A brazíliai Gurupi folyó mentén élő urubu indiánok megőriztek egy igen különös történetet két sámánról, akik „a világ kezdetén születtek”, később azonban „felmenekültek az égbe”, hogy megmeneküljenek a bolygót érintő kataklizmától.
Arra vágytak, hogy utódaik, akiket maguk után hagyhatnak a fizikai létsíkon, megőrizhetik különleges tudásukat.
Az urubu mítosz első sámánjai annyira anyagtalanok voltak, hogy joggal sorolhatnánk őket a szellemek közé, és valóban, igen széles körben elterjedt hagyománya van annak, hogy minden sámánnak szellemek az igazi szülei – még akkor is, ha a fogantatásuk két szellemtest között a szellemvilágban lezajlott szerelmi aktus következménye is.
Szibériából származik például Bo-Khan, a halandó ember története, aki egy szellemasszonnyal szeretkezett. A nászukból született gyermek lett a „sámánok nemzetségének” ősapja.
Hasonlóképpen Tavgysty, a 20. század elején élt nagy szamojéd sámán egyik víziójában azt látta, hogy ő egy sámán gyermeke. Első transza, melynek során elnyerte a beavatását, spontán módon jött létre, és három napig tartott, miközben a himlő miatt eszméletlenül feküdt.
Azt gondolták róla, hogy meghalt, akár sok másik falubelije, és már készültek eltemetni, amikor váratlanul visszatért az életbe.
Elmondta, hogyan hagyta el a testét, és hogyan utazott két szellem kísérője (egy hermelin és egy egér) társaságában, akik levitték őt az alvilágba. Itt kitépték a szívét, majd egy üstbe hajították. Aztán, hogy befejezzék az ismerős sámánisztikus sebészeti beavatkozást, levágták a fejét, a testét feldarabolták, és megszámolták a csontjait.
Tavgystyt „elvitték a tenger közepére”. Egy hang azt mondta neki: „A Víz Urától megkapod a sámánlét ajándékát.” Végül felkapaszkodott egy hegyre, ahol találkozott egy meztelen asszonnyal, és elkezdte szopni a mellét. Az asszony azt mondta neki: „Te vagy a fiam, ezért hagyom, hogy szopjál a mellemből.”
Szibériában számos törzs ismer ilyen szellem anyákat, akik állati formában rabolják el a leendő sámán lelkét, aztán felviszik a szellemvilágban álló hatalmas fára, amely a Jokuo-hegy lábánál áll.
A karibi Panama-szigeteken élő cuna őslakosok körében ismert az a kvázi technológiai látomás, amelyben takarosan összeállított keltetőgép viszi el a leendő sámán lelkét.
Az őslakosok legendái szerint a sámánizmus születése összekapcsolódik az Ipeorkum nevű emberhez hasonló szellemmegérkezésével „a mennyből”, aki valamiféle repülő szerkezettel, az olopattének nevezett aranykoronggal jött le a földre.
Ahogy földet ért, megtanította az embereket az „égi tudásra”, majd furcsa légköri jelenségek közepette („fehér, sárga, kék és vörös köd ereszkedett le”) távozott.
Amikor kitisztult a levegő, a cunák egy gyermeket találtak egy fa tetején, aki olyan olopattében feküdt, mint amilyenben Ipeorkum ereszkedett le a mennyből. Később még tíz másik gyermek érkezett ilyen módon a földre.
A cuna mítoszok szerint ezek a gyermekek – akiket szüzek neveltek fel – lettek az első sámánok.
A kolumbiai paez indiánoknál egy jóval sötétebb hagyomány él arról a természetfeletti jaguárról, aki az idők kezdetén egy asszonyt rabolt el a törzstől. Nászuk gyümölcse, Vihar-Jaguár nagy sámán lett, aki maga is számos (félig jaguár, félig ember) gyermeket nemzett.
Ezeket a hibrideket, írja Gerardo Reichel-Domatoff „a legfalánkabb kis teremtményekként képzelték el…akiknek megjelenésük vagy születésük után rengeteg szoptatós dajkára volt szükségük, fiatal lányokra, akiket megöltek, megitták a vérüket és a tejüket.”
