Mit mondanak a tengerbe merült földről az óceániai mítoszok?

A geológusok nem tartják valószínűnek, hogy a Csendes-óceánban bármikor is létezett volna egy nagy kiterjedésű, összefüggő szárazföld, de ha szemügyre vesszük az óceániai népek mítoszait és kultikus szokásait, számos olyan elemre  bukkanhatunk bennük, amelyek egy tengerbe merült ősi kontinensre (vagy legalábbis egy nagyobb szigetekből álló tengeri birodalomra) utalnak. És mint tudjuk, a mítoszoknak szinte mindig van valamiféle reális alapjuk.

Egy húsvét-szigeti mítosz szerint Uoke, a pusztítás istene az idők hajnalán szétrombolta az ősföldet; egy ásóbot segítségével dobálta a levegőbe a darabjait, és csak a “föld közepe”, Rapanui (a Húsvét-sziget) maradt meg belőle az óceán közepén.

Pamotu (Tuamotu) lakói szerint az ősi föld elmerült az óceánban, de Tefaafandu isten kihalászta, és darabjait szétszórta a tengeren, amely így hasonlatos lett a csillagos éghez.

Egy hawaii mítosz visszaemlékezik egy hatalmas, ősi földre, amely a Hawaii-szigetektől délnyugati irányban, Szamoán, Raratongán át Új-Zélandig húzódott. Ennek a földnek Ka-houpo-o Kane (Kane isten teste) volt a neve. Ám egyszer egy pusztító vízáradat, amelyet Moana-nuikai-oo (“A mindent elnyelő hatalmas tengerár”) néven emlegetnek Hawaii lakói, az egész földet elborította, és csak a hegyek csúcsai maradtak szárazon. ezek alkotják ma a csendes-óceáni szigetvilágot.

A Palau-szigetek lakói így mesélik el a vízözön történetét: Őseik valaha egy sokkal nagyobb földön éltek. Egyszer különös idegenek jelentek meg közöttük, és szállást kértek éjszakára. Egy asszony kivételével mindenki kiutasította őket a kunyhójából. Az idegenek hálából felfedték az asszony előtt kilétüket.

Elmondták neki, hogy ők nem földi halandók, hanem kalitok (isteni hősök), akik a csillagok között élnek, és azért szálltak le a Földre, hogy próbára tegyék az embereket, de azok nem állták ki a próbát.

anyahajo

Figyelmeztették az asszonyt, hogy holdtölte idején vízáradatot zúdítanak a földre, mert az emberi faj megérett a pusztulásra. Egyedül az asszony élte túl a vízözönt, és ő lett az ősanyja az új emberiségnek, amely az elpusztult ősföld szilánkjain talált magának menedéket.

Denis Saurat francia vallástörténész Malinowski Argonauts of the Western Pacific című könyvére hivatkozva egy különös és látszólag értelmetlen óceániai népszokásra hívja fel a figyelmet, és rögtön magyarázatot is szolgáltat hozzá:

“Amikor Malinowski leírja a Csendes-óceán szigetei közötti különös közlekedést egy Franciaországgal megegyező nagyságú területen, adatai jobban magyarázhatók, ha feltételezünk ott egy eltűnt birodalmat.

Valóban, ezek a bennszülöttek sok fáradsággal, vesződséggel valóságos expedíciókat szerveztek, amelyek a szigetek között sokszor évekig tartottak, hogy aztán visszatérjenek a kiindulási szigetre.

Ezeken a szeszélyes tengereken nemegyszer nagyon is veszélyes expedíciók célja: az egyik szigetről a másikra vinni belbecs nélküli tárgyakat – botokat, edényeket, gyűrűket, szerszámokat.

Ezeknek az értelmetlen emberi akcióknak a legegyszerűbb magyarázata, úgy tetszik, olyasmi lehet, hogy valamikor ezeknek a jóhiszemű embereknek egy meghatározott helyre kellett szállítaniuk dolgokat, élelmiszert, s így járultak hozzá egy valószínűleg civilizált hódító nép központi államának költségeihez.

A hódító aztán eltűnt, az állam semmivé olvadt, de a bennszülöttek továbbra is cipelik szigetről szigetre a tárgyakat, amelyek szállításának többé nem volt értelem. Minden bizonnyal maguk a bennszülöttek is egyre kisebb jelentőséget tulajdonítottak a szállított tárgyaknak. A képtelen rítus egy értelmetlen ősi törvény maradványa.”

error:
5.3K Shares
Share via
Copy link
Powered by Social Snap