Minden ember megismételhetetlen csoda. Vagy mégsem? Miért van az, hogy minden korban, minden kultúrában kialakulnak sztereotípiák, általános érvényűnek mondható sorsok?
szerző: Tarr Bence László
Olyan életek elnagyolt vázlatai, amikhez persze hozzáadódik az egyéni életek színezete, de mégis felismerhető bennük valami nagyon is tipikus és egyetemes érvényű tanulság.
Már az ókori filozófus Platón is beszél a sztereotip sorsokról az Állam című munkájának utolsó könyvében, ahol egy, túlvilági látomásban írja le, hogyan választják saját sorsukat a lelkek az eléjük tett cserépdarabok közül.
Az ókori görögök felismerték, van csalárd zsarnoksors, poétasors, kézművesmester-élet. Mindegyikhez van eleve hozzárendelt tanulság, azt a léleknek meg kell tanulnia, ha szeretné, ha nem, mert a kötelező tanulság is elválaszthatatlanul hozzá tartozik, a sors csak a maga leckekönyvével együtt választható. Melyek modern korunk ilyen tipikus karmacsapdái? Melyek azok a mai korban azonnal tetten érhető és jól körül határolható sorsok, amelyek eleve magukban rejtik, és előre látható módon felfedik végzetüket? Melyek a jól látható karma-forgatókönyvek?
A sztárkarma
Napjainkban egymást érik a sztárgyártó tehetségkutató műsorok. Mondhatjuk, hogy tényleg tálcán kínálják a tehetségek számára a sztársors tanulságait. Mi az, ami ebből valójában megtanulandó? Nagyon sok fiatal teljesen tévesen azt gondolja, hogy „csillaggá” válni azt jelenti: gazdag, fényes és gondtalan életet élhetsz. De ha megnézzük Elvis Presley, Marilyn Monroe, Michael Jackson, Axel Rose vagy bármelyik tündöklőnek gondolt celeb életét, valóban ezt látjuk?
Ezek a sorsok mind azt tükrözik, a világ figyelmének fókuszába kerülő ember a kegyetlen reflektorfényben eszmél rá, hogy, képtelen megfelelni a világ elvárásainak! Megkapja ugyan a világ figyelmét, és meglenne a lehetősége rá, hogy valami értékeset és valóban tartalmasat adjon a világnak, de maga sem tudja, mi lehetne az.
A legtöbb híresség sohasem válik valódi csillaggá, csupán üres héj, puszta lehetőség marad, tartalmatlan celeb. A sztársors nagyon is végzetes és halálosan komoly. Korunk egyik legnehezebb sorsvállalása. Óriási lehetőséget rejt magában, hiszen a felnagyított figyelemnek köszönhetően rengeteg energia áramlik egy sztár felé. A legtöbb ezt egyszerű fekete lyukként elnyeli. Ha egy csillagnak nincs valódi belső magja, önálló energiaforrása. akkor nagyon hamar kiég, ahogy a valódi csillagok esetében is történik.
Az égi csillagok közvetlenül haláluk előtt felfúvódnak, vörös óriás lesz belőlük. Ezt láthatjuk nagyon sok celeb történetéből: amikor már nincs valódi tartalom, nincs tényleges értékközvetítés, marad az egyre üresebb botrányhős szerep. A felkoncoltatás az öncélú és értéktelen hírgyárak áldozati oltárán valós. A legtöbb sztár szó szerint bele is hal nagyságiba, mert belső tartalom híján nincs mivel táplálnia az állandóan követelt ragyogást. Ma mégis egyre többen indulnak neki a sztárságnak.
Sztárgyár műsorok kínálgatják a lehetőséget, és egyre többen szeretnék a karmikus tanulásnak ezt az útját választani. Mégis nagyon kevés olyan sztár van, aki ha látja is ennek a sorsnak a forgatókönyvét, időben kezébe veszi a lapokat, és tudja, mikor kell megtenni a szükséges lépést, hogy a ragyogó lehetőség ne holmi hullócsillag pillanat-lángjával vesszen a teljes sötétségbe. Pedig a lehetőség nyitva áll mindenki előtt.
A valódi csillagsors
Minden csillag egy távoli nap. Körülötte megannyi kísérő, végtelen körpályán kerengő bolygó lakik. Ha egy nap kialszik, a bolygók elszabadulnak, míg egy másik újabb nap be nem fogja őket. Így van ez a sztárokkal is. Ha már nem fénylenek, nem ragyognak, a körülöttük legyeskedő újságírók, fotósok, menedzserek hamar új utakra térnek. Ebben a világban nincs valódi hűség, csak zsoldos elköteleződés. Ahhoz, hogy valaki éltető napként ragyogjon évmilliókon át, a külső látszat világa felől a belső értékek felé kell mozdulnia! Ez a sztársorsok valódi célja és értelme.
