Lungompa – A tibeti transzban futók

Tibetben utazó európaiak szerint a tibeti szerzetesek közül sokan birtokában vannak annak a csodálatos képességnek, hogy transzállapotban lassú futással, anélkül hogy ételt-italt vennének magukhoz, óriási távolságokat tudnak megtenni.

A Tibetet kitűnően ismerő misszionáriusnő, Alexandra David-Neel számos tudományos tanulmány, cikk és Tibetet ismertető mű szerzője, a tibeti szerzetesekről írott könyvében hosszasan foglalkozik a transzban futókkal.

Milarepa életrajzában már találkozhattunk ezzel a furcsa tevékenységgel: maga a varázslómester futott így, étlen-szomjan, napok alatt több havi járóföldet hagyva maga mögött.

Alexandra David-Neel szerint nagyon kevesen lehetnek a szerzetesek között olyanok, akik birtokában vannak a transzban futás tudományának. Ő maga több esetet is leír, amikor (állítólag) találkozott ilyenekkel.

Alexandra David-Neel
Alexandra David-Neel

Egy délután, röviddel sötétedés előtt, kísérőjével, Jongden lámával kilovagolt táborhelyén kívülre. Az írónő egy havon mozgó távoli pontot vett észre. Szeméhez emelte távcsövét, de így is csak annyit tudott kivenni, hogy a furcsán mozgó valami ember.

Mindketten meglepődtek, mert Tibet lakatlan területein jártak és már tíz napja nem találkoztak élőlénnyel. Ráadásul egyedül és gyalog járni kész öngyilkosságnak látszott az elhagyott, távoli, havas fennsíkon.

A kísérők arra gondoltak, hogy egy korábban eltűnt karaván tagja bolyonghat a havon. A távcső azonban furcsa dolgot mutatott. Az embernek – aki nyitott szemmel, merev mozgással és meglepő gyorsasággal lépkedett – esze ágában sem volt csatlakozni hozzájuk, sőt úgy tűnt, meg sem látja az utazókat. David-Neel örömmel hallotta Jongdentől, hogy a fekete pont minden bizonnyal lungompa, egy a transzban futók közül, akikről már hallott, de még nem találkozott velük.

A fekete pontból kibontakozó ember egyre közelebb ért hozzájuk. Most már szabad szemmel is kivehető volt sajátos mozgása, és meglepő volt az a gyorsaság is, amellyel maga mögött hagyta a karavántól elválasztó távolságot. Alexandra David-Neel előkészítette fényképezőgépét, Jongden láma azonban alaposan lelohasztotta lelkesedését.

Figyelmeztette, hogy sem megállítani, sem pedig megszólítani nem szabad, mert ha megtennék, minden valószínűség szerint megölnék vele. A transzban futó ugyanis nincs magánál; idegrendszere sajátosan nyugvó állapotban van, és ha ezt az állapotot hirtelen megzavarják, belehalhat.

A misszionárius-írónő megfigyelése szerint a szerzetesi öltönyt viselő férfi egyik kezével köpenyét fogta, másik (jobb) kezében pedig egy varázstőrt (purbu) szorongatott. Szeme nyitva volt: a hósivatag távoli pontjára meredt. Mozgása merev volt, de mégis olyan rugalmas, mintha egy gumilabda pattogott volna az úton. A férfi nem futott, inkább ugrált. Úgy tűnt, mintha két földi pont között a levegőben lebegett volna. Meglepő volt mozgásának gyorsasága: legfeljebb lovas tudta volna követni.

David-Neel két mérföldön át lovagolt mögötte, akkor azonban abba kellett hagyni követését, mivel a hó- és talajviszonyok nem tették lehetővé a lovaglást. A láma közben egyetlen egyszer sem fordult hátra; úgy látszott nem érzékeli követői létezését.

Néhány nappal a misszionáriusnő nomád tibetiekkel találkozott, akik elmondták, hogy ők is látták a transzban futót, amint rájuk sem pillantva elhaladt mellettük.

Lungompa

A csodálkozó írónő kiszámította a távolságot és a közben eltelt időt, s arra a megállapításra jutott, hogy a szerzetesnek egy éjszakán és egy álló napon át megállás nélkül futnia kellett, hogy megtegye azt a távolságot, amely a nomádokat az ő akkori táborhelyétől elválasztotta.

