A spanyol UFO-történelem egyik legizgalmasabb esetét vesszük ma górcső alá, amit némi bevezető után, maga a történet főszereplője mond majd el.
1968. november 4-én a spanyol Iberia légitársaság IB-249-es repülőgépe Londonból Alicantéba tartott. A parancsnok Ignacio Lorenzo Torres, a másodpilóta Juan Seldran Garcia, a fedélzeti mérnök pedig José Cuenca Paneque volt.
Juan Ignacio Lorenzo Torres parancsnok 17 évesen kezdett repülni, 40 évig volt a spanyol légierő tisztje, vezette Juan Carlos de Borbón király repülőgépét, harci pilóta volt a Szaharában és egy repülőiskola igazgatója.
Vagyis egy nagyon rutinos, harci tapasztalattal rendelkező pilóta volt, aki több mint 28 000 órát repült, és kiváló szakemberként tartották számon.
És akkor most jöjjenek az eset részletei, magától az egyik főszereplőtől, Torres kapitánytól:
„Akkoriban én voltam az utasszállító parancsnoka. Amikor megérkeztünk Barcelonába, a repülőtéri irányító elrendelte, hogy szálljunk le, ami furcsa volt – gondoltam, talán repülőgépek keresztezik az útvonalunkat, és ezért kényszerítenek minket a leszállásra. Szóltam a másodpilótának, Juan Celdran Garciának, hogy figyeljen, hátha lát odakint egy közeledő repülőgépet.”
Az irányító később azt mondta, hogy a radarokon látnak egy felénk tartó repülőgépet. A FL310-es repülési magasságon voltunk (ez nagyjából 9450 méter), amikor Barcelona felé közeledtünk, és az irányító utasított, hogy ereszkedjünk 28 000 lábra (8500 m).
Volt némi turbulencia ezen a szinten, ezért megkértem a másodpilótát, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelme. Kis idő múlva aztán észrevettünk valamit, de az nem egy másik gép volt.
Nagyon erős fénye volt. Túl erős ahhoz, hogy egy repülőgép oldalsó lámpái legyenek. Mondtam a másodpilótának, hogy még ne jelentsen az objektumról, mert nem úgy fest, mint egy hagyományos repülőgép.
A különös fény egyre közelebb merészkedett, míg végül már csak olyan 10 méterre volt a gépünk orrától. Hirtelen egy másik fény is megjelent a tárgy közepén, ami különféle árnyalatokban pompázott. Színe fehérről kékre, majd szürkére változott.
Az volt a legfurcsább az egészben, hogy ez a tárgy úgy lüktetett, mintha „lélegzett volna”. Mintha valami élőlény lenne! Ebben a pillanatban két másik, valamivel kisebb, de ugyanolyan tompa színű fény is felvillant a fő lámpa két oldalán.
Közben felhívtuk a légiutas-kísérőt, és megkérdeztük tőle, hogy ő is látja-e ezt a fényt. Azt válaszolta, igen, majd megkérdezte, hogy vajon mi lehet ez. Mondtuk neki, hogy mi sem tudjuk, csak meg akartunk győződni róla, hogy ő is látja-e.
A tárgy idővel még közelebb került hozzánk, majd legnagyobb meglepetésünkre olyan elképesztő manőverekbe kezdett a gépünk körül, hogy alig tudtuk követni a szemünkkel.
Ez a „bemutató” nagyjából 10 percig tarthatott, aztán felhívtam a légiirányítást és közöltem velük, hogy mi zajlik körülöttünk.
Az UFO továbbra is hihetetlen mozgásokat végzett körülöttünk, számos fordulatot és manővert végrehajtva. Ezeknek a gyors ugrásoknak normál esetben végezniük kellett volna a benne ülőkkel, mert ilyen terhelést egyetlen élőlény se bírna ki.
Továbbra is úgy tűnt nekünk, mintha egy „élő” dologgal állnánk szemben.
Egy óriási emberi szemre emlékeztetett minket, s felületét mintha változatos színű erek hálózata szőtte volna át. Ahogy korábban is mondtam, ez a valami tényleg lüktetett! Ott és akkor, valóban egy élőlénnyel társítottam.
Az UFO tovább folytatta az erődemonstrációt. Emelkedett, süllyedt, közeledett, távolodott, és vagy közvetlen, vagy parabolikus manővereket hajtott végre. Tizenhét éves korom óta repülök, és tudom, hogy az emberi test nem bírja ki az ilyen mozgásokkal járó G-erőket. Egyszerűen elveszted az eszméleted, nem számít milyen védőfelszerelés van rajtad.
