A pszichokinézis mesterei – Már Marco Polo is beszámolt a különös jelenségről

A klasszikus pszichokinézis esetében, pontosan behatárolható, hogy ki az, aki a mozgatást végzi, és nem egy bonyolult, nagy tárgyat kell mozgatni, így számos érdekes információt nyerhetünk.

Számos történeti feljegyzés és nagyon sok néprajzkutató is leírja, ahogy a pszichokinézis, ez a furcsa paranormál jelenség elterjedt a világon, de ismét csak természeti népek körében, nem a technikailag civilizált országokban.

Európában talán az első leírás erről a jelenségről Marco Polótól származik, aki említi, hogy a Nagy Kán udvarában a Kán varázslói úgy tették az itallal telt serleget uralkodójuk elé, hogy egy ujjal sem értek hozzá — több méteres távolságon át az „akaraterejükkel” tolták a Nagy Kán elé a serleget.

Ezt nagyon sokszor megtették, és furcsa módon a Kán ragaszkodott ahhoz, hogy több ezer ember legyen mindig szemtanúja ennek a jelenségnek.

Marco Polo — bár nem örült ennek a jelenségnek, és a Kán varázslóit gonosz embereknek tartotta — pontosan lejegyezte útleírásában ezt a jelenséget, hiszen nagyon sokszor, sok ember szeme láttára megismétlődött: Marco Polo és társai próbálták a Kánt rábeszélni a keresztség felvételére, ő azonban pontosan ezekre a jelenségekre hivatkozva hárította el ezt magától, mondván, hogy „a ti papjaitok ezt nem tudják megcsinálni”.

Lehet, ha a kereszténység toleránsabb lett volna ezekkel a jelenségekkel szemben, akkor a Nagy Kán birodalma is áttér, s valószínűleg másként alakul a világ sorsa. Ma a néprajzosok gyakran megemlítik, hogy néhány vallási szertartáson, beavatási szertartáson a törzs vagy csoport varázslóembere gyakran bemutatja a pszichokinézis jelenségét, méghozzá úgy, hogy valamilyen rituális eszközt mozgat anélkül, hogy hozzá érne.

Persze ehhez is az szükséges, hogy különleges tudatállapotban legyen, amit általában zenével vagy füstöléssel, esetleg különböző gyökerek fogyasztásával érnek el.

Érdekes, hogy a varázslók minden esetben úgy nyilatkoznak: nem ők mozgatják ezeket a tárgyakat, hanem a helyi istenség így bizonyítja be jelenlétét. Ebből is látható, mennyivel egyszerűbb elhinni az embereknek azt, hogy valami természetfeletti jelenség van a dolog mögött, mint megvizsgálni és ellenőrzött körülmények között előállítani a jelenséget.

A pszichokinézist először a múlt század vége felé kezdték vizsgálni Angliában, mely akkor a világ tudományának az élvonalába tartozott, és rendkívül liberális volt. Gazdasági fellendülés jellemezte az országot, és egy stabilnak látszó nagy birodalom jó gazdasági hátteret teremtett a tudomány fejlődése számára.

W. Crookes, aki számos felfedezést tett már előtte, és később az Angol Tudományos Akadémia elnöke lett, jó kísérletező és pontos megfigyelő volt. Az hajtotta, vitte e furcsa terület felé, hogy a sok-sok szélsőséges állítás igazságtartalmáról meggyőződjék, és megpróbáljon rendet teremteni a kusza információk között.

Ebben az segítette, hogy abban az időben éppen Angliában tartózkodott Daniel Douglas Home a kor egyik leghíresebb fizikai „médiuma”, akinek képességeit több száz írásos megfigyelés alapján ma is rendkívülinek nevezhetjük.

Home számára nem volt szükség besötétített szobára ahhoz, hogy a jelenségek elinduljanak. Bárki megnézhette, meggyőződhetett képességeiről, előtte meg lehetett motozni, a kísérletek helyszínét bárki saját tetszése szerint választhatta meg, és meg lehetett kérni, hogy ezt vagy azt a jelenséget próbálja meg előidézni.

Crookes az egyik kísérleténél egy új tangóharmonikát vásárolt (ez mindössze néhány kilogramm tömegű volt), és azt kérte D. D. Home-tól, hogy ezt mozgassa meg. Crookes és a többi szemtanú meglepetésére Home úgy mozgatta meg a harmonikát, hogy az minden képzeletet felülmúlt: a szoba sarkában álló hangszert jó megvilágítási körülmények között több méter távolságról megemelte, az elkezdett lebegni körülbelül egy-másfél méter magasságban, végiglebegett a szobában, és közben dallamokat adott ki magából, méghozzá fölismerhető dallamot.

Miközben tehát lebegett a harmonika, és mozgott a szoba egyik sarkából a másikba, még bizonyos mozgásra is képes volt, tehát nemcsak az egész zeneszerszám súlyerejét volt képes legyőzni Home, hanem arra is, hogy ezt a mechanikai erőt finoman manipulálja: a billentyűket is le tudta nyomni, és a harmonikába is képes volt levegőt pumpálni.

Persze ez a kísérlet nem mindig sikerült Home-nak, csak akkor vállalkozott erre, amikor a lehető legjobb formában érezte magát. Hétköznapi esetben erejéből, energiájából csak „annyira futotta”, hogy megfogta a hangszer egyik végét (amin nem voltak billentyűk), a harmonika ilyenkor is le-föl mozgott és hangokat adott ki magából.

 Felhaszmált irodalom: Egely György:Parajelenségek