Érezted már valaha, hogy láthatatlan vagy mások számára? De nem átvitt értelemben, hanem szó szerint! Nos, ha igen, akkor nem vagy egyedül vele.
Sokan beszámoltak már a spontán láthatatlanság nevű jelenségről, melynek során – bár fizikailag jelen vannak – se nem látják, se nem hallják őket a környezetükben lévők.
Az alábbiakban a paranormális jelenségek kutatója, Donna Higbee mutat be olyan eseteket, melyekkel kutatómunkája során találkozott.
1994 nyarán egy nagyon különös jelenségre, a spontán láthatatlanságra figyeltem fel. Az általam vizsgált esetek többsége az Egyesült Államokban történt, bár vannak beszámolóim Angliából, Európából, Ausztráliából, Puerto Ricóból és Brazíliából is.
Miután más kutatókkal is beszéltem, kiderült, hogy számukra sem ismeretlenek az ilyen jellegű esetek, én pedig a tudásvágytól és a kíváncsiságtól vezérelve hirdetést adtam fel több neves napilapban, melyben arra a kértem az olvasókat, hogy amennyiben volt bármiféle tapasztalatuk a spontán láthatatlansággal kapcsolatban, bátran osszák meg azokat velem.
Legnagyobb meglepetésemre özönleni kezdtek felém a levelek, a furcsábbnál-furcsább beszámolók, s ezáltal teljesebb képet kaphattam a jelenségről. Nézzünk most meg ezekből néhányat.
Vera, aki a kaliforniai Venturában élt, elmesélte, hogy egy alkalommal, amikor segítséget kért egy postán, nemcsak az ott dolgozók, de a többi ember is figyelmen kívül hagyta kéréseit. A későbbiekben ez más nyilvános helyeken is megtörtént vele.
A texasi Roanoke-ban élő Sheila és egy Fort Worth-i lakos, Glenda is hasonlókat tapasztalt éttermekben, repülőtereken vagy kávézókban.
Az általam vizsgált esetek mindegyikében jellemző volt, hogy a személyek fizikailag jelen voltak, ennek ellenére mégsem látták vagy halloták őket a körülöttük lévők.
A láthatatlan ember szemszögéből nézve minden normálisnak tűnik, és leggyakrabban nem is sejtik, hogy a környezetük miért közömbös velük szemben.
Az arizonai Tucsonból származó Jean azon kevesek egyike, aki a vele történt bizarr eseményeket humorral tudta kezelni. Idézet a nekem írt leveléből:
„Üzletekben, éttermekben és más helyeken is előfordult már velem ilyesmi. Emlékszem, egy alkalommal a barátomnak azzal viccelődtem, hogy még egy bankból is kisétálhatnék egy halom pénzzel, mivel úgyis láthatatlan vagyok.”
„Nem is értem az egészet, hiszen az átlagosnál jóval magasabb vagyok, vörös hajú, ráadásul még jó megjelenésűnek is tartanak. Ugye nem is gondolnád, hogy egy magas, vöröshajú, lila ruhás, tűsarkú cipőt viselő nő ennyire „láthatatlan” maradhat?”
Egy másik beszámoló, az angliai Gloucestershire-ben élő Petertől származik. Peter 1987-ben egy zártkörű bulin vett részt. Egyik alkalommal az emeleti fürdőszobába indult, s a lépcsőn mögötte haladó nő is épp oda tartott.
A nő intett neki, hogy menjen csak, ő kivárja a sorát az ajtó mellett. Miután Peter végzett a dolgával, kijött a mosdóból, becsukta maga mögött az ajtót, és lesétált a földszintre. Itt megpróbált beszélgetésbe elegyedni barátaival, de azok rá se hederítettek.
A férfi azt hitte cimborái tréfát űznek vele, ezért dühösen odébbállt, majd megkereste barátnőjét, hogy egy szál cigit kérhessen tőle. Peter legnagyobb megdöbbenésére azonban párja is úgy tett, mintha nem látná és nem hallaná őt.
A fiatalember ekkor mérgében visszaindult az emeletre, hogy a mosdóból kilépő nőtől kérjen cigit. Ami ezután történt még jobban megdöbbentette:
„Felmentem az emeletre, és megláttam azt a nőt, aki előreengedett az imént. Még mindig az ajtó előtt toporgott, mintha csak arra várt volna, hogy végre kijöjjek onnan. Amikor meglátott, leesett az álla a meglepetéstől, mivel azt hitte, hogy még mindig odabent vagyok.”
Peter hamarosan visszatért a lenti buliba, de már minden normális volt, barátai és párja újra érzékelték őt. Megkérdezte tőlük, hogy miért tettek úgy korábban, mintha ott se lenne, ők azonban megesüdtek rá, hogy abban az időpontban nem látták, és nem is hallották, hogy ott van velük, ahogy nyilvánvalóan a mosdónál várakozó nő se láthatta, amint kijön a helyiségből.
Nézzünk még egy esetet a kaliforniai Venturából. Melanie elmondása szerint akkor vált láthatatlanná, amikor a nappaliban üldögélt, és gondolataiba merülve épp a falat bámulta. A férje is a házban volt, s mikor feleségét kereste, nem találta, pedig ott sétált el mellette néhány méterrel. Ez az állapot nagyjából tíz percig tartott, amikor minden visszatért a régi kerékvágásba.
