A gyermekkorban megjelenő halálközeli élmények különösen érdekesek, mivel nem gondolnánk, hogy ilyen fiatalon – ráadásul eszméletlen állapotban – az ember képes lenne olyan komplex élmények megélésére, melyek látszólag túlmutatnak értelmi képességein.
A felnőttkori átélőkkel ellentétben a kulturális és szociális hatások gyermekkorban még kevésbé meghatározóak. A szakirodalomban fellelhető gyermekkori beszámolókat sok esetben már felnőttkorban rögzítették.
A kutatások ugyanakkor kimutatták, hogy az élmények nem halványulnak el az idővel, és továbbra is tisztán és élénken élnek az átélők emlékeiben.
A gyermekkori halálközeli élmények tartalmukat tekintve hasonlóak a felnőttkoriakhoz, a felnőttek által tapasztalt élményelemek pedig a gyerekeknél is megjelennek, azzal a különbséggel, hogy a gyerekek élénkebb színekről számolnak be, elhunyt hozzátartozók helyett pedig néha élő családtagokkal találkoznak.
A most következő nyolc beszámoló olyan személyektől származik, akik gyerekkorukban éltek át halálközeli élményeket. A lenyűgöző történeteket a téma neves kutatója, Dr. Penny Sartori osztotta meg olvasóival az Úton a Fény felé című könyvében.
1. Színes fények az alagút végén
„Azt hittem, hogy rajtam kívül nagyon keveseknek volt hasonló élményük. Mindez hatéves koromban történt, most hetven vagyok. Akkoriban Londonban éltem. Az egyik este legurultam az ágyamról, és ráestem egy kancsóra.
A baleset eredményeként gerincvelő-gyulladást kaptam. Késő éjszaka volt, amikor bevittek a kórházba. Addigra már kómába estem, az idegsejtjeim viszont még sértetlenek voltak. Jeges fürdőbe tettek, hogy megállítsák a szívem felé tartó mérgezést. Ez szívleállást okozott. Kilebegtem a testemből, és lenéztem magamra.
Ezután egy alagútba kerültem, aminek a végén színes fényeket láttam. Mikor kicsi voltam, még nem voltak különleges fényeffektusokat produkáló berendezések, úgyhogy évekig próbáltam elmagyarázni az édesanyámnak, milyenek is voltak azok a színek.
Azóta sem láttam hasonlót. Szóval az alagútban voltam, és már majdnem elértem a végét, ahol azok a csodás színek fénylettek, mikor meghallottam az édesanyám hangját, engem szólongatott.
Vonakodva ugyan, de megfordultam, és elindultam visszafelé. Végül egy világos teremben, fehér ágyban tértem magamhoz.”
2. Fehér koporsó és behúzott függönyök
„A tizedik születésnapomat a kórházban töltöttem; azt hiszem, hepatitisszel kezeltek. Néhány hónapja már betegeskedtem, mikor magas lázam és sárga színem miatt sürgősen kórházba szállítottak.
Homályosan emlékszem rá, hogy egy szirénázó mentőben fekszem. Ezután minden elsötétült, majd arra eszméltem, hogy a nappalinkban vagyok, és a mennyezet magasságában lebegek.
Egy kórházi ágyat láttam, azon pedig egy apró, fehér koporsót. Más bútor nem volt a szobában. A függönyök be voltak húzva. Az édesanyámat láttam, feketében volt, arcát fátyol takarta, zokogott, közben egy cigarettát szívott.
Tisztán emlékszem rá, hogy arra gondoltam, nem kéne dohányoznia, az nem tesz jót neki. Hirtelen fény támadt mögöttem, és egy hang azt mondta, hogy mindez megtörténhet, csupán rajtam áll, hogy szeretnék-e visszatérni. Úgy döntöttem, hogy igen.
Amikor magamhoz tértem, egy nővér ült az ágyam szélén. Szemlátomást nagyon örült neki,hogy felébredtem, még ha össze is hánytam az ágyat. Végtelenül békésnek éreztem mindent. Bár boldog házasságban élek két fiúgyermek édesanyjaként, azóta sem éreztem ahhoz foghatót. Nem félek a haláltól, csak attól, hogy esetleg túl korán megyek el, és magára hagyom a férjemet és a két fiamat.
