UFO-k és földönkívüliek

Richard E. Byrd – Az antarktiszi expedíció

Szerző képe

Rejtélyek Szigete

A feltárt dokumentumok tanúsága szerint valamikor a nem túl távoli múltban bizonyos ország vagy esetleg országok tudósai kifejlesztették az emberiség nagy álmának prototípusát, a levitációs hajtóművet.

Ennek alkalmazása révén az emberiség új korszakba lépett volna, melynek távlatai felmérhetetlenek. Ám a megrendelőknek más volt a tervük.

A második világháború alatt azonban nem várt és előre be nem tervezett dolgok történtek. Olyanok, melyekre senki sem számított.

A nagy találmányról szóló dokumentumok, valamint a kísérletek eredményei szőrén-szálán eltűntek. A fejlesztések harcok közben megsemmisültek, néhányat tudatosan semmisítettek meg, nehogy az ellenség kezébe kerüljön. Attól is tartottak, hogy a világ tudomást szerez róluk.

Mégis, nagy a valószínűsége annak, hogy a levitációs hatóművel elért eredmények nem mentek tönkre, csupán hozzáférhetetlenné váltak számunkra. A szakirodalom szerint a németek a háború elvesztése után létrehoztak a Déli-sarkon egy titkos kutatóbázist. A Haunebu-2 és Haunebu-3, az új évezred csodajárművének fejlesztése már az Új-Berlinnek nevezett 211-es bázison fejeződött be.

Haunebu

Ennek a világtól elzárt kutatóközpontnak a kialakítását jelentősen megkönnyítette, hogy az Antarktisz alatt szunnyadó vulkánok, és hatalmas barlangok találhatók. Közülük a legnagyobb kiterjedése eléri a 45 kilométert is. A megközelítésük sem nehéz, mert a vulkánok által táplált melegvíz-források zöld oázissá változtatták a felszíni talajréteget. Ilyen körülmények között egyáltalán nem lehetetlen emberi tartózkodásra alkalmas élőhely kialakítása az örök jég birodalmában.

Ennek a helynek még volt egy különlegessége: már foglalt volt a német építőcsapatok odaérkezése előtt is! Ám ezt a náci vezetők igen jól tudták. Ugyanis a terület feltérképezése közben döbbenetes dologgal szembesültek: – a pilóták számtalan esetben azonosítatlan, vagy ismeretlen technológiával felszerelt, esetleg földönkívüli járművek le és felszállásának lehettek tanúi, akik a jégtakaró alatti támaszpontjaikról folytatták intenzív tevékenységüket. Tudatos tervet eszelt hát ki az okkult náci vezetés: -kapcsolatfelvételt tervezett az ismeretlen civilizációval.

Az új támaszponton a németek törekedtek is erre a kapcsolatfelvételre az idegen, fejlett civilizációval, mert néhány év alatt olyan óriási technikai fejlődést értek el, ami egy magasabb szinten álló civilizáció segítsége nélkül elképzelhetetlen. Erre Richard E. Byrd admirális jelentéséből is lehet következtetni.

Richard E. Byrd

Az amerikai titkosszolgálat ugyanis hamar tudomást szerzett Új-Berlin létezéséről, és attól tartottak, hogy a németek az időközben továbbfejlesztett csodafegyverükkel megtámadják őket. Ezért elhatározták, hogy megsemmisítik a bázist. Ehhez azonban fel kellett deríteni a pontos helyét, és véderejét. Ezzel a feladattal azt a Byrd admirálist bízták meg, aki 18 évvel korábban sarkkutatóként segített a németeknek feltérképezni a hatalmas jégmezőket, és ezáltal nagyban elősegítette az Antarktisz németek általi gyarmatosítását, és Új-svábföld létrehozását. A High Jump nevezetű nagy szabású hadművelet azonban nem a várt eredményt hozott.

Byrd 4700 katona, 13 hadihajó, 1 repülőgép-anyahajó, 10 vadászrepülőgép, 2 hidroplán, 6 teherszállító repülőgép, 6 helikopter és traktorok, páncélozott hójárók kíséretében indult útnak. Nem sokáig bolyongott a hatodik kontinensen. Útja egyenesen a Bunger-oázisba vezetett. Ez volt ugyanis a legnagyobb zöld földterület az Antarktiszon, és ez alatt találhatók a legtágasabb barlangok.

Ám mielőtt a flotta elérte volna a célpontját, hihetetlen dolog történt. A flottát ugyanis ismeretlen repülőszerkezetekből álló raj támadta meg, a híradások szerint szinte teljesen megsemmisítve azt. A túlélők nagy része azonnal visszafordult. Csak egy kis vakmerő felderítőcsapat repült tovább az admirális vezetésével.