A férfi nagyon ideges lett, mert úgy gondolta, Melanie elbújt előle, a nő azonban biztosította róla, hogy végig ott ült a nappaliban. Sajnos nem sikerült meggyőznie férjét, így az a mai napig nem hiszi el hitvese történetét.
A Minneapolisban élő Jannise története sem kevésbé rejtélyes, mint az eddigiek. Tinédzserként Jannise és barátai úgy gondolták, hogy kipróbálják, el tudnak-e valamit lopni egy áruházból, úgy, hogy nem veszik észre őket.
A terv nem vállt be, és a kis csirkefogókat bevitték a rendőrkapitányságra, hogy kihallgathassák őket. Annak ellenére, hogy Jannise is ott állt a többiek mellett, se a rendőrök, se az irodai dolgozók nem vettek róla tudomást. De annyira nem, hogy végül fogta magát és kisétált a rendőrőrsről, anélkül, hogy bárki is kihalgatta vagy megállította volna.
A barátaival történt későbbi beszélgetésére így emlékszik:
„Nem emlékeztek arra, hogy az áruházban engem is őrizetbe vettek, pedig ott ültem velük a rendőrautóban, ők viszont azt hitték, még mindig a boltban vagyok.”
Senki sem látta őt onnantól kezdve, hogy megjelentek a rendőrök a helyszínen egészen odáig, míg elhagyta a rendőrség épületét.
Vajon mi történt ezekkel az emberekkel? És egyáltalán miért történik ilyen bárkivel is?
Ezekre a kérdésekre jelenleg még nincs pontos válaszunk, de amikor mélyebben beleástam magam a láthatatlasággal kapcsolatos kutatásaimba, néhány igen érdekes információra bukantam.
Az emberi láthatatlanságról már évszázadok óta írnak. Azok nyomai megtalálhatók többek között az olyan ókor bölcseleti művekben is, mint amilyenek a Védák és az Upanisadok.
A jógik és a megvilágosodott bölcsek gyakran hangoztatták a történelem folyamán, hogy a tudat megtisztulásával párhuzamosan olyan képességek birtokába jutunk, amelyek látszólag lehetetlenek, ilyen például a láthatatlanság is.
E különleges képességek legtökéletesebb összefoglalását Patandzsali Jóga szútráiban találjuk meg. Patandzsali körülbelül 2000 évvel ezelőtt Indiában élt, s az ő írását tartják a Jóga filozófia alapjának. Patandzsali a Jóga szútrák harmadik fejezetében tárgyalja a különleges képességeket, s 52 sziddhit sorol fel, melyek a tudat fejlődésével párhuzamosan fejlődnek ki, és leírja a gyakorlásukhoz szükséges technikákat is.
Előre haladva az időben, a 13. században is számos szövegben beszámolnak arról, hogy a különböző mágusok és varázslók miként váltak láthatatlanná. De nem ismeretlen a jelenség az ausztrál őslakosok illetve az észak- és dél-amerikai archaikus népek számára sem.
A szabadkőműves vezető, John Macky egy olyan módszert oktatott, mely állítólag segített láthatatlanná válni. De a Rózsakeresztes Testvériség másik ága, az Arany Hajnal Rend is hagyott hátra olyan kéziratokat, melyek a láthatatlanná válás szertartását írják le.
Azt mondják, Helena Blavatsky, a a Teozófiai Társulat alapítója is többször szematúja volt a láthatatlanná válásoknak, majd beavatása után ő maga is képessé vált az eltűnésre, akár más emberek előtt is.
A titkos társaságok írásaiban tehát vannak utalások és leírások a láthatatlanságról, de ezekhez a legtöbb ember nem fér hozzá. Elmehetünk akár Indiába is, hogy egy indiai guru tanítványai legyünk, és beavatást nyerjünk a láthatatlansághoz szükséges tudásba, de ez sem igazán reális opció az utca embere számára.
Kutatásom kezdetén az is érdekelt, hogy van-e összefüggés a spontán láthatatlanság és az olyan emberek között, akik másvilági entitásokkal, vagy idegenekkel léptek kapcsolatba. Ismeretes, hogy a láthatatlanság meghatározó eleme a földönkívüli elrablásokról szóló beszámolóknak. Az első néhány személy, aki a láthatatlansággal kapcsolatban megkeresett, szintén rendelkezett „földön kívüli tapasztalatokkal”. Reméltem, hogy a két jelenség között sikerül valami összefüggést találnom, de erre nem találtam egyértelmű bizonyítékokat.
Megfigyeltem viszont, hogy a láthatatlanságot tapasztalt emberek nagyrésze az átlagosnál fejlettebb pszichés képességekkel rendelkezett. Intenzívebb megérzéseik voltak például mint a legtöbbünknek.
Jelenleg még nehéz lenne megmondani, hogy pontosan mi állhat a láthatatlanság hátterében, de bízom benne, hogy hamarosan jóval többet fogunk tudni erről a különös rejtélyről.