Overtoun bridge – Skócia elátkozott hídja

Létezik egy híd Skóciában, amely több mint fél évszázada szolgál helyszínéül egy sötét talánynak: miért veti magát látszólag minden ok nélkül a szakadékba sok kutya az építményről?

Számtalan magyarázat érkezett már erre a kérdésre. Egyesek a szellemvilágot sejtik a háttérben, mások a tudományhoz fordulnak válaszokért.

Egy teljesen hétköznapi birtok története

A skóciai Nyugat-Dunbartonshire-ben fekvő Overtoun-birtokban látszólag nincs semmi rendkívüli. A területet egy visszavonult ügyvéd, James White vásárolta meg 1859-ben. A férfi célja egy, a város nyüzsgésétől távol eső látványos kúria felépítése volt.

A kezdetben alig több mint három négyzetkilométeres területet hamar nyolc négyzetkilométeresre bővítette, a ház tervezésével és felépítésével pedig egy glasgow-i építészt, James Smith-et bízta meg, aki 1860-ban neki is látott a munkának.

A birtokon fekvő farmházat elbontották, hogy helyet adjanak az új épületnek. A középkori várak és reneszánsz paloták stílusát ötvöző kúria végül 1863-ban készült el teljesen, ezt azonban Smith már nem élhette meg, a munkálatokat egyik partnere fejezte be. Amikor 1884-ben a White család feje is meghalt, a birtokot fia, John White örökölte meg, aki 1891-ben be is költözött szerzeményébe. A fiú apjához hasonlóan ambiciózus ember volt, úgy döntött, hogy tovább bővíti az amúgy sem csekély méretű telket. Ehhez első lépésben meg kellett egyeznie a szomszédos területet birtokló lelkésszel, majd egy hidat kellett építtetnie, hogy összekösse a környéken folydogáló patak által elválasztott nyugati és keleti birtokrészt.

John White 1908-ban halt meg gyermektelenül, így az ingatlant unokatestvére, Douglas White örökölte, aki 1938-ban megszabadult a területtől. Ezt követően az Overtoun-birtok számos különböző funkciót betöltött: szálláshelyként szolgált a második világégésben megsérült katonák számára, de volt kórház, és különböző keresztény szervezetek gyülekezeti helye is. A jelenlegi tulajdonos egy Bob Hill nevű amerikai lelkipásztor, aki az épületet krízisközpontként üzemelteti hátrányos helyzetbe került fiatal nők számára.

A fent leírtakból mindenki arra következtethet, hogy egy mozgalmas történetű, ám kissé unalmas helyről van szó, ahol tulajdonképpen semmi szokatlan nem történik. Ennél azonban a kép jóval árnyaltabb.

Megmagyarázhatatlan állatöngyilkosságok

A klasszikus rémtörténetektől eltérően a sötét titkokat nem maga a ház, hanem a 15 méter magas híd rejtegeti. Az 1950-es és 60-as évektől kezdve látszólag minden ok nélkül több kutya is az építmény alatt húzódó szakadékba ugrott. Azok a négylábúak, akik túlélték a zuhanást és visszatértek a hídra, ismét levetették magukat róla. Érdekesség, hogy maga az ugrás nem kis erőfeszítést igényel, mivel a híd kőkorlátja a kisebb, vagy öregebb állatok számára sokszor túlságosan magasnak bizonyul.

Az évtizedek során elhalálozott ebekről nincsenek pontos adatok: egyesek közel hatszáz elpusztult kutyáról beszélnek – ami nagy valószínűséggel túlzó adat – mások 50 halott ebet emlegetnek. A legszkeptikusabban nevéhez híven a Skeptoid weboldal áll a témához. Szerkesztői szerint a beszámolók erősen túloznak és hat dokumentált eseten kívül tulajdonképpen nem igazolja semmi a legendát.

Akármi is legyen az igazság, a híd rejtélye valóságos hisztériát váltott ki a természetfeletti jelenségekben hívő emberek körében. Sokan a túlvilági démonok létezésének bizonyítékát látják a kutyák öngyilkosságában, vagy a hidat ruházzák fel gonosz személyiségjegyekkel. A babonákat táplálta egy, a hídon bekövetkezett 1994-es haláleset is: egy Kevin Moy nevű férfi meg volt győződve arról, hogy fiát a Sátán szállta meg, ezért a mélybe vetette kéthetes gyermekét, aki azonnal szörnyethalt az eséstől. Később ugyanezen a helyen az apa megpróbált végezni önmagával is.