1947. februárjában történt megérkezésükkor azonban elképesztő dolgokat tapasztaltak. Második expedíciója során az admirális korábban hófoltokkal tarkított zöld oázis helyett egy nagy, fekete földdel borított területet látott. Az oázisban tavak is voltak. Az egyikre leszállt egy hidroplánnal, és méréseket végzett. A víz nem volt hideg, és sósnak bizonyult. Az igazi kaland azonban ezt követően várt rá, mivel a terep időközben meglehetősen átrendeződött. Erről részletesen beszámolt a naplójában, amely azonban csak jóval a halála után került napvilágra. A Byrd-ről elnevezett Sarki Központ irattárosa bukkant rá, amikor elkezdte rendszerezni a tudós szellemi hagyatékát.

A kézirat tanulmányozása során döbbenten olvasta Byrd bejegyzését:

„Ezt a naplót a legnagyobb titokban vagyok kénytelen írni. Eljön majd az idő, amikor a racionális gondolkodás semmivé foszlik, és el kell fogadni a kikerülhetetlen valóságot. Nincs módomban nyilvánosságra hozni a következő dokumentumot. Az itt közöltek talán soha nem kerülnek közlésre, de kötelességem leírni abban a reményben, hogy egyszer majd mindenki elolvashatja egy olyan világban, ahol bizonyos emberek önzése, kapzsisága és hatalomvágya nem hallgattathatja el az igazságot.”

A február 2 -i naplóbejegyzésből aztán kiderült, hogy valójában miről van szó:

„Minden előkészület megtörtént, hogy északnak repülhessünk. Az üzemanyagtartályok teletöltve. Felszálltunk. A távolban hegyeket láttunk. Csakugyan egy hegységhez értünk, bár korábban nem tudtam róla. Átrepültünk egy hegylánc felett. A gerincen túl egy völgyet pillantottunk meg, amelyet egy kis folyó szelt át. Lehetetlen, hogy itt zöld növényzet legyen! Valami nyilvánvalóan nem stimmel. Itt jégnek és hónak kellene lennie alattunk.”.

Ettől kezdve az események napjaink UFO-s elrablásaira emlékeztetnek:

„A navigációs műszerek megbolondultak, az iránytűk csak pörögnek. Nem látjuk a Napot. Mintha itt valami más forrásból jönne a fény. Odalent fákat látunk. A magasságot 300 méterre csökkentettem, hogy jobban megfigyelhessünk mindent. A hőmérséklet 23 C! A műszereink ismét rendesen működnek. Rádiókapcsolatot viszont nem tudtam létesíteni a központtal, a készülék itt nem működött. A táj normális alattunk (amennyiben ez itt normálisnak mondható). A távolban valamiféle ”ragyogó” város látható. Ez lehetetlen!

Repülőgépünk furcsán mozog. Képtelen vagyok irányítani. Nem reagál a kormányzásra. Istenem! Két furcsa repülő szerkezet jelent meg mellettünk. Gyorsan közelednek felénk. Korong alakúak és fényes felületűek. Egészen közel jönnek, és látom az azonosító jelzéseiket. Ez egy horogkereszt! Fantasztikus! Hol lehetünk? Ismét megpróbáltam irányítani a gépet, de nem sikerült. Valami láthatatlan erő mozgat minket.

Ahogy a két gép odaért hozzánk a rádiónk elkezdett recsegni, majd egy hang szólalt meg angolul, feltűnő német akcentussal. Egy üzenet érkezett. »Isten hozta admirális a birodalmunkban. Pontosan hét perc múlva leszállítjuk önöket. Nyugalom admirális, jó kezekben van. Bármit is tapasztalnak majd, ne rémüljenek meg!

A barátaink talán szokatlanok lesznek önöknek, de jóakaratúak!« A repülőgép motorjai leálltak. A gép irányíthatatlanná vált. Újabb rádióüzenetet kaptunk. »Megkezdődik a leszállás.« Nem a megszokott módon ereszkedtünk alá, hanem úgy, mintha egy láthatatlan liftben lennénk. A földet érés csak egy apró zökkenés.

Gyorsan leírom még, amit látok. Számos ”ember” közeledik felénk. Nagyon magasak és szőkék. A város a szivárvány színeiben csillog. Kísérőink náci jelzésű hajóitól távolabb óriási korong alakú járművek láthatók, számunkra ismeretlen technológia termékei, mégis oly ismerősnek tűnő jelekkel az oldalukon, talán az egyiptomi hieroglifákra hasonlítanak.