Ez a tárgy megsértette a fizika összes törvényét. Derékszögben repült, hiperbolákat, parabolákat rajzolt, majd hirtelen egyik pontból a másikba ugrott. Őrület volt!
Felkapcsoltuk a gép összes fényszóróját, és elkezdtünk jelzéseket adni neki, mire ő ugyanúgy reagált. Minden alkalommal, amikor lámpát váltottunk, ő is ugyanezt tette. Ha felkapcsoltuk a lámpákat, ő is felkapcsolta az övéit. Egyértelmű volt, hogy hozzánk „beszél”.
Aztán kérdéseket tettem fel neki, először angolul, majd spanyolul. Nem tudom, hogy megértette-e a szavaimat, vagy olvasott-e a gondolataimban, de amikor azt mondtam neki, hogy kérdésemre egy villanással jelezze, ha „igen”, és dupla villanással, ha „nem” a válasz,
akkor ő így is reagált.
Körülbelül 20 kérdést tettem fel az idegen intelligenciának, amire meg is kaptam a válaszokat. Azonban nem beszélhetek minden kérdésről, mert a feletteseim világossá tették, hogy nagy bajba kerülhetek, ha eljár a szám.
„Nos, bármi megtörténhet…az emberek megcsúsznak a mosdóban, vagy rossz helyen kelnek át az úton”.
– figyelmeztettek a különleges szolgálatok emberei az eset után.
Így tehát csak az első három kérdést tudom elárulni, ami így hangzott:
– Parancsnok: Ebből a galaxisból származol?
– UFO: 1 fényvillanás
– Parancsnok: Barátságos szándékaid vannak?
– UFO: 1 fényvillanás
– Parancsnok. Van legénység a hajón?
– UFO: 1 fényvillanás
A mi galaxisunkból származtak, barátságosak voltak, és amit még elárulhatok, hogy valami nagyon aggasztotta őket a nukleáris technológiánkkal kapcsolatban.
Aztán az UFO emelkedni kezdett, majd pillanatok alatt eltűnt a szemünk elől. Miután leszálltunk, Antonio Aleu Padreni alezredes behivatott az irodájába. Abban az időben ő felelt a barcelonai térség riasztási és irányítási hálózatáért.
Az alezredes alaposan kikérdezett az UFO-találkozásról. Akkoriban a hadsereg nagyon nyílt volt, és tájékoztatott, hogy a légierő parancsnoka már tisztában van a történtekkel, és hogy a Siesta, a Samba, a Kansas és az Embargo légi megfigyelő radarok is észlelték a tárgyat, amely egy ideje már összhangban mozgott a repülőgépünkkel.
Még a sevillai Konstantinban található Bolero radar is képes volt észlelni az objektumot. Az illetékesek megmutatták nekem a radarfelvételeket, kérésemre pedig még papír alapú másolatot is kaptam az adatokról, azzal a feltétellel, hogy nem terjesztem ezt az információt.
Aztán az incidenst valahogy mégis kiszimatolta a sajtó, Ugarte alezredes pedig egy másik katonával együtt megjelent a madridi házamban, és követelte, hogy azonnal adjam át a bizonyítékokat, vagyis azokat a radarfelvételeket, amelyek rögzítették ennek az UFO-nak a gépünkhöz való közeledését.
Szóval az incidens túlment a titkolózás határain, és a média végül tudomást szerzett róla. Az ügyben hivatalos nyomozás indult, a sajtóval meg közölték,
„a pilóták csak a Vénusz bolygót látták”. „A Vénuszt”…haha…jó, mi?
Ennyi az egész. Mit tehettem volna? Elmondtuk, amit láttunk, de hogy bizonyítsuk be mindezt? A másodpilóta egy repülőgép parancsnoka lett, és nem akarta kockáztatni sem a karrierjét, sem az életét, éppúgy, ahogy én sem.
Tudod, az a vicces az egészben, hogy korábban sosem hittem az ilyenekben. Kinevettem az UFO-kkal kapcsolatos híreket, és azokat is, akik azt állították, hogy földönkívüliekkel találkoztak.
Világképem azonban gyökeresen megváltozott az eset után.
Most már biztosan tudom, hogy ŐK ott vannak az égboltunkon.
Elképesztően fejlett technológiájukat figyelembe véve, szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ezek a tárgyak idegen világokból származó űrhajók.
Vajon eljön-e a nap, amikor társadalmunk egy emberként eszmél rá arra, hogy bolygónkat szuperintelligens lények látogatják?
Bízom benne, hogy idővel kihúzzuk a fejünket a homokból, és felhagyunk a jelenlegi struccpolitikával.”
