Amikor a zen-buddhizmus a 9. század végén megérkezett Japánba, az élet csaknem minden területére jelentős hatást gyakorolt, a teaivástól a kalligráfiáig és a festészetig. Máig ható mély befolyását különösen a zen-kertek tükrözik.
A korai zen-kertek alapvető szerkesztési elveit a taoista kert ősi hagyománya határozta meg, amely Koreán keresztül jutott el Japánba a 7. században. Valószínű azonban, hogy az igazi zen-kert csak a 14. századi virágzó Muromacsi-korszakban jelent meg.
Képzett kézművesek kezdték a kolostorudvarokban a nyugalom és magány békés szigeteit kialakítani, ahová papok, tudósok és harcosok egyaránt visszavonulhattak mindennapi életük zsivaja elől.
Szélsőségesen elvont formák és egyszerűség jellemzik ezeket a kerteket, amelyek eszményi környezetet biztosítanak a zen-buddhizmusban alapvető nyugodt szemlélődéshez és elmélkedéshez.
Az elmélkedés zen-hagyománya két fő formában nyilvánul meg: a szótó-hagyomány szerint a meditáló csupán ül (zazen), a rinzai-hagyomány viszont ötvözi az ülő meditálást a kóanok (kínaiul kung-an) — paradox kérdések, melyekre nincs válasz — gyakorlásával.
A cél a szellemi megvilágosodás elérése, a zen-kert pedig, békés és nyugalmas hangulatával, eszményi környezet az erre való törekedéshez.
Homok, kő és víz
Habár a zen-kertek sokféle alakot ölthetnek, leginkább a kareszanszui-nak — jelentése tkp. „száraz-hegy-és-víz kertek” — nevezett száraz sziklakertek társíthatók a zennel. Ezekben különböző méretű sziklákat látszólag véletlenszerűen csoportosítanak egy apró fehér kavicsokkal vagy homokkal borított területen.
A sziklák hegyeket vagy vízeséseket, a homok vagy kavics vizet jelöl, melyet gondosan úgy gereblyéznek el, hogy egy folyó fodrozódó hullámaira vagy áramlataira emlékeztessen.
A kert rendszeres karbantartása és a homok elgereblyézése a templom napi életének része. Ezek a feladatok nagy ügyességet és összpontosítást igényelnek, és újabb lépést jelentenek a megvilágosodáshoz vezető úton.
Sok kísérlet történt már a zen-kert szerkezetének megmagyarázására. Az egyik javaslat szerint a kavics jeleníti meg a tengert, míg a sziklák Japán szigeteit jelképezik.
Nemrégiben egy elmélet felvetette, hogy a sziklák egy fa alig sejthető képét alkotják: miközben ezt a képet tulajdonképpen nem lehet látni, addig a tudatalatti képes felfogni a sziklák közti finom kapcsolatot.
Talán a legismertebb zen szárazkert a kiotói Rjóan-dzsiban található. Kareszansztii-stílusban készült, fehér kavicságyon elrendezve 15 különböző méretű sziklája van —némelyiket moha övezi.
A sziklákat úgy helyezték el, hogy a látogatók, akárhol álljanak is, egyszerre csak 14-et láthassanak. A hagyomány szerint a láthatatlan 15. sziklát csak akkor pillanthatja meg belső látása révén bárki, amikor eléri a szellemi megvilágosodást. A kert ereje és szépsége a sziklák csoportosításában és a köztük lévő térbeli kapcsolatban rejlik.
Bonszai
A kareszanszui-kertek tervezésének másik kölönlegessége a miniatűr „táj a tálban”, amely Kínából került át, nyugaton pedig „bonszaiként” vált ismertté.
A homok és a — sziklák jelképeként — kövek együttesét törpe növényekkel egészítik a lapos kő- vagy kerámiatartókban.
Ezek a „kertek” táj hatását keltik, a korábbi Szung-dinasztia taoista tusfestészetét idézik, amelyet utazó zen-szerzetesek hoztak magukkal Kínából. A nagy, külső térségek parányi területté tömörítésének technikája „nagy a kicsinyben” néven vált ismertté. Ez a „kerttípus” a Muromacsi-korszaktól kezdve visszahat a japán kerttervezésre.
Mohakertek
Egy kolostor körzete gyakran nemcsak száraz sziklakertet, hanem buja növénykertet is tartalmaz, mint a kiotói Szajhó-dzsiban, amely talán a leghíresebb buddhista mohakert.
Gyakran nevezik Moha-templomnak vagy Koke-derának ezt a park stílusú „sétálókertet”, amely a sétáló ember elméjében a behatárolt terület ellenére azt az illúziót kelti, hogy hosszú utazáson vesz részt.
Az ember minden fordulónál különleges tárggyal vagy jelképpel szembesül, amely az elmét segíti a lelki dolgokra való összpontosításban. Kiotó nedves éghajlatán a moha nagyszerűen megél, egész évben friss és zöld marad.