Az áldozat „szemmel verésének” vagy egyetlen pillantással történő „megbabonázásának” technikáját „ártó pillantásnak”-nak nevezik.
Európában sokáig tartotta magát az a hit, hogy amikor az ember rápillant valamire, a szeméből egy fénysugár vagy egyfajta erő vetül az adott tárgyra, és ez a szemből kiáradó sugár vagy erő akarva-akaratlan is kártékony és pusztító.
A bűbáj szó Sir Walter Scott révén nyerte el mai jelentését. Az a képessége, ahogyan Scott egy bizonyos módon rájuk pillantva megbabonázta a nőket, hallucinációkat okozott „áldozatainak”. Az elbűvölő szó eredetileg azt a személyt jellemezte, aki képes volt egyetlen pillantással megbűvölni, megbabonázni a nőket.
A népmesékben és a legendákban rengeteg olyan történetet találhatunk, melyekben a hős egy megbabonázó szépség rabjává lesz, aki érzékei elkápráztatásával ejti csapdába a férfit. A csábító szépség erőteljes vonzereje az alábbi szavak által keltett képzetekben is megjelenik: elbűvölő, elbájoló, bájos, bűvöletbe ejtő, igéző.
A fekete mágiának ez a formája új jelentést adott a „ha egy pillantással ölni lehetne” kifejezésnek. A régi korok embere nemcsak halálos ellensége pillantásától tartott, hanem az istenek figyelő tekintetétől is, mivel az utóbbiak gyakran irigyen tekinthettek rájuk.
A primitív ember számára a Természet egy szeszélyes, bosszúálló, és mindenek fölött féltékeny isten, aki folyton vissza akarja venni a vadásztól és a földművestől a javakat, melyeket az oly nehezen szerzett meg a földtől. Valaha még a sivatagokról is azt hitték, hogy gonosz démonokkal vannak tele, akik szó szerint képesek ölni egyetlen pillantásukkal.
Úgy gondolták, hogy fekete mágia eredményeképp az emberi szem olyan sugarat tud kibocsátani, mely bizonyos körülmények között nagyon veszélyes lehet arra a személyre, akire irányul – különösen akkor, ha az, aki néz, rosszindulatú vagy féltékeny.
Általában olyankor lehetett ilyen támadásokra számítani, amikor éppen úgy látszott, hogy az emberek átmenetileg legyőzték a környezetükben lévő rosszindulatú erőket.
Az ártó pillantásnak két fajtája létezett. Az egyik akaratlan, tulajdonosa nem volt képes tudatos ellenőrzést gyakorolni felette. A másodikat a szándékos rosszindulat hozta létre. Általában valamilyen testi rendellenesség utalt arra, hogy egy adott személy bír-e ezzel a képességgel – kancsalság vagy „széttartó szemek”, vagy ha az egyik szem magasabban helyezkededett el, mint a másik, vagy ha valakinek eltérő színűek voltak a szemei. Indiában az ilyen személyeket úgy kerülték, mint a páriákat. Bizonyos más tulajdonságokat, fizikai deformitásokat (például a púposságot, illetve a törpe növésű termetet) általában szintén az ártó pillantással társították.
A múltban az olyan embereket, akik történetesen összenőt szemöldökkel rendelkeztek, Amerikában gyilkosnak, Európában farkasembernek és gyakorlatilag a Föld minden országában ártó pillantás birtokosának tartották.
Számos orvosság létezett, mely megvédett az ártó pillantástól. Kitalálták az átruházás bizonyos formáját is, mellyel az átkot áttehették valaki másra. Például Európa déli részein a szlávok rituális fürdőt vettek olyan vízben, melybe rézpénzt tettek, és miután elmormoltak egy varázsigét, jótékonyan egy vak koldusnak ajándékozták a rézgarast – ily módon remélve, hogy a pénzzel együtt a szerencsétlenségtől is megszabadulnak.
Különböző módszereket alkalmaztak az ártó pillantás hatásának semlegesítésére. A menyasszonyi fátylat eredetileg arra használták, hogy védelmet nyújtson a közösség irigy és rosszindulatú tagjainak pillantásai ellen.
A lelki védelem céljaira különböző növényeket is használtak: Spanyolországban és Portugáliában zsályát és rozmaringot, Görögországban fokhagymát, Írországban pedig lóherét. A háromszori köpést különösen erős védelemnek tartották, csakúgy mint azt, ha az ember a nyelvével a kereszt jelét írta a gyermekek homlokára.
Egyéb mesterséges segédeszközöket is igénybe vettek, például harangocskákat akasztottak a gyermekek és a jószág nyakába, vagy az örök élet szimbólumát, sót hordtak a zsebükben.
Szemmel verés esetén az első pillantás volt a legveszélyesebb, különösen ha ferde szögből történt. A támadás elleni védekezésül az emberek amulettet viseltek egy varangy vagy egy púpos groteszk képével. Így terelték el a pillantást magukról és kötötték meg annak mérgét. Néha az ábra egy disznó volt, mivel erről az állatról azt tartották, ártó pillantással különösen sebezhető.
