Rendszerint olyan betegségről van szó (pl. rák), és olyan előrehaladott fázisban, hogy a betegről a „hétköznapi” orvosok már lemondtak. A csodadoktor csak ránéz, esetleg csendben koncentrál vagy imádkozik egy sort, majd szegényes viskójában, bármiféle segédeszköz nélkül, hozzálát a műtéthez.
Puszta kézzel szétnyitja a bőrt, ujjait a testbe mélyeszti, és kihúzza a baj forrását, amely általában egy daganat. Amikor a vért letörlik, bárki láthatja, hogy a bőrön nem maradt még egy karcolás sem. A beteg pedig, aki közben egyáltalán nem érzett fájdalmat, máris jobban van, és néhány hét vagy hónap múlva jön a hálálkodó levél: tünetei megszűntek, testben-lélekben egészségesebb, mint valaha.
Erről a témáról két tipikus véleménnyel lehet találkozni. Az egyik: ez valóban csoda vagy legalábbis olyasmi, ami az orvos- és egyéb tudományok alapján jelenleg érthetetlen. A másik: csalás az egész, kutyaközönséges bűvészmutatvány.
Az első tábor arra hivatkozik, hogy több tanú által hitelesített beszámolók szerint egy csomó ember tényleg meggyógyult ilyenkor, méghozzá olyanok, akik valóban gyógyíthatatlannak hitt betegségben szenvedtek. A másik tábor profi bűvészek ironikus megjegyzéseit idézi: ezt a bőrfelhasító trükköt bárki megcsinálja rövid gyakorlás után, az pedig egyszerű, hogy vért „varázsoljanak” oda látszólag üres tenyerükből.
Ez az egész vita arra a történetre emlékeztet, amelyben Mr. Smith sorsjegyet vesz a nagy amerikai sorsjátékra. Bemegy a trafikba, és kéri az ötvenötös számot. Persze nincs ott. Megy a következőbe, aztán a harmadikba; mindaddig kutat, míg az ötvenötös sorsjegyet meg nem találja valahol. Aztán megnyeri vele az egymillió dolláros főnyereményt. Addig természetesen elterjed a híre, hogy milyen makacsul kereste éppen ezt, és egy újságíró megkérdezi: honnan tudta, hogy az ötvenötöst húzzák ki majd? Egyszerű – feleli Mr. Smith. – Álmodtam két számot, a hetest meg a nyolcast, összeszoroztam őket, hétszer nyolc az ugye ötvenöt… Hát így. De uram, mondja a riporter, hétszer nyolc az nem ötvenöt, hanem ötvenhat! – Most mit kötözködik velem – fortyan föl Mr. Smith -, hát maga nyert egymilliót, vagy én?
A csodadoktortémához elfogulatlanul közelítve szerintem két dolog nagyon valószínű. Tulajdonképpen mindkettő olyan, amivel valamelyik tábor tisztában van, de sajnos mindkét tábor vagy csak az egyikkel, vagy csak a másikkal a kettő közül.
Egyrészt tényleg sokan tanúskodnak a páciensek állapotának érezhető javulásáról vagy akár teljes gyógyulásáról, főleg ahhoz képest, amilyen súlyos esetekről volt szó. Néhányan vették a fáradságot, hogy ilyeneket összegyűjtsenek és dokumentáljanak, kórházi zárójelentéseket és orvosok értékeléseit is felvonultatva. Az ellenzők ezt a tényanyagot általában nem ellentényekkel cáfolják, hanem közvetve érvelnek, valahogy így: mivel maga az operáció nyilvánvalóan trükk, és a doktor a testből semmiféle daganatot nem távolít el, kizárt, hogy a beteg meggyógyuljon. Hogy erre az érvre miként válaszol a gyógyult Mr. Smith, azt már idéztem.
Másrészt a filmeken és fotókon nem nehéz észrevenni a manuális bűvésztrükk jeleit: például a bőr állítólagos hasadéka egy pillanatig sem látható, mert elfedi a vér, ami összegyűlik a felületen ügyesen kialakított mélyedésben, vagy például a doktor és segédei közben vattával és kendőkkel törölgetik a környéket, alkalmat adva rá, hogy újabb „vértölteteket” csempésszenek oda, és így tovább. Varietéműsorokban az igazi bűvészek ugyanilyen látványos álműtéteket produkálnak, mióta ez a téma divat lett. Ha pedig ezt meg lehet trükkel csinálni, akkor bizony a trükk valószínűbb is, mint hogy a bőr csak úgy nyom nélkül összehegedjen; a bőr szerkezetét és működését (ellentétben pl. az aggyal) már elég jól ismerjük ahhoz, hogy ilyen példátlan „teljesítményt” ne higgyünk el. Hétszer nyolc az nem ötvenöt még a Fülöp-szigeteken sem.
