exöszájzbúk

Michael Talbot – Holografikusan látni

Évekkel ezelőtt egy barátommal sétálva megakadt a tekintetem egy jelzőtáblán. Egyszerű parkolni tilos tábla volt, és ugyanolyannak tűnt, mint bármelyik másik tábla az utcákon. Valami oknál fogva mégis mereven nézni kezdtem.

Csak akkor ébredtem tudatára, hogy bámulom a táblát, amikor a barátom hirtelen felkiáltott: „Hibás a szöveg!” Kiáltása kizökkentett ábrándozásomból, és ahogy néztem a feliratot, az i betű a parkolni szóban gyorsan e betűre változott.

Az történt, hogy az elmém annyira hozzászokott a helyesen írt felirathoz, hogy tudattalanul figyelmen kívül hagyta, ami ott volt, és azt láttatta velem, amit elvárt, hogy ott legyen. Később kiderült, hogy a barátom is helyesnek látta a feliratot először, emiatt tört ki belőle a kiáltás, amikor észrevette az elírást.

Egyszerre ráébredtem, hogy a szem/agy összeállítja a világot, még mielőtt elénk tárná, nem pedig egy pontos fényképezőgépként működik. Az idegélettan kutatók régóta ismerik ezt a jelenséget. A látást tanulmányozva Karl H. Pribram már korán felfedezte, hogy a majom agyába a látóidegen keresztül érkező képi információ nem egyenesen a látókéregbe megy, hanem először átszűrődik az agy más területein. Számos tanulmány bizonyította, hogy ugyanez igaz az emberi látásra is.

Az agyunkba érkező képi információt a halántéklebeny megszerkeszti és módosítja, mielőtt a látókéregbe továbbítaná. Néhány tanulmány szerint a látottak kevesebb, mint 50%-a alapul azon, ami valóban a szemünk elé tárul. A maradék 50%-ot saját elvárásainkból, hiteinkből (és talán egyéb forrásokból, mint például a valóságmezők) alkotjuk annak megfelelően, hogy szerintünk hogyan kellene a világnak kinéznie. A szem talán a látás szerve, de az agy lát.

Emiatt olykor nem vesszük észre, ha egy közeli barátunk leborotválta a bajszát, vagy ha a barátnőnk a fodrásznál járt. Mindkét esetben hozzászoktunk, hogy azt lássuk, amit hiszünk, hogy ott kell lennie, és gyakran nem látjuk azt, ami valóban ott van. Az úgynevezett vakfolt ennél is drámaibb bizonyítékot nyújt az elme szerepére látásunkban. A szem recehártyája (retina) közepén, ahol a látóideg a szemhez kapcsolódik, található a vakfolt, ahol nincsenek fényérzékelők.

Amikor a körülöttünk lévő világra nézünk, egyáltalán nem vagyunk tudatában, hogy tátongó lyukak vannak látóterünkben. Nem számít, hogy egy üres lapra bámulunk vagy egy díszes perzsaszőnyegre. Az agy művészien kitölti az űrt, mint ahogy egy képzett szabó befoltoz egy lyukat a szöveten. Ennél is figyelemreméltóbb, hogy mindezt tudtunkon kívül hajtja végre.

Ez fölvet egy zavarba ejtő kérdést:

Ha a látott képre kevesebb, mint 50% befolyása van annak, ami ott kint van, akkor mi van ott kint valójában, amit sosem látunk?

Milyen hibás felirat és vakfolt tömeg kerüli el teljesen figyelmünket? Műszaki ismereteink szolgálnak néhány válasszal.

Például, habár a pókháló szürkének vagy fehérnek tűnik számunkra, tudjuk, hogy az ibolyán túli fényre érzékeny szemű rovarokra, akiknek tervezték, fényes színe miatt csalogató hatású. A technika azt is állítja, hogy a neon lámpa nem világít folyamatosan, hanem olyan mértékben villog, hogy az érzékelésünknek éppen egy kicsit túl gyors. Mégis, ez a villogás meglehetősen látható a méhek számára, akiknek látniuk kell minden virágot, ami mellett elrepülnek, mialatt elszáguldanak egy mező fölött. De vajon vannak-e más fontos szempontjai a valóságnak, amit mi nem látunk, műszaki felfogóképességünket meghaladó szempontok?

A holografikus modellből kiindulva a válasz: igen. Emlékezzünk, hogy Pribram szerint egész valóságunk ténylegesen egy frekvenciatartomány, s agyunk egyfajta lencse, ami átalakítja ezeket a frekvenciákat látszólag objektív (tér/idő) világunkra.

Habár Pribram a természetesen érzékelhető világunk frekvenciáinak tanulmányozásával kezdte, mint például a hang- és fényrezgés frekvenciái, már használja a frekvenciatartomány fogalmát, utalva a burkolt rendet alkotó interferenciamintákra.

Pribram úgy hiszi, hogy sokféle olyan dolog lehet odakint a rezgés/hullámtartományban, amit mi nem látunk, dolgok, amiket agyunk megtanult rendszeresen kiszerkeszteni képi valóságunkból. Úgy gondolja, hogy amikor a misztikusoknak transzcendentális tapasztalatokban van részük, valójában futó pillantást nyernek a rezgés/hullám tartományba. Azt állítja: „Egy titokzatos tapasztalat értelmet nyer, amikor olyan matematikai képletekkel tudunk szolgálni, amelyek ide-oda mozgatnak minket a hétköznapi világ vagy másképpen ‘kép-tárgy’ tartomány és a ‘frekvencia’ tartomány között.”

Felhasznált irodalom: Michael Talbot: Holografikus univerzum