Jin és jang kiegészítik egymást, és szükségük van egymásra. Csak együtt alkothatják a taót, az egységet. Semmi nem fejezi ki ezt olyan egyértelműen és világosan, mint a tajcsi szimbóluma.
A titok nem más, mint a következő: jin+jang=tao. A polaritás mindkét oldalának szüksége van a másikra, csak együtt válhatnak egésszé és eggyé. Ha csak az egyik rész jut hangsúlyhoz, a másik az árnyékban növekszik tovább.
Mivel az elnyomott oldalt általában nem is vesszük észre, tudattalan, titkos vagy jungi értelemben véve árnyoldalról beszélünk (Carl Gustav Jung az analitikus pszichológia megteremtője).
Semmi más nem teszi olyan beteggé világunkat, mint az árnyék. A világos jang és a sötét jin oldal együtt képezik a kör, illetve az egység tökéletes szimbólumát, de még bennük is megtalálható az ellenpólus, amelyet a fehér jang mezőben lévő fekete pont és a fekete jin mezőben lévő fehér pont jelképez. Ez a szimbólum sokkal jobban meghatározza az életünket, mint azt gyakran gondolnánk.
Ezt a következő egyszerű, de életritmusunkat nagymértékben meghatározó példa teszi érthetőbbé: nappal, amelyet a jang és a napfény határoz meg, célszerű beiktatni egy jin szakaszt, például egy ebéd utáni alvást vagy egy meditációt. Az éjszaka sötétjében, a jin-napszakban a REM-szakasz álmai gondoskodnak az ellenpólusról, a jangról. Csak így lehet kerek a napunk és az életünk.
A polaritás megtapasztalása nemcsak hogy hozzátartozik mindennapi életünkhöz, de maga az élet. Aki el akar dobni egy követ, a lendület ellenpólusát veszi igénybe: először hátralendíti a karját, hogy a lehető legmesszebb dobhassa a követ. Ugyanezt láthatjuk a tekegurításnál és a gerelyhajításnál is.
A polaritás „legmegfoghatóbb” példája a kezünk, a legfontosabb pedig a gondolkodásunk. Ha meg akarunk fogni valamit, hüvelykujjunkat szembefordítjuk a másik négy ujjunkkal – csak akkor foghatunk meg valamit, ha a hüvelykujj elérte az ellenpólust. Ha egy vonalban lenne a másik négy ujjal, néhány majomhoz hasonlóan kapaszkodó kezünk lenne, és képtelenek lennénk az eszközhasználatra – átvitt értelemben sem vehetnénk kézbe az életünket.
Ahogyan megmarkolni, úgy felfogni, megérteni is csak a polaritás segítségével lehetséges. Hogyan képzelhetnénk magunkat „kicsinek”, ha nem létezne semmi, ami „nagyobb” lenne? Milyen lenne a „magas” a „mély” nélkül, a „gazdag” a „szegény” nélkül.
A világon mindennek megvan a maga ellenpólusa, a másik oldala. Egy lábbal nem tudnánk járni, egy szemmel nem látnánk térben, és a belégzésnek is szüksége van kilégzésre. Ha valamelyik oldal túl nagy hangsúlyt kap, árnyék vetül a másik oldalra, ami problémákhoz vezet. Az asztmás beteg például túlzásba viszi a belégzést, és „megfeledkezik” a kilégzésről – az úgynevezett status asthmaticus egyoldalúsága akár meg is ölheti.
Ahogyan a születés magában hordozza a halált, úgy a halál is magában hordozza a születést – egymáshoz tartoznak, mint a hullámhegy a hullámvölgyhöz, az ár az apályhoz, a jövés a menéshez, a nappal az éjszakához…
Ahogy a belégzést a kilégzés, úgy az alvást az ébredés, az életet pedig a halál követi. Megfordításuk is magától értetődő: a kilégzést természetesen a belégzés, az ébredést pedig az alvás feltételezi.
Minden ajtó be- és kijárat is egyszerre – mindez csak nézőpont kérdése, még akkor is, ha gyakran csak az egyik oldalt vesszük észre vagy tartjuk fontosnak. A keleti nézet, miszerint nem csak az élet feltételezi a halált, hanem a halál is az életet, sokkal logikusabb, mert összhangban áll a polaritás törvényével.
Világunk is egyike az ellentétek világának, méghozzá a legkisebb részecskéjétől a legnagyobbig. Az atom pozitív töltésű magból áll, amely körül negatív töltésű elektronok köröznek. Bár mind a kettő ellentétes töltésű, vonzzák egymást, és szükségük is van egymásra, hogy eggyé válhassanak. Az elektronok azért nem csapódnak a mag közepébe, mert a pályájukon mozognak.
A legkisebb rendszer a legnagyobb rendszernek is modelljéül szolgál, hiszen a bolygók ugyanígy keringenek a Nap mint középpont körül, illetve valamennyi naprendszer ugyanígy kering galaxisunk, a Tejútrendszer spirális középpontja körül – azért nevezzük Tejútrendszernek, mert a Földről egy széles fényszalagnak látjuk. Oldalról egy lencséhez, felülről pedig egy spirálkörhöz hasonlít.
Mindez a középpont körüli tánchoz vagy a mandala, a teremtés központi mintájának képéhez hasonlít. Ennek a képnek felelnek meg az atomok, a sejtek, a szemünk, a fejünk és a földgolyó is, valamint az összes égitest és végül az egész galaxis.
Ez az elv a legeslegnagyobb csillagászati dimenziókat is meghatározza, ahol már úgynevezett kvazárokat is találunk. Ez utóbbiak hihetetlen mennyiségű energiát sugároznak ki, amelyet a fekete lyukak szívnak be.