Tehát a helyzet sok esetben valószínűleg az, hogy az operáció csalás, a beteg meggyógyul. Ez egyébként nemcsak az én következtetésem. Egy osztrák újságíró például, aki majdnem egy évet töltött ezeknek az úgynevezett „pszichikus műtéteknek” a helyszíni tanulmányozásával, és eközben néhány doktornak eléggé a bizalmába férkőzött ahhoz, hogy módszereiket elmondják neki, így összegezte a tapasztalatait:
„Majdnem teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ezek a műtétek igen ritkán valódiak, ha van köztük valódi egyáltalán. Manuális svindli mindegyikkel együtt jár, csak azt a jelenlévők nem veszik észre. Ez azonban nem jelenti, hogy az álműtétek egyben orvosi csalások is. Abban is biztos vagyok, hogy elindíthatnak gyógyulási folyamatokat önszuggesztió útján… A legtöbb csodadoktor a Fülöp-szigeteken, akivel beszéltem, azon a véleményen volt, hogy a bűvésztrükköt teljesen megengedhető eljárásnak lehet és kell tekinteni, ha gyógyuláshoz vezet.” (Gert Chesi: Faith healers in the Philippines. Perlinger Verlag, Wörgl, 1981.) Magam is ismerek több pszichofizikus kutatót, akik hasonlóan „rendellenes” jelenségekkel foglalkoznak, és elég egyöntetűen ők is így foglaltak állást.
A szervezet öngyógyító képessége nyilvánvalóan létezik – különben kihaltunk volna még az orvostudomány, sőt a törzsi varázslók megjelenése előtt -, csak azt nehéz elképzelni, hogy hatása kiterjedhet a rákra és más súlyos betegségekre is. Amikor valakit menthetetlennek tartva hazaküldenek a kórházból, az ugye mégsem ugyanaz, mint egy nátha vagy gyomorrontás. Vegyük figyelembe azonban, hogy a szóban forgó „csodás” esetekben elég sajátosak az eset pszichológiai körülményei a páciens szempontjából: egyrészt a közeli halál lehetőségének tudata, másrészt az erős hit a csodadoktor természetfeletti erejében.
Hadd mondjak egy ismertebb és kevésbé egzotikus példát arra, hogy szokatlan pszichológiai körülmények között az emberi szervezet milyen teljesítményekre képes. Hipnózissal is dolgozó pszichoterapeuták tapasztalják: pusztán szóbeli szuggesztióval el lehet érni például, hogy a mély hipnózisba vitt személynek ne fájjon, amikor őt késsel megvágják, sőt hogy a vágás helyén ne vagy csak minimális mértékben vérezzen. Vagy például ujjal hozzáérve, de azt mondva, hogy megégetik, nemcsak felkiált a fájdalomtól, hanem az érintés helyén néhány perc múlva megjelenik egy égési seb is.
Pedig ennek kialakulása elég bonyolult élettani reakciója a szervezetnek; nehéz elhinni, hogy önmagában egy tudati művelet is kiválthatja valódi fizikai ok nélkül. Az igazat megvallva, a hipnózisban észlelt efféle reakciók hatásmechanizmusa is még gyakorlatilag ismeretlen, de biztos, hogy kell hozzájuk az a speciális tudatállapot, amelyben a hipnotizált személy a hipnotizőr minden szavában vakon hisz. (Ezt szó szerint is érthetjük: be lehet szuggerálni neki, hogy mást lásson, mint ami előtte van.) Egy égési seb persze nincs azonos súlycsoportban egy rákos daganattal, és távolról sem állítom, hogy a fenti példa közelebb vinne az álműtétek sikerének konkrét magyarázatához. Csak azt illusztrálja, hogy a szervezet pszichés hatásokból kiinduló élettani folyamatai sokkal bonyolultabbak lehetnek, mint ahogy azt általában el tudjuk képzelni.