A régi rómaiak medúzás amulettet hordtak, és roppant népszerű volt körükben a caduceus, Mercurius isten kígyós botja vagy varázspálcája, mely megvédte őket az istenek gonosz pillantásától.
Továbbá hordtak az emberi szem mintájával díszített gyöngyöket is. A fleurde-lys, a szemmel verés elleni amulett, szintén a fehér boszorkányok jelévé vált Franciaország egyes részein.
Kézmozdulatokkal is védekeztek a szemmel verés ellen. Két példa: a mano fica az, amikor a hüvelykujjat az mutató- és középső ujj közé szorítják, a mano cornuta pedig közismerten „az ördög szarvainak jele”, amikor az ujjak segítségével szarvat formáznak.
Bizonyos szavak, minták vagy színek lelki védelmet adtak. A törökök Koránból vett idézeteket írtak otthonuk külső falaira, és mágikus gömböket függesztettek a mennyezetre, hogy elérjék ezt a célt.
A boszorkánylabda néven ismert színes üveggömbök hasonló szerepet játszottak a vidéki Angliában. Úgy tűnik, hogy egész Dél-Európában használtak kék gyöngyöket az emberek és a háziállatok védelmére.
Gyakran szimbólumot tetováltak a gyerekek hátára vagy a horgászhajók orrára. Az amerikai szakértők szív alakú medaliont vagy brosst ajánlanak védekezésül.
Az angol történetírók szerint vörös szalagot tettek az aggódó személyek bejárati ajtaja fölé. A skótok a lelki védelem érdekében vörös szalagot kötöttek a jószág farkára. A maximális védelem elérésére ajánlatos volt a zsinórra mágikus bogokat kötni, s a művelet közben varázsigét mormolni.
A mágikus szavakban rejlő erő, akár az adott személy, akár avatott varázsló mondta ki őket, további hasznos ellenszert jelentett a rosszindulatú vagy káros pillantás ellen, csakúgy, mint a speciális imák és ellenvarázslatok, amelyeket papírra írtak és szelencékben a testükön viseltek. Ezek phülakterieszként voltak ismertek és alighanem ezek lehettek a modern medálok ősei.
Szokás volt becsmérlően beszélni az élet olyan eseményeiről, amelyeket egyébként dicséret illetett vola, ugyanis lehetségesnek tűnt, hogy a gratuláció bármely formája a féltékeny sorsistenek rosszindulatú beavatkozását váltja ki. Ha valaki egy tehéncsorda láttán csodálatát fejezte ki, egyértelmű volt, hogy az állatok pusztulását kívánja. Még egy gyerek szépségét dicsérő megjegyzés is katasztrofális lehetett.
W. G. Somner Folkways (Néphitek) című könyvében a „Kiegyenlítés Doktrínájának” nevezi ezt a gyakorlatot. Ez a logika ma is megfigyelhető, amikor valamilyen fontos esemény előtt szerencsét kívánva azt mondjuk: „kéz- és lábtörést”.
Az Ószövetség a következőképpen utal erre a jelenségre a Példabeszédek könyvében (26, 3): „Ne egyél az irigy szeműnek étkéből.”
A szemmel verés működésének közvetlen hatása az áldozaton nemcsak mindenféle szerencsétlenséget jelentett, hanem a legszörnyűbb, gyakran halálhoz vezető betegségek bekövetkeztét is.
A 16. és a 17. század boszorkányüldöző mániája idején bárkit, akit rosszindulatú szemmel verésért felelősnek találtak, könnyen a boszorkányság vádjával illettek. Divatos doktrína volt az, hogy a boszorkányok a Sátánnal való lepaktálás révén jutottak a szemmel verés képességéhez.
Az európai inkvizíció kézikönyvében, a Malleus Maleficarumban leszögezték, hogy „vannak olyan boszorkányok, akik képesek bíráikat szemük egyetlen pillantásával megbabonázni. . .”, és ez volt az oka annak, hogy az ilyen bűntettel vádolt személyeket általában hátrafelé vezették a tárgyalásra.
A 19. században Amerikában egy New Hampshire-i asszony bosszút állt egy cseléden, aki nem volt hajlandó reggelit készíteni neki. A szemmel verés után a ház ajtajai nem nyíltak ki, és senki sem hallotta a cseléd egész nap ismételt segélykiáltását.
Más New England-i történetek olyan boszorkányokról beszélnek, akik disznókat öltek, ökrök jármát törték össze, megakadályozták a lovak biztonságos kipányvázását, tönkretették a vajköpülőt stb. – és mindezt egyetlen pillantásukkal cselekedték meg.
A múltban ilyen képességet tulajdonítottak olyan híres embereknek, mint például III. Napóleon, Franciaország uralkodója, XIII. Alfonz spanyol király és Lord Byron, a költő. IX. Pius pápa és XIII. Leó, gyülekezetük legnagyobb ijedtségére, szintén áldozatául estek e praktikáknak.
