Mi a küldetésünk? Miért vagyunk ott, ahol? Mindenki egyedülálló céllal született, amit csak ő tölthet be a földön.
Ez azt jelenti, hogy van valami, ami a miénk, és csakis a miénk, amit nekünk kell elvégeznünk és ha nem tesszük meg, akár szeretteinkért, akár az emberiség érdekében, senki sem fogja megtenni helyettünk.
Legtöbbünknek a leghalványabb elképzelése sincs arról, hogy mi a küldetésünk, vagy hogy egyáltalán mit kellene tennünk.
Hogy megtaláljuk küldetésünket, kezdjük néhány fontos kérdésfeltevéssel:
Miben vagyok szenvedélyes? Mi az, amit imádok csinálni, amiért élek? Magyarán szólva: mi tesz boldoggá?
Egy haszid mondás azt tanácsolja:
„Mindenkinek alaposan meg kellene figyelnie, merre húzza a szíve, s aztán minden erejével azt az utat választani.”
Tudni fogjuk, mi a szenvedélyünk, mert ez az, amitől a szívünk dalra fakad. Ez az, ami reggel kiugraszt minket az ágyból. Amikor erről beszélünk, fellelkesedünk, felvillanyozódunk, élettel telünk meg.
Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a lélekszenvedély űzése mindig könnyű lesz. Lehet az eksztázis, de lehet gyötrelem is. Mert meglehet, hogy először is azokat a ricsajozó hangokat kell elcsitítanotok magatokban, amelyek megpróbálják elnyomni a lélek hangját.
T. S. Eliot egyszer a következő tanácsot adta a tanítványainak:
„Bármit gondoltok, győződjetek meg arról, hogy valóban azt gondoljátok… Elég baj már az is, ha ugyanazt akarjátok, és ugyanúgy gondolkodtok, mint a szüleitek, de még rosszabb, ha ugyanúgy gondolkodtok és ugyanazt akarjátok, mint a kortársaitok.”
Bertrand Russel egyszer megjegyezte:
„Az embernek csak annyira kellene tiszteletben tartania a közvéleményt, amennyi elegendő ahhoz, hogy ne éhezzen, és ne kerüljön börtönbe.”
A másik ok, ami miatt nehéz lehet kitartani szenvedélyünk mellett, hogy keményen meg kell dolgozni érte. Küldetésünk az az olvasztótégely, amelyben igazi önazonosságunk kovácsolódik. Ez az a laboratórium, ahol mi, a lélek alkimistái megtanuljuk átalakítani alacsonyabb természetünk fémjét magasabb énünk aranyává.
Ez a lélekmunka szent munka, amelyet nem csak magunkért, hanem másokért is végzünk.
Eredménye olyan ajándék lesz, amelyet az emberiség oltára elé fektethetünk. Ha nem fogadjuk el a kihívást, ha úgy döntünk, hogy a könnyebbik utat” választjuk mert az egyszerűbb vagy azon többet nyerünk, akkor eláruljuk a saját lelkünket. Mert „a lélekről is kell gondoskodni a bankszámla és az önéletrajz mellett” ahogyan Jim Lehrer mondta egyszer.
Néha kötelességeink vannak másokkal szemben, amelyek nem engedik, hogy rögtön teljes mértékben nekikezdjünk szenvedélyünk gyakorlásának. E kötelességek némelyike eredhet a karmából is. Adódhatnak körülmények például, amelyek megkövetelik, hogy egy ideig egy gyermekről, egy rászoruló szülőről vagy valaki másról gondoskodjunk, vágyaink betöltése helyett.
Mindig nagyon fontos, hogy karmikus kötelességeinknek eleget tegyünk, de ha már egyszer letörlesztettük ezeket a lelki „adósságokat”, sokkal könnyebbnek fogjuk érezni magunkat, és lelkünk szabad lesz, hogy
betölthesse magasabb hivatását.
A legjobban úgy szabadulhatunk ki a korlátozó karmikus körülményekből, ha teljes szívvel belevetjük magunkat, és örömmel teljesítjük kötelességeinket, hogy aztán túllépve rajta, továbbhaladhassunk.
Megjegyzendő elv még az is, hogy a küldetésünk nem feltétlenül jelent egyet foglalkozásunkkal. Nagyszerű, ha életünk szenvedélyét bele tudjuk foglalni egy hivatásba, de küldetésünknek nem kell foglalkozásotoknak is lennie.
Lehet valami munka utáni tevékenység is, mint például a zeneszerzés, vagy hátrányos helyzetű gyermekekkel való foglalatosság, esetleg állatgondozás.
Sőt a küldetésünk lehet, hogy egyáltalán nem az, amit csinálunk, hanem az, amik vagyunk. Küldetésünk talán az lesz, hogy valami lelki minőséget (szeretetet, együttérzést, türelmet, őszinteséget) viszünk a másokhoz fűződő viszonyainkba, a kapcsolatainkba vagy bármibe, amit csinálunk, s ily módon életünk példaként szolgál mások számára.