Nem tudom mi fog történni, de nem látok fegyvert a közeledő alakoknál. Egy hang a nevemen szólít, és utasít, hogy nyissam ki a gép ajtaját. Megteszem. A rádióst és engem udvariasan fogadtak. Felszálltunk egy kis emelvényszerű járműre, aminek nem voltak kerekei, és a város felé haladtunk. Valami kellemes meleg italt kaptunk. Soha azelőtt nem ittam még ilyet. Nagyon finom volt. Tíz perc után két hatalmas alak jött elénk, kb. 3 m magasak voltak. Arra kértek, hogy kövessem őket. A szájuk nem mozgott, gondolatokkal kommunikáltak. Nem tehettem mást, elmentem velük. A rádiósom ott maradt.”

Az admirálist egy különös ”emberhez” kísérték, akit mindenki csak Mesternek nevezett. Ez az ember igen fontos dolgot közölt vele:

„Admirális, elmondom miért hozattam ide. Érdeklődésünk önök iránt már akkor elkezdődött, amikor Hirosima és Nagaszaki felett felrobbantották az első atombombájukat. Ebben a nyugtalanító időszakban elküldtük az önök felszíni világába repülő eszközeinket, hogy tanulmányozzuk azt, amit elkövettek az emberiség ellen. Látja eddig soha nem avatkoztunk bele az önök viselt dolgaiba, most azonban meg kell tennünk, mert megtanultak használni egy olyan energiát, amely egyáltalán nem való a földi emberiség kezébe. Küldötteink már átadták üzenetünket az önök politikai vezetőinek, de ők nem törődtek vele. Most önt választottuk ki arra, hogy tanúskodjon a létezésünk mellett, és meggyőzze őket esztelen magatartásukról.”

A Mester arra biztatta Byrd-et, hogy vigye el üzenetét a világ vezető hatalmaihoz. Ebben az üzenetben felszólította az emberiséget, hogy hagyjon fel a nukleáris fegyverek gyártásával, és tanuljon meg békében élni a környezetével.

Ezt követően a Mester elköszönt, és magára hagyta az admirálist. A napló így folytatódott:

„Visszakísértek a szobába, ahol a rádióst hagytam. Ismét felszálltunk arra a furcsa kerék nélküli járműre, és visszamentünk a repülőgéphez. Amint becsuktuk az ajtót a gép felemelkedett. A láthatatlan lift kilencszáz méter magasba emelt minket. Habár a sebességmérő nem jelzett, mégis gyorsan repültünk visszafelé.” A két különös repülőgép mellettünk haladt. Egy idő után rádióüzenet érkezett: »Most magára hagyjuk admirális.

A gépe ismét irányítható. Auf Wiedersehen!« A gép hirtelen megrázkódott, majd zuhanni kezdett. Gyorsan visszanyertem az irányítást felette, és már szabadon repültünk délnek. Ismét a jégmező felett voltunk. Sikerült rádió-összeköttetést létesítenünk a bázissal. Leszálltunk a támaszponton.”

A történetnek koránt sincs vége. Annak ellenére, hogy 8 hónap állt rendelkezésére küldetésének teljesítésre, Byrd admirális 8 hét után befejezettnek nyilvánította az expedíciót. A megdöbbentő élményt követően rögtön visszafordult, hogy tájékoztassa az Egyesült Államok kormányát a nácik és az idegen faj közös antarktiszi bázisának létezéséről, és hogy átadja a Mester üzenetét.

Byrd naplója az amerikai vezérkar reakcióját is megörökítette:

„A Pentagonban vezérkari ülés volt. Beszámoltam felfedezésemről és a Mester üzenetéről. Mindent szavamat előírásszerűen rögzítették, majd értesítették az elnököt. Utána még három órán keresztül ott tartottak. A Top Security Force alaposan kikérdezett a részletekről is, majd egy orvos-csoport megvizsgált. Igazi kínszenvedés volt! Utána elengedtek, de a Nemzetbiztonsági Iroda szoros felügyelet alatt tart. Azt a parancsot kaptam, hogy az emberiség érdekében HALLGASSAK mindarról, amit megtudtam. Emlékeztettek rá, hogy katona vagyok, és engedelmeskednem kell a parancsnak”.

Kell ehhez valami kommentárt fűzni?

A történtek után az admirális természetesen hallgatott. 1958-ban a halálos ágyán is csak ennyit mondott:

„Expedíciónk nagy és eddig feltáratlan új területre bukkant, amely az örök titok hazája.”

Részlet Kun Ákos Az ezotéria kiteljesedése című művéből

You cannot copy content of this page

Send this to a friend