Egyes tudósok úgy vélik, hogy a tudatunk képes mozogni az időben, ezért hozzáférhet a jövőből származó információkhoz.
Elgondolkoztál már azon, hogy miért válnak valóra olykor az intuícióid, „zsigeri megérzéseid”? Ha igen, akkor valószínűleg a te fejedben is megfordult a gondolat, hogy talán a jövőbe nyertél betekintést.
A jövőbelátásról (prekogníció) szóló bizonyítékok a tudóstársadalom egy részét is kezdik lassan meggyőzni az izgalmas jelenség létéről.
Közéjük tartozik Julia Mossbridge kognitív idegtudós is, aki mélyrehatóan tanulmányozta a jövőbelátást, számos történetet összegyűjtve a témában.
Felidézett egy 1989-es esetet, amit egy négyéves kislány osztott meg vele. A gyermek épp üzleti útra induló apjától búcsúzott, amikor erős megérzése támadt arról, hogy többet nem látja a férfit. Sajnos a „jóslata” helytálló volt. Éjszaka anyja sírására ébredt, aki egy telefonhívásból tudta meg, hogy férje meghalt egy autóbalesetben.
Dr. Mossbridge szerint a jövőbelátás egy olyan különleges intuíció, amely a jövőbeni információkra fókuszál, ellentétben a hagyományos intuícióval, amely inkább a jelen vagy a múlt finom megfigyeléseire támaszkodik. A prekogníció viszont olyan dolgok ismeretét jelenti, amelyeket nem lehet megjósolni pusztán a múlt vagy a jelen eseményeiből.
Dr. Mossbridge saját élményekkel is rendelkezik a jövőbelátás terén. Hétéves kora óta lát olyan eseményeket álmaiban, amelyek közül néhány már be is teljesedett.
Eleinte ő és a szülei sem vették komolyan ezeket a „profetikus” álmokat, azt gondolták, ha valóra is válnak, az pusztán a véletlenek játéka.
De amikor Mossbridge elkezdte leírni a részleteket álomnaplójába, észrevette, hogy néhány beteljesedett látomása olyan információkat tartalmazott, amelyekről nem tudhatott előre.
Az ehhez hasonló tapasztalatok miatt Dr. Mossbridge azon kezdett tűnődni, hogy vajon az idő tényleg úgy működik-e, mint ahogy azt általában gondoljuk.
A legtöbb ember lineárisnak (egyenes vonalúnak) képzeli el az időt – múlt, jelen, jövő –, amely csak egy irányba halad. Ám Dr. Mossbridge és mások tapasztalatai arra utalnak, hogy a jövő már létezhet valamilyen formában, az emberek pedig „emlékeznek” időnként erre , éppúgy, ahogy a múltjukra.
„Vannak bizonyítékok a pregnícióra, a fizikában pedig a retrokauzalitásra, vagyis amikor a jövőbeli események befolyásolják a múltat. Sokan olyan e-maileket küldtek nekem, melyekben saját prekognitív élményeikről számoltak be, mások pedig tanácsot kértek tőlem. Ekkor fogalmazódott meg bennem egy olyan könyv írásának a gondolata, amely segíthet az embereknek jobban megérteni a jelenség természetét.” – mondta még 2018-ban
Dr. Mossbridge rámutat, hogy a valódi kérdés nem az, hogy megérthető-e a jövőbelátás, hanem hogy az emberek mennyire nyitottak az újra. Szerinte sok tudós azért utasítja el reflexből az elképzelést, mert fél az ismeretlentől, és a lineáris idő több évszázados paradigmáját sem meri megkérdőjelezni. Társadalmi szinten is jelen van egy kollektív félelem:
Mi van, ha kiderül, hogy a világ teljesen másképp működik, mint gondoltuk
Van egy érdekes tanulmány, amelyet a téma másik kutatója, John Barker brit pszichiáter végzett az 1960-as években. A kutatás az emberi álmokat, előérzeteket és intuitív látomásokat használta fel a jövőbeli katasztrófák előrejelzésére és lehetséges megelőzésére.
Az 1966-os aberfani szénbánya-katasztrófa után Barker olyan hétköznapi emberek előérzeteit gyűjtötte és elemezte, akiknek szokatlan álmaik vagy megérzéseik voltak a szomorú esemény előtt. Egy anya például a tragédiában elhunyt fiának bukkant egy olyan rajzára, amely látszólag előre jelezte a katasztrófát.