De csak nagyon kevés valódi sztár jut oda, hogy még sikerei csúcsán értelmesebb célt rendeljen hirtelen szerzett vagyonához és ismertségéhez, ami egyben megváltás is az ilyen sors negatív karmikus visszahatásai alól.
Ilyen pozitív példa Paul Newman esete, aki ismertségét és vagyonát a krónikus betegségekből felgyógyuló gyermekek pszichés rehabilitációját segítő Bátor Tábor létrehozására használta fel. Érdekes megfigyelni, hogy szinte mindegyik sztársorsban kódolva eleve ott rejtezik a mérhetetlenül sok testi és lelki szenvedés, a testi vagy a lelki betegség. És ez sohasem büntetés, hanem lehetőség, ezen keresztül juthat a már híressé és vagyonossá lett csillag nemes és az emberiség szélesebb rétegét segítő célok megvalósításához.
A valódi csillaggá válás kikerülhetetlennek látszó eleme a meghasonulás, a látszólagos és valódi értékek közötti belső harc.
Az igazi szuperember
Ilyen nagyon tanulságos példa a Supermant alakító filmcsillag, Christopher Reeve esete. Élete mintha minden eseményével egyetlen célra összpontosított volna, hogy a „csúcsán” egy súlyos lovas balesetben eltörje a gerincét, ami azután arra késztette, hogy létrehozza saját alapítványát a gerincsérült betegek rehabilitációjának támogatására. Életeseményei félelmetes összhangban terelik sorsa felé, aminek minden egyes eleme ragyogó, csiszolt karmikus tükörré áll össze, mint egy kirakós játék darabjai: jómódú családi háttere, színésziskolái és leginkább a „szerep”, amivel egyé válik arca.
Ő a kettős életet élő szuperember, aki napközben középszerű újságíró, valójában azonban egy távoli csillagvilág minden erejét magában rejtő szuperhős. A négy Superman film jól tükrözi magának Christopher Reevenek a belső küzdelmét a szuperember szereppel. Ezt a minden ember lelkében játszódó dilemmát mutatja meg a harmadik rész végén a gonosszá lett Superman és az esetlen újságíró, Clark Kent belső küzdelme: mi és ki vagyok valójában?
Esetlen, halandó ember vagy távoli csillagvilág halhatatlan istene? A dilemma nagyon korán külső színtéren is megjelenik, hiszen már az első film sikerét követően a fogyatékkal élő gyermekeket támogató karitatív szervezetek élére áll. Mintha saját jövőjét élné meg előre, még a második Superman film után, tolószékes rokkantat alakítva a Július 5-e című filmben, megtanul súlyos testi fogyatékkal élni. De hiába is próbál a szépfiú szuperhős szereptől menekülni, élete végén rá kell eszmélnie, a szuperember ott él mindenkiben. Csak nem kívül, sármos műmosolyok, göndörített hajfürtök mögött, hanem legbelül.
A szerepet eljátszó sztárszínész, aki az állandó reflektorfény tüzében áll, nem kerülheti el a sorsát. Hiába megannyi más drámai szerepjátszás, kisebb sikerű filmek elismert alakítása, végül 43 évesen végzetes lovas baleset éri, amelynek következtében szó szerint elválik a teste a fejétől. Megszakad minden kapcsolat a feje és a szíve között. Súlyos betegsége tanítja meg arra, hogyan kell és lehet újra összekapcsolni, összehangolni a fejünkben élő nemes gondolatokat és vágyakat a világot jelképező test többi részével.
Minden képzeletet felülmúló módon lesz úrrá képtelen helyzetén, és válik valódi szuperemberré egy tolószékhez és egy lélegeztető készülékhez kötötten, mindenki okulására. Soha nem látott erővel dolgozik az emberi létállapot javításán a testi bénulás lehetséges gyógymódjainak kutatásával.
Ezt tragikusnak látszó, végzetes balesete nélkül aligha tette volna meg. Íme, egy valódi csillag története. Arra tanít bennünket, hogy a sztárság nem külső pompa. nem pénzben mért gazdagság, hanem belső tetterő. Képesség arra. hogy saját lehetőségeink birtokában jobbá tegyük a világot. amelyben élünk.