Mindez 1967-ben történt, és amennyire csak emlékszem, nem tudtam róla, hogy a gyerekeket fehér koporsóban temetik el, vagy hogy édesanyám családja a szokáshoz illően a gyász idejére behúzza majd a függönyöket.
Tudomásomra jutott az is, hogy az orvos arra utasította a személyzetet, hogy abban az esetben, ha a lázam néhány órán belül nem csillapodik, rögtön hívják a szüleimet, mert nem élem túl az éjszakát.”
3. „Vissza kell térned az életbe!”
„Úgy nyolc- vagy kilencéves lehettem, amikor egyszer szamárköhögésem volt. Az állapotom túl fertőző volt ahhoz, hogy kórházba szállítsanak, így az orvos mindig házhoz jött.
Az egyik este aztán elértem a mélypontot. Erősen köhögtem, és nagyon gyenge voltam. Amikor az orvos megérkezett és megvizsgált, azt mondta a szüleimnek, hogy többet már nem tehet értem, és attól tart, nem élem túl az éjszakát.
A szüleim befektettek az ágyukba (volt egy emeletes ágyam, de az túl magas volt), ők pedig a vendégszobában aludtak. Az éjszaka közepén aztán „felébredtem”, ragyogó fényt láttam az ajtó résein át beszűrődni, és hallottam, hogy valaki a nevemen szólít.
Születésemnél fogva hallássérült vagyok, hallókészülék nélkül semmit sem hallok. Felkeltem hát az ágyból, hogy megnézzem, mi lehet az a titokzatos fény. Mikor megfordultam, láttam, hogy a testem ott maradt mozdulatlanul fekve az ágyban.
A hang eközben egyre csak hívogatott, a fény is úgy ragyogott, kinyitottam a hálószoba ajtaját, és elöntött az a tiszta, fehér fény, majd elindultam a hang irányába. Körülöttem nem volt más, csak tiszta fény. Aztán egy szobában találtam magam, ahol lepergett előttem életem filmje.
Valamiféle jelenlétet éreztem a hátam mögött, amely a vállamra tette a kezét és figyelmeztetett, hogy ne forduljak meg, mert a fénye megvakítana. Azt mondta, hogy fontos vagyok, és vissza kell térnem az életbe, hogy elvégezzem a nekem szánt feladatot.
Ekkor ismét fényesség támadt, visszasétáltam az ágyamhoz, ahol a testem feküdt, és egyszerűen visszamásztam bele. Nem emlékszem sem az ébredésemre, sem a gyógyulásomra, de aznap már egyértelműen jobban éreztem magam. Még mindig gyenge voltam, és kissé köhögtem is, de többé-kevésbé meggyógyultam.
Hosszú évekig senkinek sem meséltem erről. Attól féltem, hogy hazugnak vagy őrültnek hinnének. Az élmény idején nem voltam vallásos, bár azt továbbra sem tudtam, hogy létezik-e Isten vagy sem. Ma nem hiszek benne, bár úgy gondolom, hogy ha valaki mégis a létezését kutatná, ennél világosabb jelet nem is kaphatna!
Az élmény megváltoztatta az életemet, hatalmas erőt és hitet öntött belém. Jól tudom, hogy okkal vagyok e földön. Mindig is éreztem, hogy valamiért fontos vagyok, különleges. Ennek tudatában meglehetősen nehéz gyerekkorom volt, különösen tinédzserként.
Mivel születésemtől fogva hallássérült vagyok, sok mindennel kellett megküzdenem. Még nem tudom, mit is kéne tennem, arról viszont gondoskodom, hogy amennyire csak lehet, teljes életet éljek, és ezáltal annyit adjak vissza, amennyit csak tudok.”
4. Láttam, hogy mi történik műtét közben
„Két dolgot szeretnék elmesélni, ami talán érdekelheti Önt. Tizenegy éves voltam, mikor ez történt. Egy londoni kórházban feküdtem, szemtengelyferdülésem volt, azt próbálták meg helyrehozni.
A műtét jól alakult, váratlanul azonban, látszólag minden ok nélkül, leállt a szívem. Kiszállva a testemből fellebegtem a műtő egyik sarkába, és onnan néztem, ahogy a személyzet az életemért küzdött.
Egy fém vesetál leeset a földre, mire az egyik sebész félrerúgta. A tál végigpattogott a termen, és eltalálta az egyik nővér bokáját. Az altatóorvos beadott néhány injekciót, kiütött párszor a defibrillátorral, végül azt mondta.: „Megvan.”
