Az a különös gondolat, hogy zeneszerzők és más alkotóművészek haláluk után évekkel, sőt évszázadokkal is képesek alkotni, számos spiritiszta számára olyan természetes, mint a légzés.
A legismertebb ilyen médium, aki azt állította magáról, hogy régóta halott zeneszerzők műveit „fogja”, egy londoni háziasszony, Rosemary Brown volt, aki Liszt Ferenc, Beethoven, Brahms, Debussy, Chopin, Schubert és Sztravinszkij „szócsöveként” működött.
Rosemary Brown egy szerény hölgy volt, aki csak alapfokú zenei ismeretekkel rendelkezett, és ő ismerte el elsőként, hogy a neki „diktált” művek messze meghaladják zenei képességeit. Az asszony csupán az elhunyt zeneszerzők barátjának és íródeákjának tartotta magát – a ragyogást meghagyta az előadóművészeknek.
A halál utáni élet azonban nem volt ismeretlen fogalom a külvárosi háziasszony számára. Fiatal lányként látomásai voltak egy idős férfiról, aki többször is elmondta neki, hogy ő és néhány nagy zeneszerző barátságot köt vele és megtanítják neki gyönyörű zenéjüket.
Csak sok évvel később, amikor már özvegy volt és két gyermekét próbálta szűkös körülmények közepette egyedül felnevelni, történt az, hogy meglátta Liszt Ferenc (1811-1886) képét, és felismerte benne a látomásban megjelent szellemet.
1964-ben más nagy zeneszerzők, köztük Beethoven és Chopin is kapcsolatba léptek vele, és ezzel komolyan elkezdődött élete munkája; „befejezetlen szimfóniák” papírra vetése.
A neki küldött darabok nem pusztán vázlatok voltak, hanem teljes kompozíciók, főleg zongorára, de némelyikük zenekarra. Rosemary Brown szerint a zene már akkor meg volt komponálva, amikor eljuttatták hozzá: a zeneszerzők egyszerűen lediktálták neki olyan gyorsan, ahogy csak jegyezni bírta.
Valóban, a jelenség kutatóit elképesztette a sebesség, amivel Rosemary lejegyezte a zenét, mivel ez messze meghaladta tudatos képességét, illetve tudatos ismereteit. Ezeken a „szeánszokon” Rosemary olyan természetesen beszélgetett láthatatlan vendégeivel, hogy a jelenlévők a furcsa körülmények ellenére sem jöttek zavarba.
A kottapapír fölött készenlétben álló tollal a kezében fülelt. „Értem…” mondta Liszt Ferencnek. „Ez a két vonal ide jön…értem, elnézést. Nem, csak túl gyorsan diktálja. Ha megismételné…”
Az ellenőrzésekre és a zeneszerzőkkel folytatott beszélgetésekre fordított idővel együtt is sokkal gyorsabban le tudott jegyezni egy-egy művet, mint a legtöbb zeneszerző.
Néha azonban megszakadt a beszélgetés, amikor Liszt annyira elragadtatta magát, hogy németül és franciául beszélt. Chopin néha elfeledkezett magáról ás anyanyelvén, lengyelül beszélt a médiumhoz, aki fonetikusan leírta a hallottakat és egy lengyel barátjával lefordíttatta.
Ám ezek a posztumusz művek valóban felismerhetően Liszt, Chopin, Beethoven és Brahms művei? Hepzibah Menuhin zongoraművész így fogalmazott: „Óriási tisztelettel tekintek ezekre a kéziratokra. Minden egyes darab felismerhetően a zeneszerző stílusában készült.”
Richard Rodney Bennett angol zeneszerző pedig ezt mondta: „Sok ember tud improvizálni, de többéves gyakorlás nélkül nélkül nem lehet zenét hamisítani. Én magam sem tudtam volna hamisítani ezeket a Beethoven-darabokat.”