Konkrét magyarázat a szóban forgó gyógyulásokra ma éppúgy nincs, mint mondjuk azokra, amelyek orvosi beavatkozás nélkül Európa keresztény csodatévő helyein következnek be, és amelyeket sok esetben szintén elég részletesen dokumentáltak. Olyan emberek, akiket a közvetlen isteni beavatkozás „magyarázata” nem elégít ki, ezekről szólva emlegetni szokták a hit és az akarat közmondásosan hegyek mozgatására képes erejét; lényegében ugyanazt állítják, amit én itt a filippinó esetekről, csak természetesen a bűvésztrükkök komplikációja nélkül. Nem érdemes azonban azt hinnünk, hogy ez magyarázat a szó logikai értelmében, tehát ahogy például egy vesekő (igazi) műtéti eltávolítása megmagyarázza a tünetek megszűnését.
Valójában nem tudjuk, mit csinál a szervezet a felfokozott hitnek abban az állapotában, ami akár egy égési seb spontán kialakulását, akár egy rákos daganat spontán felszívódását lehetővé teszi. Egyelőre pusztán észleljük, hogy képes ilyen és hasonló dolgokra. Szigorúan véve az illető jelenségek ettől még lehetnek természetfölötti eredetűek is; ennek elvetése nem megoldást jelent, hanem a racionális megismerés feladatának kijelölését. Ilyen szempontból a „pszichikus műtétek” eredményessége csak látványos formában alátámasztja azt, amit a nyitott szemmel járó orvosok és pszichológusok úgyis tudnak: hogy az emberi pszichikum működéséről és a szervezethez való viszonyáról még rengeteg alapvető kérdés tisztázásra vár, és nem lenne meglepő, ha a (majd egyszer) tudományosan feltárt valóság fantasztikusabbnak bizonyulna minden mai fantáziálásnál.
Itt akár be is fejezhetném, de van ennek a témának egy logikai elágazása, amit még fontosnak tartok. Amikor egy barátomnak említettem, hogy cikket írok a csodadoktorokról, és elmondtam neki az itt vázolt véleményemet, némi töprengés után így szólt: „Hm, tegyük fel, hogy a cikkedet az a bizonyos magyar páciens is elolvassa, és ne adj Isten meg tudod győzni – nem félsz, hogy akkor visszaesik?” Más szóval, ha a gyógyuláshoz szükséges egy irracionális hit a természetfölöttiben, akkor egy alternatív racionális magyarázat – még ha csak az általános lehetőségét vetjük is fel – adott esetben nemhogy nem használ, de a hit megingatásával kárt okozhat. Hiszen bizonyára nem véletlen, hogy a kifejlődött rák rendszerint nem gyógyul meg attól, hogy a beteg csak úgy európai módra, a nálunk szokásos „hideg fejjel” reménykedik a gyógyulásban; ahhoz, úgy látszik, ki kell lépni a józan ész világából egy olyanba, amelyben léteznek csodák, és a hit nemcsak költői képként mozgat meg hegyeket, hanem szó szerint a valóságban is.
Ezt a „másik” világot a mi számítógépes, génsebészetes, műholdas tudományunk és technikánk magaslatából csábító dolog úgy kezelni, mint puszta illúziók gyűjteményét. Bizonyos értelemben ez jogosult: az említett műtétek példájánál maradva, a szervezet más helyzetekben is megnyilvánuló öngyógyító képessége és a pszichés tényezők máskor is felismert fontos szerepe kevés kétséget hagy afelől, hogy a gyógyulások csoda nélkül is magyarázhatók lesznek, ha a tudomány megszerzi a hozzá szükséges konkrét ismereteket a pszichikum működéséről.
Valószínű, hogy addigra a rákot is gyógyítani lehet majd gyógyszerekkel és olyan műtétekkel, amelyekhez nem kell a páciens hite az orvos misztikus hatalmában. Tehát belül maradva saját tudományos világképünkön, gyakorlati szempontból jogunk van azt mondani, hogy misztikum és csoda feltételezése az adott esetben illúzió. De ettől még tény marad, hogy a műtétek sikeresen végrehajthatók a misztikus világkép szemléletével is – sőt ahogy a barátom idézett figyelmeztetése célzott rá, jelen pillanatban kizárólag úgy. Felmerül tehát a gyanú: nem vagyunk-e túlságosan elfogultak akkor, amikor a valóság értelmezésére csakis a nyugati civilizáció tudományos világképét tartjuk alkalmasnak? Nem volna-e reálisabb elfogadni több egyenértékű alternatíva jogosultságát, olyanokét, amelyek ugyanazt a valóságot más és más súlyozású célok érdekében, más és más oldalról közelítve, más és más fogalomrendszerrel írják le?
