Amikor az amerikai űrhajósok a Holdra léptek, az emberiség évezredes álmát váltották valóra. De a további Apollo-repülések nem jelentették az emberes holdraszállások korszakának kezdetét. Éppen ellenkezőleg, néhány landolás és egy New Jersey államnál kisebb terület átvizsgálása után a NASA szakemberei összecsomagoltak, kétértelmű nyilatkozatokat tettek, majd hazamentek.
Ez pont olyan dolog, mintha Kolumbusz, aki átszelte az óceánt és felfedezte Amerikát, Spanyolországba való visszatérése után soha többé nem szállt volna tengerre, mi több, mások sem vitorláztak volna át az újonnan felfedezett kontinensre.
Az általános vélekedés szerint a holdexpedíciók csupán egyfajta hidegháborús időtöltést jelentettek, az oroszok bosszantását, s kísérő égitestünkön egyébként sem találtak semmi érdekeset.
Richard C. Hoagland amerikai író és kutató szerint ennek éppen az ellenkezőjéről van szó. Véleményét tucatnyi fényképpel is alá tudja támasztani, amik azt igazolják, hogy a NASA szakemberei azért vetettek véget a holdexpedícióknak, mert az Apollo-landolások során az asztronauták ősi építmények romjaira bukkantak, amelyet intelligens lények építettek jóval az emberek megérkezése előtt.
„Az az elképzelés, miszerint a tudatos tevékenység nem csak az emberiségre korlátozódik, valóságos csemegét jelent a Star Trek és X-akták sorozatokon felnőtt nemzedék számára. Az pedig, hogy a csillagászok évtizedeken át fürkészték a galaxist, majd kijelentették, milliónyi civilizáció létezhet odakint, de sosem jutnak el hozzánk, szintén olyan megállapítás, ami számukra hab a tortán.
De az, hogy senki sem képes ideutazni, színtiszta téveszme, hiszen már bizonyíték van arra, hogy valaki eljutott a Naprendszerbe, s be is rendezkedett a Holdon, mielőtt mi egyáltalán felmerültünk volna Isten gondolataiban.
Talán ez jutott eszébe a NASA-nak is, nevezetesen az, hogy science fiction történeteinknek lehet némi valóságalapja. És tételezzük fel, hogy így is van. Most tehát nekünk kell lépnünk, hogy kitaláljuk, mit is akarnak azok odakint mondani nekünk.
Ha a valódi építményeket azon a skálán nézzük, ahol nyilvánvalóan mi is vagyunk, akkor félelmetes tudományos demonstráció szemtanúi lehetünk. Ezeket az épületeket nem a mohawk indiánok emelték, nem is atomenergiával épültek, hanem olyan mérnöki munka, olyan technológia hozta őket létre, aminek energiaforrásai megmenthetnék a Földet.
Gyanítom, hogy olyan demonstrációt látunk, amit mi leginkább hiperdimenzionális fizikának nevezhetünk, s ez egy olyan technológiai szinten nyilvánul meg, amit nagyon szeretnénk elérni. Nyilvánvalóan nagyon sokat tanulhatnánk belőle, azaz elmegyünk a Holdra, tapasztalatokat szerzünk, s ezeket itt hasznosítjuk a Földön. Ha nyitott szemmel járunk, már tudjuk, milyen kérdéseket kell majd feltennünk. És nem is kell olyan messzire mennünk.
Az Apollo-küldetések során szinte néhány havonta felrepültünk oda, s néhány éven át robotok vizsgálódtak odafent. New York Citynek vagy Atlantának olyan mélyek a gyökerei, mint a legmagasabb felhőkarcoló. Tehát ha olyan építmények alapzatát keressük, amik több tízezer méter magasan nyúlnak kísérő égitestünk felszíne fölé, értelemszerűen ugyanilyen mélységbe kell lehatolnunk a Hold talajába. Odalent már a meteor-becsapódás veszélye is elhanyagolható tényező. Csak képzeljük el azt az építőművészetet, hiszen egy civilizációról beszélünk! Képzeljük el a technológiát, a gépeket, a rengeteg információt. Micsoda tudományos és kulturális ismereteket szerezhetnénk mi, földlakók…csak be kellene kopogni a szomszéd ajtón!
Vizsgáljuk meg alaposabban azokat a bizonyos képeket. Az elsőn egy teleszkópos felvétel látható, amit telehold idején a Lick Obszervatóriumban készítettek a Sinus Medii központi régiójáról. A nagy fehér kör a 24 km átmérőjű Ukert kráter pereme. A kráter egy XIX. századi német történészről kapta a nevét. Nézzük meg alaposan azt az egyenlő oldalú háromszöget, ami a kráter mélyén sötétlik. Nem feltűnően szabályos ahhoz, hogy természetes képződmény legyen?
