A yucatáni maja városban, Chichén Itzában olyan rafináltan helyezték el a főpiramist a tájban, hogy a földre szállt isten jelképe még ma is – minden évben – a nézők ezreinek szolgál ragyogó látványossággal.
A döbbenetes jelenet a következőképpen játszódik le: A piramis négy lépcsősora kissé eltér az égtájaktól, kevéssel a K-Ny-É-D kardinálpontok mellett helyezkedik el. Március 21-én, körülbelül másfél órával napnyugta előtt a nap a nyugati piramisfalra süt.
A sugarak és az árnyékok kígyószerűen nyúlnak át az északi piramisfalra. Minél mélyebbre süllyed a nap, annál izgalmasabb lesz az egyedülálló színjáték. A leereszkedő nappal együtt a kilenc sík lépcsőin az árnyékokból először egyenlő szárú háromszögek képződnek.
Ezután az árnyékok hullámköteggé alakulnak, amely – olyan lassan, ahogy a nap halad – a lépcsőn lefelé mászik, hogy aztán az utolsó, legalsó fokon Kukullkán isten óriási kő kígyófejével egyesüljön.
Szeptember 21-én, napfelkeltekor az ellentétes piramisfronton, fordított sorrendben játszódik le ugyanez a színjáték: először a szárnyas kígyó feje látszik fényből és árnyékból életre kelni, aztán sötét, a napsugártól élesen határolt árnyékvonalak másznak fölfelé a kígyófejről a felső sík irányába.
A Kukulkán-templomon való rövid időzés után a színjáték véget ér: a ragyogó napfényben a szárnyas kígyó eltűnik a világűrben. A jelenség a magasabb matematika demonstrációja az istenek szolgálatában: Kukulkán eljött a kozmoszból, egy ideig az emberek között időzött, majd visszatért csillaghazájába.
A Kukulkán-piramis, ez az egyedülálló zseni-alkotás bizonyítja, hogyan őrizték meg hagyományaikat az épületekben az asztronómusok, matematikusok, építészek és a papok.