Ekkor minden elsötétült, és a következő pillanatban a kórteremben tértem magamhoz. Szúrásnyomokat találtam a karomon, a mellkasom pedig erősen sajgott.
A másnap reggeli viziten az egyik orvos így szólt hozzám: „Kicsit megdolgoztattál minket tegnap, hogy érzed magad?” Mire én azt válaszoltam, hogy fáj a szemem és a mellkasom. Azt mondta, hogy ez ilyenkor normális, és néhány napon belül elmúlik majd.
Kérdezte, hogy van-e bármilyen kérdésem, mire én megkérdeztem, hogy van a nővér, akinek tegnap eltalálta a bokáját, mikor belerúgott a vesetálba. Megkérdezte, honnan tudok én erről, mire elmondtam neki, hogy a műtő sarkában lebegve láttam az egész jelenetet.
Ekkor odafordult a személyzet többi tagjához, és annyit mondott: „Érdekes”, majd folytatta a vizitet. A személyzet sosem említette az esetet, mikor rákérdeztem, azt mondták, hogy csak álmodtam, és hogy az érzéstelenítő néha fura dolgokat művel.”
5. Találkozás a barnaruhás hölggyel
„1967 októberében történt, egy vasárnap délután. Kilencéves voltam, néhány barátommal együtt elmentünk horgászni a közeli csatornához.
A víz fölé hajolva egy hálóval megpróbáltam elkapni egy termetes csigát. Hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat, és beleestem a vízbe, ami úgy négy méter mély lehetett.
Akkoriban még nem tudtam úszni (a baleset után viszont rögtön megtanultam). Ösztönösen csapkodni kezdtem a karjaimmal, de csak még jobban eltávolodtam a parttól.
Miután először alámerültem, még sikerült visszaevickélnem a felszínre, teljesen elöntött a pánik. Másodszor is alámerültem, még ekkor is sikerült visszajönnöm, az erőm azonban rohamosan fogyott, és csakhamar teljesen kimerültem. Elkezdtem nyelni a zavaros vizet.
Harmadszor és egyben utoljára buktam alá, ennyi volt; hirtelen minden elsötétült, és rádöbbentem, hogy fuldoklom. Egy ponton túl aztán a pánik enyhülni kezdett, és különös békeérzet vette át a helyét. Nyugodt voltam. Ekkor szippantott magába a fehér alagút.
Ragyogó fényárban úszott minden. Ahogy egyre beljebb jutottam, elérkeztem két boltíves fakapuhoz, amilyenek a templomoknál is vannak. A bejárat mellett bal kéz felől egy alakot láttam barna szerzetesi csuhában. Ekkor hallottam meg az emlékezetes szavakat: „Térj vissza, nem jött még el a te időd.”
A hang egy nőé volt, az arcát azonban nem láttam. Nagyon megnyugtató hang volt. A következő pillanatban a csatorna partján fekve tértem magamhoz. A férfi, aki megmentette az életemet, a közeli gyárban dolgozott, nyolc hét óta aznap volt először vasárnapi műszakban. Mekkora az esélye ennek?
Tudomásom szerint, úgy hat percig lehettem a víz alatt. A férfi azt mondta, mire sikerült kihúznia a partra, már halottnak hitt. Semmilyen életjelet nem mutattam, a bőröm is egészen sápadt volt.
Azonnal kórházba szállítottak, ahol kimosták a gyomromból az iszapot és azt a pár ebihalat. Ezután még egy hétig bent tartottak. Mást nem tapasztaltam, leszámítva, hogy azóta is egyre csak azon töröm a fejem, milyen okból küldhetett vissza a barnaruhás hölgy.
Őszintén úgy gondolom, hogy néhány percre akkor meghaltam, majd visszatértem. Ez az élmény mindaddig velem lesz, amíg tényleg fel nem dobom a talpam. Akkor talán megláthatom majd anő arcát is. Onnan már nem lesz visszatérés.
Akkoriban semmit sem tudtam a halálközeli élményekről. Azóta rengeteget olvastam a témában,és mindez csak még inkább megerősített abban, amit láttam. Még ma is kiráz tőle a hideg, ha eszembe jut.