A következő képeket 1967 februárjában készítette a Lunar Orbiter III. nevű amerikai automata űrszonda és a rajta látható valami pont úgy fest, mint egy romos felhőkarcoló. A „Szilánknak” elnevezett oszlopszerű képződmény szintén a Sinus Medii felszínén, annak délkeleti részén található, s majdnem két kilométer a magassága. Középső részén szabályos geometriai alakzat látható, amire nincs elfogadható geológiai magyarázat.
Mielőtt áttérnék a másik két képre, meg kell említenem még néhány dolgot. Amikor az Apollo-11 holdkompja leszállt, s asztronautáink kiléptek a talajra, nemsokára nekiláttak a kőzetminta gyűjtésnek. Ugyanis az volt az egyik feladatuk, hogy szikladarabokat hozzanak le a Földre, amikből következtetni lehet a Hold eredetére. Jelenleg a három legfontosabb feltételezés ezzel kapcsolatban így néz ki:
Az első szerint Földünkből szakadt ki a Hold tömege, a második értelmében az aszteroida övezet egy darabját fogta be bolygónk gravitációja, míg a harmadik azt tartja, hogy ugyanabból a porfelhőből keletkezett, mint amiből a Föld is formálódott, tehát az égitest egyidős bolygónkkal. A holdkőzetek vizsgálata után azonban mind a három teóriát el kellett vetni.
Ami az épületmaradványokat illeti, ha mesterséges eredetű valamik után kutatunk egy meteorok bombázta felszínen, igen nehéz dolgunk van, hiszen azok nagy területen kellett, hogy szétszóródjanak a sorozatos becsapódások következtében. Ezért, ha egy holdi sziklán valami megmunkálás nyomára bukkanunk, feltételezhető, hogy az esetleg rom is lehet.
És most nézzük a következő két képet. Ezek az úgynevezett hamis színben pompázó képek az eredeti felvételek alapján számítógép segítségével készültek. Az elsőn újabb meglepő objektum látható, amit Kockának neveztek el. Ez 11 km magas, 1.5 km széles üvegszerű struktúra, ami milliónyi kis kockából áll, amik lebegni látszanak egy sötét, erodált, hasonlóan geometrikus mátrix mentén. A Lunar Orbiter eredeti fekete-fehér felvételét a számítógép a fényességének megfelelően színezte: a sárga és a piros a legfényesebb részt mutatják, a sötétebb régiókat zöld, kék és bíbor színek jelzik.
Figyeljük meg, hogy a legintenzívebb piros és sárga fény a Kocka belsejéből szűrődik ki, míg a széle egészen sötét. Ez a tény ellentmond bármilyen geológiai képződmény természetének, de nagyban ráillik egy mesterséges, félig áttetsző, romos üvegstruktúrára. E rendellenes képződmény intenzív erózió nyomaira utaló állapota és az őt körülvevő sötétebb struktúra folyamatos meteor-becsapódásokra enged következtetni. Ez azt jelzi, hogy az építmény a levegőtlen holdfelszínen évmilliókon át volt kitéve a természeti erők hatásainak.
A következő színezett felvétel eredetijét 500 km magasságból készítette a Lunar Orbiter III. Ezen együtt látszik a két fura képződmény: jobbra van a „Szilánk”, balra pedig a „Kocka”. Mindkét alakzat kilométerekre emelkedik a holdfelszín fölé. A balról felfelé tartó fényes vonal a mozaikokból összeállított eredeti felvételek illesztését jelzi.
Figyeljük meg, hogy a képen a „Kocka” és a „Szilánk” nem függőlegesen helyezkedik el, hanem a helyi függőleges irányt követik, azaz a Hold közepe felé irányulnak. Az eredeti felvételek fényintenzitását a számítógép megváltoztatta, s kiemelte a romos tornyot, ami láthatólag összekapcsolódik a Kockával, ez utóbbi mintegy 120 kilométerrel lejjebb helyezkedik el a holdfelszínen.
A Szilánk körül jól kivehetők egy töredezett struktúra szikrázó nyomai, s ez arra utal, hogy ezek a fényes domborzati jellegzetességek egy valamikor létezett, fejlett technológiával mesterségesen létrehozott építmény romjai lehetnek.
Geológusok, építészek és fényképész szakértők egyaránt kizárják a valószínűségét annak, hogy ezen objektumok fotográfiai rendellenesség vagy geológiai képződmény eredményei lehetnének. A fotók számos elemzése során a tudósok többnyire arra az eredményre jutottak, hogy ezek a fénylő vonalak – a légkör nélkül, felhőtlen holdbéli vákumban – egy ősi, dómszerű struktúra maradványai, ami valamikor beborította a Sinus Medii felszínét. Építői azok lehettek, akik évmilliókkal ezelőtt gyarmatosították a Holdat, s rendkívül fejlett technológiával rendelkeztek.”
