatizált haláluk pedig a rituális királygyilkosság ősi szokásának értelmében biztosította a világ megújulását, a természet (és az isten) újjászületését, a gazdag termést és a jólétet, valamint a saját halhatatlanságukat.
A középkor folyamán a megerősödő kereszténység és a megszilárduló feudalizmus fokozódó intoleranciájának hatására a kultusz lassanként egyre titkosabbá vált, s követői zárt csoportokba tömörülve folytatták tevékenységüket.
Ezek a laza szervezetet alkotó csoportok, melyek a Brit-szigeteken a coven nevet viselték, mindig tizenhárom tagból álltak. A coven vezetője a szarvakat viselő istent képviselte, és az összejöveteleken gyakran öltött állatbőrökből készített ruhát, állatfejet utánzó, és szarvakkal díszített maszkot – ez volt az oka annak, hogy az egyház kémei azt hitték, maga az ördög irányítja a tiszteletére rendezett szertartásokat.
A boszorkányság ősi bizonyítékai
A boszorkányság ősi voltát számos kőkori barlangfestmény is bizonyítja. A franciaországi Trois Fréres-barlang egyik képén például egy szarvasnak álcázott sámán látható, aki Murray szerint minden bizonnyal az agancsos istent képviselte a mágikus szertartások során. A spanyolországi Cogul barlangjában található képen pedig kilenc asszony táncol egy apró termetű férfi körül, aki valószínűleg az isten nemzőerejét testesíti meg.
Az utóbbi festmény sokak szerint összecseng azzal a hagyománnyal, hogy a kultusz első gyakorlói, őrzői és továbbadói Európa kis termetű őslakói voltak, akiket az árja hódítók fokozatosan visszaszorítottak a kontinens nehezen megközelíthető helyeire, elsősorban az akkor még nagy kiterjedésű erdőségekbe.
Murray professzor úgy véli, hogy ezek az „illegalitásba” kényszerített őslakók állnak azoknak a közismert európai népmeséknek a hátterében, melyek az erdők sűrűjében és a föld mélyén élő, mágikus tudást birtokló törpékről és tündérekről szólnak.
A modern okkultisták egy része ráadásul azon a véleményen van, hogy a kelta druidák és a boszorkányok apró termetű, mágikus erejű tanítómesterei a pusztulásra ítélt kontinensről, Atlantiszról menekültek a Brit-szigetekre és Nyugat-Európába. Vagyis a boszorkányok vallása és mágiája végső soron erről a tengerbe merült legendás földről származik.