Egy pillanatig sem hiszem el az úgynevezett tudósok cinikus magyarázatait. Én jártam ott. Sokszor eltűnődöm azon, miért kaptam egy második esélyt. Kérem, higgyen nekem, tényleg létezik egy másik hely odaát!”
6. Az égbenyúló lépcső
1957-ben, mikor tízéves voltam, penicillint kaptam, ami allergiás reakciót váltott ki. Az orvosok néhány órát jósoltak csupán, és biztosak voltak benne, hogy nem élem meg a másnap reggelt. A szüleimnek azt tanácsolták, menjenek haza, és aludjanak kicsit.
Tisztán emlékszem mindenre, egészen addig a pontig, míg az apám felkapott az ágyból, és a mentőautóhoz sietett velem, amely aztán elszállított a kórházba. Alig láttam a fájdalomtól, ahogy a hátamat borító hólyagok az apám keze alatt egymás után kifakadtak.
Pillanatokra magamhoz tértem, emlékszem,hogy betoltak egy kórterembe, és felfektettek egy ágyra, aztán minden elsötétült. Teljesen kába voltam, orvosok és nővérek sürgölődtek körülöttem, megpróbáltak valamit betenni a számba (egy vékony csövet akartak bekötni, hogy könnyebben kapjak levegőt, mivel a torkom és a légcsövem is teljesen felhólyagosodott és megdagadt).
Arra azonban, ami ezután történt, tisztán emlékszem, később sokszor le is rajzoltam, hogy elmagyarázzam az édesanyámnak, mi is történt velem pontosan. Nem sokkal a bekerülésem után, miközben az orvosok és nővérek vizsgálgattak, minden elsötétült, és hirtelen egy hatalmas égbenyúló lépcsősor lábánál találtam magam.
A lépcső úgy 3 méter széles lehetett, meglehetősen meredek volt, és látszólag a végtelenbe nyúlt – gyerekként legalábbis úgy tűnt. A lépcsőfokok erősen fénylettek vagy fehéren világítottak, mindkét oldalon, minden egyes fokon emberek álltak és mosolyogtak. Voltak ott idősek és fiatalok, mindenféle korban és öltözetben. Egyiküket sem ismertem.
Felém nyújtották a kezüket, és némán intve arra biztattak, induljak el felfelé, amit én meg is tettem. Nehezen ment a dolog, mert a fokok túl magasan voltak ahhoz, hogy egy gyerek lépésben tudjon haladni.
Az egész lépcsőt mintha megvilágították volna valahonnan, minél magasabbra emeltem a tekintetem, a fény annál erősebb lett. A lépcső tetejére pillantva a fény szinte elvakított. Már egész magasan jártam, az emberek pedig egyre csak biztattak, hogy menjek tovább.
Az út kétharmadánál járhattam, mikor egy magas, vékony férfialak tűnt fel a lépcső tetején. Hosszú, fehér kabátot vagy köpenyt viselt, a kezét felém nyújtotta, miközben hívogatóan mosolygott. Alig láttam valamit a fénytől, amely mindent bevilágított.
Tovább akartam menni, de túlságosan kimerültem, leültem egy kicsit a lépcsőre, mielőtt folytattam volna az utamat. Hirtelen minden elsötétült, „foglyul ejtett” a kóma, sem beszélni, sem mozdulni nem tudtam.
Fogalmam sincs, meddig tarthatott a dolog, édesanyám később azt mondta, hogy az orvosok alig egy órát jósoltak nekem, és őszintén meglepődtek, mikor látták, hogy pár órával később még mindig éltem.
Biztosak voltak benne, hogy a hajnalt már nem élem meg, de megint csak elcsodálkoztak, mikor az állapotom lassan javulni kezdett, noha még továbbra is kómában voltam.”
7. Különleges képességeim lettek a halálközeli élményem után
Az élményt kilencéves koromban éltem át, amikor biciklizés közben elütött egy autó. A kocsi hátulról érkezett, elkapta a hátsó kereket, mire hátrabukfencezve nekicsapódtam a szélvédőnek, ami ripityára tört a fejem alatt.
Csillagok helyett mindenütt fényeket láttam… apró kis fényeket. Néha feltűnt egy-két ember is, de nem tudtam eldönteni, hogy valóban ott voltak-e. Hallottam, hogy valakik beszélgetnek, arra már nem emlékszem, kik lehettek, de az biztos, hogy engem szólítottak.
