Mindannyian hallottunk már a salemi boszorkányperekről, a boszorkányüldözés hisztérikus légkörében a 16-17. században azonban világszerte több nagyszabású tárgyaláson ítélkeztek az ördöggel való bűnös üzérkedéssel és szövetkezéssel vádolt személyek felett.
Három csapás
A gyakorta az elsőnek tekintett európai boszorkánypereket Valais-ban (németül Wallis) tartották 1428 és 1447 között. A tárgyalások Valais déli, franciául beszélők által lakott területén kezdődtek meg, majd átterjedtek az északi, német többségű részekre is. A pereknek legalább 367 áldozata volt, és nagyjából ugyanannyi férfit ítéltek el, mint nőt. 1428 augusztusában hét különböző valais-i kerület delegátusai követelték, hogy vizsgálják ki a boszorkánysággal és varázslással vádolt személyek ügyeit.
A szabály az volt, hogy amennyiben valakit háromszor vádolnak meg boszorkánysággal, le kell tartóztatni. Ha pedig valaki a hatóságok markába került, onnantól kezdve nem volt menekvés. Akik maguktól vallottak, ugyanúgy máglyára kerültek, mint akik egy ideig tagadtak, majd a kínzások hatására bevallották „bűneiket”. A perekről csak nagyon kevés jegyzőkönyv maradt fent, egy helyi bírósági tisztviselő, Johannes Fründ feljegyzéseiből ismerjük az eseményeket.
Protestánsok, zsidók és boszorkányok
Az európai történelem egyik legnagyobb boszorkányper-sorozata a trieri egyházmegyében kezdődött, majd hat évvel később magát Trier városát is elérte. A boszorkányüldözés feltehetően politikai okokra volt visszavezethető. A frissen kinevezett Johann von Schöneburg érsek azzal szerette volna bizonyítani jezsuiták iránti lojalitását, hogy a protestánsokat, a zsidókat és a boszorkányokat is üldözni kezdte.
A boszorkánysággal gyanúsítottak közül csak nagyon keveseket engedtek el. 1587 és 1593 között 22 falu 368 boszorkányát égettek meg élve – kínzás hatására szinte mindegyikük bevallotta nem létező bűneit. Az áldozatok közel harmada nemes volt, vagy országos, esetleg helyi szinten valamilyen magas tisztséget viselt, polgármesterként, tanácsosként vagy éppen kanonokként.
A démonológus király
Amikor VI. Jakab skót király (aki később I. Jakab néven angol király is lett) Koppenhágába hajózott, hogy elvegye Dániai Anna hercegnőt, egy hatalmas vihar arra kényszerítette, hogy Norvégiában partra szálljon, és néhány napig ott maradjon.
A vihart boszorkányok aknamunkájának tartották, ami elegendő okot szolgáltatott arra az uralkodónak, hogy üldözni kezdje a sátáni praktikákat űzőket. A király megszállottságára jellemző, hogy Daemonologie címmel még egy könyvet is szentelt a témának, amelyben helyeselte a boszorkányüldözést.
A skóciai North Berwick boszorkányperei 1590-ben kezdődtek, az első áldozat pedig egy bizonyos Gilly Duncan volt, aki a hosszan kínzások hatására végül bevallotta, hogy szövetkezett az ördöggel. Nem kerülhette el a máglyahalált. Összességében hetven embert vádoltak meg boszorkánysággal (köztük a skót nemesség több tagját), az áldozatok valós száma azonban nem ismert.
Ezen események olyan nagy hatással voltak a kortársakra, hogy egyes vélekedések szerint Shakespeare a per bizonyos részleteit felhasználta a Macbeth-ben. Az első nagy skóciai persorozatot még számos követte, és az országban 1560 és 1707 között becslések szerint mintegy 3-4 ezren haltak meg.
A fuldai boszorkányvadász
Miután visszatért posztjáról való húszéves száműzetését követően, Balthasar von Dernbach, a fuldai kolostor apátja csatlakozott az ellenreformáció vallási liberalizmus ellen indított kíméletlen harcához. Dernbach Fulda „helytelen” dolgoktól való megtisztítása érdekében boszorkányüldözésbe kezdett.
Legismertebb áldozata egy állapotos nő, Merga Bien volt, akit azzal vádoltak, hogy megölte a második férjét, a gyerekeit és férje munkáltatójának egyik rokonát. Bient sok társához hasonlóan kínzásokkal bírták rá, hogy valljon, és arra kényszerítették, ismerje el, a magzat az ördöggel folytatott kapcsolatából fogant. A boszorkányüldözés csak Dernbach 1606-ban bekövetkező halálával ért véget.
Boszorkányüldözők a templomajtóban
A svéd történelem legnagyobb boszorkánypere során egyetlen nap alatt 71 személyt – köztük 65 nőt, a svéd evangélikus egyház torsåkeri egyházközségben élő nők mintegy egyötödét – fejeztek le, majd égettek meg. A vérontás akkor kezdődött, amikor az ytterlännäsi tiszteletest, Laurentius Christophori Hornæust azzal bízták meg, hogy vizsgálja ki az egyházközség boszorkánysággal kapcsolatos ügyeit.
Két fiút arra utasított, hogy álljanak meg a templomajtóban, és a sátán homlokukra nyomott láthatatlan jele segítségével állapítsák meg, ki a boszorkány az épületbe belépők közül. Hornæus nagy rémületére a fiúk azonban feleségén is felfedezték a sátáni bélyeget, és a nőt azzal vádolták meg, hogy gyermekeket rabol, és boszorkányszombatra viszi őket.
A Torsåkert is elérő perekben vádakat jórészt gyerekek elbeszéléseire alapozták, a gyanúsítottakból pedig ostorozás, jeges vízben való megfürdetés, valamint a gyermekek sütőbe való behelyezésével való riogatás segítségével sikerült beismerő vallomásokat kicsikarni.
A perek jogilag nem voltak teljesen rendben, tekintve, hogy az azokban ítélkező hatósági személyek nem jelentették a halálos ítéleteket egy magasabb bírósági fórumnak, mielőtt végrehajtották volna azokat. A perekről sajnos csak nagyon kevés feljegyzés maradt fent, és a legrészletesebb forrás az eseményekkel kapcsolatban Hornæus unokájának a nagyanyja visszaemlékezésén alapuló leírása.
forrás: Múlt-kor