David-Neel hosszú évekig tartó tibeti tartózkodása során megpróbálta kideríteni miképpen sajátíthatja el valaki a transzban futás képességét. Megtudta, hogy a gyakorlatok, amelynek segítségével meg lehet szerezni a tudást, igen nehezek, és csak kevesek képesek elvégezni őket.

A jelölt kezdetben légzőgyakorlatokat végez, teljes nyugalomban és sötétségben, többnyire egy barlangba zárva. A gyakorlatok ideje három év és három hónap. Az első gyakorlatok arra irányulnak, hogy megszerezze a földtől való elszakadás képességét. A barlangban ugyanis keresztbe tett lábbal ül és azon igyekszik, hogy ugyanilyen pozitúrában maradva fel tudjon emelkedni a földről.

Az ugrás ideje alatt vissza kell tartania a lélegzetét, hogy a tüdejébe szorult levegő segítse felemelkedését. A lámák szerint egyesek olyannyira ki tudják fejleszteni magukban ezt a képességet, hogy fejükkel érintik a barlang mennyezetét, míg a lábuk összekulcsolva marad. A „lebegést” elsajátított szerzetesek képesek igen hosszú ideig egy ujjukon állni, vagy egyes „szemtanúk” állítása szerint, ráülni a szárbaszökkent árpakalászokra úgy, hogy a kalász nem törik le alattuk.

A gyakorlatok egyértelműen arra irányulnak, hogy a szerzetes megszabadulhasson a nehézségi erőtől és szabadon lebeghessen a levegőben. Az „ámokfutó” ugráló mozgása is a nehézségi erő legyőzésével van kapcsolatban: a lungompa inkább repül a levegőben, mint fut a földön.

A misszionárius-írónő leírja második találkozását egy ilyen szerzetessel, bár ez utóbbit nem látta futni.

Történt, hogy egy alkalommal tudós lámája, Jongden társaságában az erdőt járta, amikor egy ösvény kanyarulatában hirtelen egy meztelen emberre bukkant, akinek a testét láncok hurkolták át. Az írónő megdöbbent, a férfi nemkülönben. Végül is a férfi tért először magához, és hangos kiáltással eltűnt a fák között. Néhány percig még hallani lehetett zihálását és a testét keresztül-kasul fonó láncok csörgését.

David-Neel asszony joggal hitte, hogy a meztelen vadember amolyan vezeklő-féle, aki valós vagy képzelt bűnei miatt akasztotta magára a láncokat. Jongden, a bölcs és tudós láma azonban elmagyarázta, hogy az illető lungompa. Olyan magas fokra jutott a gravitáció legyőzésének tudományában, hogy nehéz láncokat kell viselnie a testén, nehogy egy hirtelen mozdulatára felemelkedjék a levegőbe.

Alexandra David-Neel Tibetben

A misszionárius asszony igyekezett tisztába jönni a transzban futás elsajátításának lehetőségével is. Sajnos a szerzetesek, akik állítólag rendelkeztek ezekkel a képességekkel, nem voltak hajlandók elárulni titkukat. David-Neel mégis úgy tartja, hogy a transzban futás a valóságban is létezik, megtanulható, bár elsajátításához ugyancsak rögös út vezet.

Herrmanns viszont, aki ugyancsak évtizedeket töltött Tibetben, nemcsak hogy nem látott transzban futót, hanem még azt sem tudták megmondani neki, merre találhat ilyet. S hogy megéri-e a hosszú évtizedekig tartó, elképesztően megerőltető tréning, arról még David-Neel sincs meggyőződve. Példaképpen idéz egy történetet, amely állítólag Buddhával esett meg.

A történet szerint hosszú vándorlása során, egy erdő mélyén Buddha találkozott egy remetével, aki – mint minden remete – piszkos volt és büdös, ruhátlan és szakállas. Buddha sajnálkozva tudakolta tőle, hogy mennyi időt töltött az emberektől félrehúzódva. A meztelen jógi elmondta, hogy 25 éve él egyedül, hogy ez alatt az idő alatt megtanult vízen járni: rálép a folyó felszínére és átgyalogol rajta a túlsó partra.

„Szerencsétlen ember! – sóhajtott fel a legenda szerint Buddha. – Huszonöt évet tölteni ilyen haszontalan dolog megtanulásával, amikor bármelyik révész egyetlen pénzdarabért átvisz a kívánt folyón!”

forrás: Lőrincz L. László:Démonok és varázslók Tibetben

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

error:
Send this to a friend