Érdekes egybeesések

Ha hitelesnek fogadjuk el a szemtanúk történeteit, akkor több furcsa egybeesést is észrevehetünk. Az egyik, hogy az áldozattá vált ebek többsége a hosszú orrú fajtákból került ki. Ezeket a kutyákat általában vadászatokra tenyésztik, hiszen kifinomult szaglásukkal könnyedén követik és hozzák vissza a zsákmányt. Szintén fontos szempont, hogy a kutyák minden esetben a hídnak egy bizonyos pontját választották ki, és az időjárás is mindig tiszta volt, amikor az események bekövetkeztek.

Mivel a tudomány jelen állása szerint kizárható, hogy egy kutya szándékos öngyilkosságot kövessen el puszta depresszióból, ezért másfajta magyarázat után kellett nézni. A racionálisabb színezetű elméletek a kutyák érzékszerveire építenek, és úgy vélik, a híd alatt folydogáló patak hangja, vagy valamilyen optikai illúzió annyira megzavarja az állatokat, hogy azok az ugrást választják. Szintén elképzelhető, hogy a magas falak, valamint a fák és bokrok sűrű lombozata miatt az ebek egyszerűen nem látják, hogy az átkelő egy mély szakadékon át vezet, a csobogás hangja pedig arra ingerli a gyanútlan állatokat, hogy megvizsgálják a falon túli zaj forrását.

Az utóbbi években egy harmadik teória is előkerült, ami ugyancsak egy kifinomult szervre, az ebek orrára alapozza nézeteit.

Nyomozás kezdődik

Az esetek felkeltették egy skót állatvédő szervezet, az SPCA(Scottish Society for the Prevention of Cruelty to Animals) figyelmét is, akik egy ismert specialistát, dr. David Sandsállatpszichológust bízták meg az eset felgöngyölítésével.

A nyomozómunka kísérletsorozat formájában öltött testet. Az első vizsgálat alkalmával Sands az egyik túlélő kutyával, a 19 éves Hendrixszel sétált át a végzetes hídon. Az eb látszólag zavartalanul haladt egészen addig, míg el nem érték az építmény kritikus pontját. Itt a kutya viselkedése teljesen megváltozott, a falhoz rohant, matuzsálemi kora miatt azonban már nem volt képes felugrani rá. Sands számára egyértelművé vált a helyzet: lennie kell valamilyen vizuális ingernek, hangnak, vagy szagnak, ami az állat magatartását megzavarja.

Nyércek a bűnösök?

A vizuális inger első körben kizárásra került, ugyanis a magas falaktól a kutyák nem láthattak semmit. Az akusztikus hangok szerepét is egyértelműen valószínűtlennek ítélték a terület szakértői. Az egyetlen gyanúsított érzék a szaglás maradt.

Ezt látszott alátámasztani az a felfedezés, amelyet egy másik kutató, David Sexton tett: a híd tövében a patak mentén nyércek, egerek és mókusok tanyáztak, ezen élőlények közül pedig valamelyiknek a szaga ingerelhette a halálba vetődő ebeket.

A konkrét „bűnös” azonosítása érdekében a szakemberek egy második tesztsorozatot is elvégeztek. A nyércek, egerek és mókusok szagmintáit 10 különböző kutyán tesztelték. A 10 négylábúból 7 azonnal a nyérc bukéja felé vetődött. Az eredmények alapján Sands felvázolta az események lehetséges láncolatát.

Eszerint a nyércek száraz és tiszta időben különösen erős „illatfelhőt” hagynak maguk után, melyet a végbél körüli bűzmirigyekkel állítanak elő. A kutyák ezt megérzik és azonnal a szagforrás nyomába erednek. Mivel ez a falon túl van, és az állatok nem látják a köveken túli szakadékot, vakon a halálba ugranak.

Persze ezzel kapcsolatban fel lehetne tenni azt a kérdést, hogy a Brit-szigeteken elszaporodott betelepített nyércállomány miért csak ezen a hídon okoz ilyenfajta problémát? A specialisták szerint erre is megvan a válasz: egyszerűen az ebek agya szerint kell gondolkodnunk. Ha ugyanis a négylábúak egyik érzékszervét teljesen kiiktatjuk (ahogy a magas fal tette a látással), akkor egy másik érzék (jelen esetben a kifinomult szaglás) óhatatlanul átveszi az irányítást az ösztönök felett. Valószínűleg ezt tapasztalhattuk az Overtoun-hídnál történteknél is.

Hirdetés