Tibetben évezredek óta él egy hagyomány a titokzatos, megközelíthetetlen, mágikus birodalomról, Sambhaláról.
A leírások szerint Tibet északi havasai rejtik ezt a kellemes klímájú, háborúkat és nélkülözéseket nem ismerő, csodálatos földet.
Sambhala félisteni királyai országuk szívében, egy káprázatos szentélyben őrzik a buddhizmus legszentebb könyveit az aranykor emberei számára. A tibetiek szerint ugyanis az emberiség történetében elérkezik majd egy sötét kor, amikor a barbárok minden igaz tanítást eltörölnek a föld színéről.
Végül, miután már minden népet leigáztak, a sötétség erői Sambhala meghódítására törnek. Ám a rejtett birodalom legyőzhetetlen királya mágikus erejével és természetfeletti hadseregével egy, részben okkult síkon megvívott, világrengető csatában győzedelmeskedik felettük, és ezzel az egész emberiség számára elhozza az új aranykort.
Sambhala mítosza a tibeti szakrális képzőművészetnek is kedvelt témája. A kolostorok falfestményei és a különféle hordozható képek a részletes leírásoknak megfelelően a következő módon ábrázolják a mitikus királyságot: középen látható az uralkodó; a legtöbb képen ez Runda Csakrin, az eljövendő király, aki legyőzi majd a sötétség erőit.
Palotáját havasok kettős gyűrűje veszi körül. A külső és belső hegylánc közötti, gyűrű alakú völgyet dombok, utak, folyók és paloták tagolják nyolcszirmú lótusz formájúvá.
Az ilyen festmények alsó részén rendszerint a kék lovon ülő világmegváltó király és a sötétség erői közötti harc látható. A VI. pancsen láma, Loszang Palden Jese, egy máig népszerű imában így írja le a végső küzdelmet:
Millió harcos sok színben tündököl,
Négyszázezer elefánt ittasan a dühtől,
Aranyszekerek, ifjú harcosok és fegyverek
A rémes háborúban öldökölnek.
A tibeti szent szövegek azonban nemcsak Sambhala jövőjével, de múltjával, sőt születésének körülményeivel is részletesen foglalkoznak.
A hagyomány szerint Buddha, mielőtt eltávozott volna a látszatvilágból, megtanította az északról jött Szucsandra királynak a kálacsakra tantrát, vagyis az idő kerekének doktrínáját. E tan lényege a makrokozmosz és a mikrokozmosz, vagyis a mindenség és az ember egysége.
A kálacsakra értelmében minden külső jelenség és folyamat kapcsolatban áll az ember testével, lelkével és szellemével, ezért ha az ember megváltoztatja önmagát, megváltoztatja a világot is.
Szucsandra magával vitte e tanítást ismeretlen közép-ázsiai országába, és ott a hozzá fűzött hosszas kommentárokkal együtt leírta. Hat papkirály, majd huszonöt világi király követte őt a trónon, akik hozzá hasonlóan bodhiszattvák megtestesülései voltak. Ők őrizték a szent könyveket, és tanították a kálacsakrát a népnek.
Ennek tannak köszönhetően Sambhala birodalma fokozatosan kiemelkedett az érzékelhető dolgok világából, és a létezésnek egy magasabb síkjára került. Mircea Eliade szavaival:
„Sambhalát nem valamiféle természeti akadály, magas hegyek vagy mély víz rejti el az emberek szeme elől, hanem az a tér, ahová tartozik, s amely minőségileg különbözik a mindennapi környezettől.”
Egy tibeti könyvben az áll, hogy a második dinasztia tizenkettedik királyának uralkodása idején, mintegy ezer évvel ezelőtt Tilopának, a nagy tudású indiai jóginak sikerült eljutnia Sambhalába, ahonnan elhozta a kálacsakrát, és visszavitte Indiába. Innen került Tibetbe 1026-ban, néhány vándorló buddhista szerzetes révén.
A tibeti egyházi zene egyes dallamairól szintén úgy tudják, hogy Sambhalából származnak. Ugyancsak sambhalai eredetet tulajdonítanak néhány orvosi és asztrológiai könyvnek. Az egyik ilyen asztrológiai szöveg, A fehér lápisz lazuli a láthatatlan királyság történetével kezdődik, és tartalmazza a bodhiszattvaként tisztelt királyok fametszetes képeit is.