Gondoljunk csak vissza arra, mit mondtak Gert Chesi idézett szövegében a „gyógyító emberek”: bármilyen manuális trükköt jogos orvosi eljárásnak kell tekinteni, ha elősegíti a gyógyulást. Egy amerikai kollégám, aki Indiában több hónapig a csodatévő gurukat tanulmányozta, és náluk sem talált semmi csodát a bűvészmutatványokon kívül, ugyanezt a felfogást tapasztalta, csak általánosabb formában. „Ön itt mindenfelé csalást lát – mondták neki -, mert csak azokat a kézzelfogható anyagi műveleteket veszi figyelembe, amelyek az önök európai kultúrájában fontosnak számítanak.
De számunkra épp ezek lényegtelenek. Számunkra a mindebben lévő spirituális tartalom a fontos, azt tartjuk egyedül valóságosnak, olyannak, ami az emberi élettel igazi belső kapcsolatban van. És spirituálisan ezek a csodák az embereknek valódi élményt jelentenek: belátást, megrendülést, kapcsolatot a valóságnak azzal a szintjével, amelyen a mindennapi élet kusza jelenségvilága értelmet kap. Ezáltal közvetítenek egy értékrendet, és hozzájárulnak annak fenntartásához.” Ha az indiaiak nem volnának olyan szelídek és udvariasak, mint amilyenek az illető kolléga vendéglátói voltak, még hozzátehette volna: az ő szemléletükkel épp azokat az egzakt tudományos gondolatokat lehetne megtévesztésnek minősíteni, amelyek anyagi tényszerűségükben ugyan igazak, de semmiféle pozitív értékrend fenntartásához nem járulnak hozzá.
Két különböző világ ez, mindegyik a maga jellemző sikereivel és kudarcaival. Egyik az ember testi, másik a lelki szükségleteit tartja szem előtt; a miénk elfogadható anyagi életszínvonalat teremt az átlagnak, míg egyeseknek a jólét látványos csodáit, az övék viszonylag általános érzelmi stabilitást és időnként a koncentrált lelkierő olyan állapotát, amelyben például a rák magától gyógyul. Ám közben ott éhínség és járványok pusztítanak, itt neurózis és bűnözés. Ott nincs elég kenyér, itt nincs elég morál.
Nem valószínű, hogy a két világ előnyeit egyesíteni lehet anélkül, hogy mindkettő lényegesen megváltozna, úgy pedig biztos nem, hogy az egyik mechanikusan utánozza a másikat. A magunk háza táján maradva: Amerikában és Nyugat-Európában rendre kudarcba fulladnak azok a mozgalmak, amelyek a keleti miszticizmus alapján akarnak egy boldogabb társadalmat vagy a társadalmon belüli csoportközösséget kialakítani. Nemcsak azért, mert gazdaságilag nem elég hatékonyak, hanem azért sem, mert szellemileg nem tudják igazán megtagadni a nyugati civilizációt.
Mosolyogtató, ahogy például az amerikai New Age egy-egy képviselőjével beszélgetve percről percre kiderül: az illető a felszíni irracionalizmus radikális jelszavai alatt tudattalanul továbbra is elfogadja az egyirányú oksági kapcsolatot éppúgy, mint a kézzelfogható tények valódiságát, fontosnak érzi a szenzuális tapasztalatot, az egyén szabad akaratát és így tovább. Ez bizonyára nem is lehet másképp, hiszen a racionális gondolkodásban sok évszázadnyi edzés áll mögöttünk, olyan „edzőkkel”, mint például Aquinói Tamás, David Hume vagy Karl Marx.
Nem tehetünk le az igényről, hogy a mi világunk az anyagi szükségleteken kívül a lelkiekkel is megfelelően bánni tudjon. De ezt már csak a saját világképünkön belül érhetjük el, úgy, hogy a saját tudományunkat tesszük képessé problémáink megoldására. Az anyagi világ aránylag mély megismerése után itt az ideje, hogy önmagunkat is egyre jobban megismerjük; mégpedig ugyanazzal a józan és bátor következetességgel, amelyben a tudománynak már vannak hagyományai. Ezen az úton haladva bizonyára le kell mondanunk olyan dolgokról, amelyek néhány misztikus világképben maguktól értetődnek, de a miénkkel nem férnek össze. Mint például a filippinó és egyéb varázslatok. A tudomány eddigi sikereit számba véve talán nem túlzott optimizmus arra számítani, hogy kapunk majd értük cserébe épp eleget. Mindenesetre ma sem árt, hogy puszta létezésükkel figyelmeztetnek elvégzetlen, tehát elvégzendő feladatainkra.
Vassy Zoltán
