Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views :

Látogatók a jövőből?

/
image
img

Az alábbi történet, Jenny Randles, Time Storms (Időviharok) című könyvében jelent meg.

Pennines (Nagy-Britannia), 1942

Az Észak-Angliában élő Bernard mesélte el a következő élményét. Boldog házasságban él, betegápolónak tanult és komoly szakmai tekintélyt vívott ki magának ezen a területen. Ezért is kérte, hogy ne közöljem a teljes nevét, mert nem akarja, hogy csorbát szenvedjen a szavahihetősége, vagy a munkahelyén problémái adódjanak.

Hozzátette még, hogy bizalmasan már több pszichológussal is konzultált a munkahelyén, hátha ők tudnak valami magyarázatot találni a történtekre. De sajnos egyikük sem állt elő elfogadható megoldással. Lássuk, miért!

A második világháború idején Bernard még fiatal kamasz volt, és volt egy barátnője, Angela Shine, aki Surrey-ből került oda, ahol Bernard lakott. 1942 nyarán egy szép napon szokásukhoz híven Manchestertől keletre egy dombon másztak fel, ahol a tüzelőosztag általában megengedte, hogy fáradt lövedékeket is keressenek.

dombok

Hirtelen két dolog történt: a dombokra nyomasztó csend borult, és úgy érezték, mintha elsodródnának és elveszítenék az eszméletüket.

A két fiatal leült egy fa alá iszogatni ebben a furcsa nyugalomban, amire Bernard úgy emlékszik vissza, mint valami “álomszerű” érzésre. Viszont ami ezután történt, az már egyáltalán nem e világi látomás volt. Az igazat megvallva, nehéz leírni, hogy mi volt az, mivel sem Bernard, sem Angela nem tudta pontosan elmondani. Hangokat hallottak. Amikor mindketten felálltak, látták, hogy két férfi áll körülöttük, és úgy beszélnek róluk, mintha azt hinnék, hogy nem is hallják őket.

Itt vannak – mondta az egyik.

A másik férfinak volt valami a kezében, folyamatosan azt nézte, és mindenféle számokat olvasott le róla, mintha valamilyen soha nem látott iránytű lett volna. Aztán egy beszélgetés következett a két férfi között, amiből Bernard vajmi keveset értett, de annyit ki tudott venni az egészből, hogy úgy beszéltek az időről, mintha az valami bejárható táj lenne. Időnként megálltak, és valami olyasmit mondtak, hogy “Gyönyörű gyerekek, nem igaz?”

A két férfi minden bizonnyal emberi lény volt, és szimpatikus vonásaik voltak. Szokatlan, szintetikusnak tűnő ruhát viseltek, ami nem volt éppen mindennapos a háborús évek Angliájában. Akkor egyik gyerek sem gondolta, hogy időutazókkal van dolga. Mindenfélét gondoltak, például, hogy angyalok, de aztán mindegyik magyarázatot elvetették.

Bernard úgy emlékszik, hogy ezután egy hosszabb beszélgetés következett, amikor is az idegenek már a gyermekekhez beszéltek. Meséltek nekik olyan dolgokról, amelyek majd később történnek az életükben, mintha csak úgy olvasták volna Bernard és Angela jövőjét, mint ami számukra már megtörtént. Aztán figyelmeztették a fiatalokat, hogy nem szólhatnak senkinek a beszélgetésről. Mert mindez szigorúan “titkos”. Amikor Bernard megkérdezte tőlük, hogy mégis kicsodák, és honnan jöttek, az egyikük elmosolyodott, felnézett a nyári égre, és csak ennyit mondott:

– Nagyon-nagyon messziről…

Aztán a két férfi azt mondta nekik, hogy aludniuk kell. Bernard még emlékszik arra is, hogy valami halvány izzó fény jelent meg a fejük felett, de nem tudja, mi lehetett az. Melegséget érzett, aztán minden eltűnt, és nem sokára felébredtek. Az egészről nem maradt egységes emlék a fejükben, és nem is nagyon beszéltek róla, úgy döntöttek, inkább hazamennek teázni.

Lent a domb alján találkoztak egy pásztorral, aki kérdezte tőlük, hogy mi a nevük. Amikor megmondták, a pásztor azt mondta, hogy siessenek haza, mert otthon már aggódó rokonok hada várja őket. A gyerekek ugyan azt hitték, hogy csak két órát voltak távol, kiderült, hogy már több mint egy napja keresték őket! Persze senki nem hitte el, hogy a dombon voltak töltényeket keresni, mert azt a környéket töviről-hegyire átkutatták, és bizony őket nem látta senki.

dombok02

Bernard és Angela nem nagyon beszéltek erről az élményükről, mert nem akarták megszegni az idegeneknek tett ígéretüket. Úgy gondolták, hogy ugyanazt “álmodták”, de ami a legfontosabb, mindkettőjüknek volt egy apró jel a karjukon ( Bernard ma már tudja, hogy a karverőér területén ). Ez a pici pontszerű jel elég volt ahhoz, hogy meggyőzze őket arról – bármi is volt az a kaland -, valóban megtörtént.

Ha Bernard és Angela valóban a jövőből érkező időutazókkal találkozott, ez a találkozás teljesen ártalmatlannak tűnik. Vajon milyen célt szolgálhatott? Persze nem feltétlenül szükséges, hogy bármi célja is legyen egy ilyen találkozásnak. Az is lehet, hogy csak véletlenül futottak össze egy felderítő időutazóval, aki ki tudja, melyik korból repült oda.

Hirdetés
This div height required for enabling the sticky sidebar