Azon területek egyike, amelyek először fordították a figyelmet a szinkronicitás felé, a hazatérő tárgyak esete volt.

Az 1920-as években egy amerikai újságíró, Charles Fort, egy sor ilyen furcsa történetet gyűjtött össze, mint például egy jegygyűrűről, amely a tengerbe esett, és évekkel később került elő egy étteremben, amikor ugyanaz a házaspár halat rendelt, és megtalálták benne a gyűrűt, amit eszerint éppen az a hal nyelt le, amelyet az asztalukra hoztak.

Ebben az esetben nagyon úgy fest a dolog, hogy a valóságot valami befolyásolta, hogy a megfelelő pár a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen és a megfelelő halat rendelje az étteremben, azt, amelyik újra „egyesíti” őket a gyűrűjükkel.

Valójában ilyen esetek szintén elég gyakran történnek meg ahhoz, hogy már olyan jelenségként kezeljük őket, amelyek megoldásra várnak, és nem pusztán egyszeri történetről van szó, amelyre valami ostoba elméletet kovácsolunk.

Nagyjából ugyanebben az időben Wilhelm von Scholz hasonló eseteket gyűjtött és egyet elküldött Jungnak is, amelyben egy nő elvesztett egy tekercs filmet, amelyen számára érzelmileg nagyon fontos képek voltak, majd két évvel később egy másik városban vásárolt egy új (tehát még előhívatlan) tekercset.

Amikor előhívatta az új képeket, kiderült, hogy a rég elveszett fotóira fényképezett – a laborban valószínűleg véletlen „baleset” történt. Ebben az esetben nem mondanánk, hogy ez véletlen. Az események úgy alakultak, hogy a tulajdonos és a képek újra egymásra találjanak.

1997-ben egy sólyomfióka megszökött egy kenti természetvédelmi területről, amikor a tulajdonosa, Eddie Hare, kirándulni ment vele, és szabadon röptette. Amikor a madár nem tért vissza, úgy gondolták, örökre elment.

De három héttel később megtalálták egy bozótosban Great Harwood közelében, vagy háromszáz mérföldnyire onnan, ahonnan megszökött.

Peter Wall, aki megtalálta a madarat, felhívta Hare-t azon a számon, amit a sólyom lábára erősített gyűrűn olvasott. Furcsamód , Wall éppen Kentbe készült, hogy megnézze a kastélyt, pedig semmi köze nem volt a helyhez, vagy Eddie-hez, de így minden további bonyodalom nélkül vissza tudta vinni a madarat a tulajdonosához.

Ezekből a kis történetből kiérezhetők az érzelmi és motivációs tényezők, amelyek úgy szervezhetik a valóságot, hogy a megfelelő emberek,a megfelelő időben a megfelelő helyen legyenek, s ezáltal létrejön a szinkronicitás.