Nem éreztem fájdalmat, minden olyan légies volt. Könnyedséget éreztem… szabadságot, nem gondolkoztam azon, mi vár rám. Aztán eszembe jutott, hogy talán haldoklom. Mintha „felébredtem” volna, körülöttem mindent fény borított.
A távolban egy ragyogó fényt láttam. Megpróbáltam közelebb menni, de mintha a fény is távolabb került volna. Egy hosszú-hosszú lépcsősor tetején ragyogott. Az út mérhetetlenül hosszúnak tűnt, fáradt voltam, de el akartam érni a fényt.
Mintha árnyak mozogtak volna odafent, közelebb akartam kerülni hozzájuk. Körülöttem minden sötét volt, mintha egy koromfekete, a sötétebbnél is sötétebb barlangban lettem volna… csak ki akartam jutni a fénybe… világosságra vágytam.
Megijedtem, hogy talán sosem érek fel oda. Rohantam, követtem a fényt, csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarok egyedül maradni. Kimondhatatlanul féltem, nem akartam mást, csak hogy végre kiérjek a fényre. (Feláll a szőr a hátamon, ahogy ezeket a sorokat írom – már a puszta gondolatától is libabőrös leszek).
Újra nekivágtam a lépcsőnek – a fokok talán kicsik voltak, de megszámlálhatatlanul sok volt belőlük. Fáradt voltam, de el kellett érnem a fényt. Már majdnem sikerült, mikor valaki váratlanul megszólított. Azt hittem, hogy a hang a fényből érkezik, már épp beléptem volna.
Az apám később azt mondta, hogy meghaltam, mert a baleseti és sürgősségi osztályon minden vészjelző megszólalt. Leállt a légzésem és a szívem is. A kórházban tértem magamhoz, és csak arra emlékszem, hogy nagyon szomjas voltam, de volt valami a számban.
Ott volt az apám, és vele együtt sokan mások is. A fejemben lévő varratokból vér szivárgott, a mellkasomon pedig mindenféle tappancsok voltak. Nem tudtam mozogni. Egyedül az édesapámat láttam tisztán; a többiek mind felismerhetetlenek voltak.
Az édesapám sírni kezdett, azt hitte, sosem térek már magamhoz. A fejsérülésem miatt még két napig megfigyelés alatt tartottak, aztán hazaengedtek.
Miután hazaengedtek, elkezdtem álmodni egy idős nőről, aki fel-alá sétál az utcán egy hatalmas szatyorral a kezében, ami, valamilyen különös oknál fogva, rendkívül izgatja a fantáziámat. Tudni akarom, mi van a szatyorban.
A nőnek fehér kontyba fogott haja van, és fehér ruhát viselt. Mintha egy függönyön résein át próbálnám őt meglesni. Félek tőle, ezért épp hogy rápillantok, mire ő rögtön hátrafordul, mintha meglátott volna. Aztán nyomtalanul eltűnik. Minden alkalommal, mikor vele álmodom, a következő nap meghal egy ismerősöm.
A balesettel kezdődött, és azóta is tart. Nem sokkal a balesetem után például többen is meghaltak ugyanabból a családból, és a nő mindegyik haláleset előtt megjelent álmomban. Mindannyian a család barátai voltak, így édesanyámnak is elmondtam a dolgot. De minden csak rosszabb lett, mikor elmentünk meglátogatni a gyászoló családtagokat.
A jelenlévők között „másokat” is láttam a szobában (akiket rajtam kívül senki más nem látott), azt nem tudom, hogy ezek az emberek éltek-e, vagy már halottak voltak. Csak álltak ott és figyeltek, elvegyülve a többiek között.
Néztek rám és mosolyogtak, de az egész valahogy üres volt. Mintha csak megfigyelők vagy szellemek lettek volna – akik csak úgy figyelnek téged. Tudták, hogy látom őket, de csak figyeltek tovább. Talán angyalok voltak.
Fiatal voltam, nem értettem, mi történik, megijesztett az élmény. Ma is látom ezeket a figyelőket, de igyekszem őket kizárni a tudatomból, ami azt illeti, már attól is megfájdula fejem, hogy most beszélek róluk.
Minden egyes alkalommal, amikor kizárom őket, megfájdul a fejem. Ezért jöttem el Walesbe, hogy magam mögött hagyjam mindezt, és így találkoztam Önnel is! Felismerem, mikor haldoklik egy beteg. Amikor belépek a terembe, a testem elnehezül.
