Rengeteg olyan vallás létezik a világon, ahol az emberek feláldozzák magukat istenüknek. Ez lehet egyszerű ima, vagy komplex, bonyolult rituálé, önzetlen áldozat.
Aztán vannak olyan praktikák, melyeket egy kívülálló extrémnek, sőt, groteszknek találhat. Az ezoterikus Shingon Buddhista iskola tagjainak az igaz út a megvilágosodáshoz az volt, hogy múmiává változtatták magukat.
Az ön-mumifikálást sokushinbutsu-nak hívták, és főleg az észak-japáni Yamagata Prefektúrában gyakorolták a XI-XIX. századig. Az ezoterikus Hingon Buddhista iskola egy fennmaradt ezoterikus vonala a buddhizmusnak, és tantratanításokon alapul, melyek Kínából származnak, Kükai szerzetestől, akit halála után Köbö Daishinak neveztek el.
Míg a jól ismert múmiákat az ősi Egyiptomban haláluk után bebalzsamozták, a sokushinbutsu egy hosszú, munkaigényes, és fájdalmas folyamat volt, a szerzetes életében és tudatában történt. Ennek érdekében a szerzetes egy rítuson ment keresztül (nyüjö), mely 1000 napig tartott, és rengeteg lépésből állt, melyek egyre fárasztóbbak voltak. Ha képesek voltak sikeresen teljesíteni a rítust, azt gondolták, hogy „Élő Buddhává” válnak, és a létrejött múmiákat „Élő múmiáknak” hívták.
Félelmetes rituálék
A leendő élő múmiák egy megerőltető aszketikus programot kezdtek el, és kizárólag sovány diétán éltek – vizet, magvakat, és diót ettek, mely gyorsan és drasztikusan égeti el a testzsírt. Ezután egy még szigorúbb diétára álltak rá (urushi), gyökereket és fenyőkérget fogyasztva, valamint egy speciális teát ittak három éven keresztül.
Az Urushi tea a kínai firnisz fa mérgező nedvéből készült, melyet edények fényezésére használtak. Ez a tea két célt szolgált. Először a nedv toxinjai intenzív hányást okoztak. Ez meghozta a kívánt hatást, és azt szolgálta, hogy a test tovább szikkadjon, miközben az alany még élt. Másodsorban elűzte a kukacokat és más parazitákat, így óvta meg a testet a romlástól. A harmadik év végére a leendő élő múmia többé-kevésbé egy két lábon járó csontvázra hasonlított, testzsír nélkül.
A rituálé következő lépcsőfokán a szerzetest egy kő mögé temették el élve, ahol mindössze akkora helye volt, hogy ülni tudjon. A szerzetes a kősírban lótuszülésben helyezkedett el az utolsó napjaiban és egy csövön keresztül tudott lélegezni. Minden nap meghúzott egy csengőzsinórt, hogy jelezze, még él. Ha nem jelzett, az a halál jele volt, a csövet eltávolították és a sírt véglegesen lezárták. További 1000 napig a sír betemetve maradt, utána felnyitották, hogy lássák, hogy a test sikeresen mumifikálódott-e. Ha sikerült, akkor a mumifikált szerzetes elérte a Buddhaságot, és testét közszemlére tették ki és tisztelték.
Öngyilkosság vagy áhítat?
Bár a kívülállók számára ez egy lassú, kínokkal teli öngyilkosságnak tűnik, a szerzetesek nem így látták. Számukra ez egy módszer annak érdekében, hogy elérjék a megvilágosodást, és hogy kimutassák elhatározásukat és áhítatosságukat.
Az önmumifikálás aktusával egy alapvető szigorúságot, önmegtagadást, hatalmas önfegyelmet, totális önkontrollt, és testi érzeteket fejeztek ki. Sokan belekezdtek ebbe a fájdalmas útba, de sajnos nem mindenki tudta teljesíteni a rítust. Néhányukból hiányzott az önfegyelem, az akaraterő, és a kitartás, hogy befejezzék a folyamatot és feladták, míg mások egyszerűen nem megfelelően mumifikálódtak, mire meghaltak.
Ezekben az esetekben a sírt kinyitották és azt tapasztalták, hogy a test nem mumifikálódott, hanem elbomlott. Ilyenkor a szerzetest eltemették, de tisztelték lelkierejéért, hogy haláláig végigcsinálta a rituálét. Mindössze 24 szerzetes lett sikeres „Élő Buddha”, ám ezekből csak 16 tekinthető. A leghíresebb Shinnyokai Shonin, a Dainichi-Bu szentélyben Yudono hegyen.
Ez a hely régen népszerű volt az önmumifikáláshoz, főleg tavasszal, az arzén magas koncentrációja miatt, mivel azt gondolták, hogy ez segíti a folyamatot. A legtöbb élő múmia innen származik. Az önmumifikálást nem gyakorolták Japán minden tartományában.
1879-ben a Meiji komány betiltotta, bár úgy hitték, hogy egyesek titokban átmentették a 20-ik századba. Izgalmas arra a hatalmas akaraterőre, és önfegyelemre gondolni, mely által a szerzetesek elérték ezt az állapotot.
Ezek az élő múmiák sokáig megmaradó emlékeztetői egy misztikus ősi korszaknak.
Belenézvén egyikük kiszikkadt arcába, nehéz a gondolatok mélyére hatolni – vajon mire gondolt az utolsó óráiban a kősírba temetve, amikor kihúzták a lélegzőcsövet és a hideg földben magára hagyták? Vajon döntésüket a végén megbánták? Megtalálták azt a megvilágosodást, amit kerestek?
Csak nézzük, és elképzeljük, amint kifürkészhetetlen mumifikált arcuk visszabámul. Örökre ott maradnak titkaikkal időtlenül, miközben a világ megy tovább, megfeledkezve Japán élő múmiáinak alapvető áhítat megpróbáltatásairól.
forrás: ufothetruthisoutthere.blogspot.pt, noiportal.hu