Barker úgy vélte, hogy ezek a jövőbelátó tapasztalatok sokkal gyakoribbak, mint gondolnánk, vagyis módszeresen gyűjthetők és tanulmányozhatók.
Mivel a kutató behatóbban kívánta tanulmányozni a jövőbelátást, felhívást intézett egy londoni lap olvasóihoz, hogy írják meg neki az aberfani tragédiával kapcsolatos álmaikat és előérzeteiket. Barker több mint hetven levelet kapott, melyekben többen is részletesen leírták a katasztrófa előtti látomásaikat.
A projekt sikerén felbuzdulva, John Barker 1967-ben megalapította a Megérzések Hivatalát (Premonitions Bureau), egy valós intézményt, melynek a katasztrófákra vonatkozó lakossági látomások és jóslatok összegyűjtése, illetve elemzése volt a célja.
Barker és társai abban bíztak, hogy ha egy központi helyen gyűjtik össze az emberektől a jövőbeli tragédiákra (pl. repülőgép-szerencsétlenségek, természeti katasztrófák) vonatkozó megérzéseket, akkor talán időben tudják figyelmeztetni a hatóságokat.
A beküldött jóslatok közül némelyik megdöbbentően pontosnak bizonyult.
1967 tavaszán egy Alan Hencher nevű férfi hívta fel Barkert, azzal a céllal, hogy megossza vele jóslatát egy utasszállító repülőgép balesetéről.
Hencher részletesen ismertette a katasztrófa kimenetelét, beleértve az áldozatok számát és azt, hogy csak egy túlélő lesz.
Néhány nappal később egy svájci repülőgép zuhant le Cipruson, majdnem pontosan annyi ember halálát okozva, amennyit Hencher prognosztizált. A történet amellett, hogy az Evening Standard címlapjára került, még a hivatal létjogosultságát is igazolta.
Egy másik elhivatott tudós, Dean Radin, szintén a prekogníciót vizsgálta. Radin a Noetikai Tudományok Intézetében dolgozik, továbbá pszichológiát tanít a Kaliforniai Integrális Tanulmányok Intézetében.
Akárcsak Mossbridge, Radin is biztos abban, hogy a jövőbelátás működik, az idő fogalmáról pedig hasonlóképp vélekedik.
„A kvantumfizikában az idő nem úgy működik, ahogy azt a hétköznapi életben tapasztaljuk”. -mondja a kutató, hangsúlyozva, hogy tudatunk kiléphet az idő megszokott keretei közül, elutazva a múltba és a jövőbe is.
Ennek bizonyítására Dr. Radin az 1990-es években egy érdekes kísérletetbe fogott a Nevadai Egyetemen. Úgy gondolta, ha az emberek valóban képesek érzékelni a jövőt, akkor a testüknek és az agyuknak már az esemény előtt reagálnia kell valamilyen módon.
A kísérletben résztvevő önkénteseket elektroenkefalográfra (EEG) kötötték, így mérve azok agyi aktivitását. Minden önkéntesnek meg kellett nyomnia egy gombot egy számítógépen, hogy az egy véletlenszerű képet jelenítsen meg számukra. A számítógép hol egy pozitív, kellemes képet (például egy napfelkeltét), hol pedig egy negatív, zaklató esemény (például egy autóbalesetet) képét mutatta.
Dr. Radin és csapata a képek megjelenése előtti másodpercekben az alanyok agyi aktivitására fókuszált.
A teszt eredményei azt mutatták, hogy az önkéntesek agya többször is úgy reagált, mintha már előre tudták volna, hogy milyen kép fog megjelenni a monitoron. Ha a kép pozitívnak ígérkezett, az agy nyugodt maradt, ha viszont negatívnak, az agy aktivitása már a kép megjelenése előtt megnőtt. Mindez tehát arra utalt, hogy az agy valahogyan előre látta a jövőbeli képet.
A kísérlet tehát egyértelmű sikert hozott, azóta pedig többször megismételték ugyanilyen eredményekkel.
Dr. Mossbridge szerint amikor számos kísérlet mutat ugyanarra a következtetésre, a bizonyítékokat muszáj komolyan venni.
„A legtöbb ember rendelkezik a prekogníció képességével, de mivel a társadalom gyakran téveszmének vagy ostobaságnak titulálja ezeket a benyomásokat, az emberek sokszor figyelmen kívül hagyják őket.” – mondja Mossbridge.