Érzem a szenvedését, és amikor már túl sokat szenvedett, szólok az orvosnak, hogy talán eljött az ideje, hogy értesítse a családot. Elektromos érzékenységet is gyakran tapasztalok. Amikor dolgozom, az elektromos vérnyomásmérő csak úgy, magától bekapcsol, még akkor is, ha éppen nincs a betegre kötve.
Ugyanez a helyzet az üres ágyak mellett álló lélegeztetőgéppel. A rádió szintén elnémul, az izzók pedig felrobbannak –csak felkattintom a kapcsolót, és máris robban. Az intravénás gyógyszeradagolók gond nélkül működnek egész nap, de amint megjelenek, hirtelen bekattannak, a számítógépek pedig ki-be kapcsolnak a közelemben.
Nemrég a műszakomban történt egy haláleset, és az összes izzó és a teljes elektromos hálózat elszállt – a tartalékgenerátor persze rögtön bekapcsolt. Mikor a műszakiak megérkeztek, hirtelen minden helyreállt, nem is tudták megmondani, mi okozhatta a hibát. Én persze tudtam, hogy a betegem tette, aki épp akkor ment el, előre láttam a halálát.
A halálközeli élményem 31 évvel ezelőtt történt, még mindig tisztán emlékszem, bár igyekszem nem gondolni rá. Legalább addig, míg itt vagyok Walesben, szeretném elfelejteni. Azért jöttem ide, hogy magam mögött hagyjam az élményt és annak minden utóhatását. De akkor találkoztam Önnel, és meghallgattam a kutatásáról szóló előadását, ami mindent újra eszembe juttatott. Nem menekülhetek előle!”
8. „Mintha az univerzum ölelt volna keblére!”
„Tizenegy éves voltam, mikor megtörtént. Ma már nagymama vagyok, ötvenkét éves, de az élmény, amit egykoron átéltem, még mindig velem van. Ez volt a legmélyebb dolog, ami valaha is történt velem, a hatását még ma is érzem.
Nem félek a haláltól, és nem szánom a holtakat, sem a haldoklókat, mert tudom, hogy ők már a létezés egy másik dimenziójában vannak. A történetem röviden. Én is olyan voltam, mint a legtöbb tizenegy éves. Éppen hazafelé tartottam az iskolából, amikor – anélkül, hogy körülnéztem volna – leléptem a járdáról, egyenesen egy autó elé, mely azonnal elsodort.
Átrepültem az utca túloldalára, mindeközben azon gondolkoztam, mennyire fog fájni, ha egyszer majd földet érek. Hangos „puffanás” és egy villanás kíséretében szédületes sebességgel kiszálltam a testemből.
Nem éreztem fájdalmat, egyre feljebb és feljebb emelkedtem, fokzatosan minden elsötétedett körülöttem, de még mindig gyorsan haladtam. Végtelen szeretetet éreztem, mintha maga az univerzum ölelt volna a keblére.
Elérkeztem valamiféle válaszfalhoz, ami leginkább egy sövényre emlékeztetett. Hatalmas virágok nyíltak rajta, nagyobbak, mint a fejem! A sövényen túl embereket láttam, akik engem bámultak, és mindannyian nagyon érdeklődőnek tűntek. Aztán ott volt az a nő, a „ragyogó hölgy”. Olyan gyönyörű volt.
Rögtön tudtam, hogy több száz éves, mégsem tűnt többnek harmincnál. Boldoggá tett, hogy ott lehettem, elmerülve a szeretet és béke csodálatos érzésében. „Vissza kell térned” – mondta a hölgy, miközben a szája végig mozdulatlan maradt.
Tiltakozni kezdtem, ekkor hirtelen elöntött a fájdalom, és ott találtam magam az utcakövön fekve a mentősök és bámészkodók gyűrűjében. Mikor másoknak is elmeséltem a dolgot, furcsán néztek rám, és rájöttem, hogy jobb, ha inkább titokban tartom.
Az biztos, hogy sosem fogom elfelejteni. Ahogy idősebb lettem, lassan rájöttem, hogy rajtam kívül másoknak is vannak hasonló élményei. Ez a tapasztalat életem legsötétebb periódusain is átsegített. A halál nem a vég!”
