A kristályok gyógyító ereje

A kristályok gyógyító hatásaival foglalkozó első ismert leírás az ókori Egyiptomból származik, és Kr. e. 1600 körül készült. Ezen a papiruszon különféle utasítások találhatók, arra vonatkozólag, hogy egyes kristályok miként alkalmazhatók a gyógyításban.

Lazúrkőből, malachitból vagy vörös jáspisból készített gyöngysort tettek a beteg személy nyakára, hogy ezeken keresztül elillanjon testéből a betegség. A drágakövek viseltetése, illetve a köveknek a beteg testrészre helyezése azonban egy alkalmazás volt a korai természetgyógyászok fegyvertárában.

A megőrölt drágakövek porának elkeverése különböző folyadékokban is népszerű módszer volt. Az ily módon készített gyógyító nedűk a mai ásványvizek előfutárainak is tekinthetők.

A drágakövek első, napjainkig fennmaradt leírását Theophrasztosz görög bölcselőnél találjuk meg, aki A kövekről című munkájában a köveket színük telítettsége szerint osztályozta. Századokkal később, 1746-ban Theophrasztosz angol fordítója, Sir John Hill úgy vélte, hogy az ásványok gyógyító ereje fémtartalmuknak köszönhető.

Egyes kristályos anyagok színe valóban ezzel függ össze. Képtelenség volna ma megmondani, hogy a korai civilizációk embere ismerte-e ezt a kapcsolatot, az azonban biztos, hogy a drágaköveknek tulajdonított bűvös hatás a kövek színén alapult.

A hematit pora vörös. Ezért kapcsolták össze a hematitot a vérrel összefüggő betegségekkel. (Az ásvány neve is a görög vér szóból ered.)

Theophrasztosz megállapításainak többségét átvette idősebb Plinius (Kr. u. 23-79) is Természetrajz (Historia Naturalis) c. összefoglaló munkájában. Ez a könyv később az egész művelt Európában elterjedt, és megállapításai jó 1500 éven át befolyásolták a természetszemléletet csakúgy, mint az orvosi gyakorlatot.

Hirdetés

A drágakövek gyógyító hatásaiba vetett általános hit falain csak a 16. század elején jelentek meg az első komolyabb repedések, amikor az ásványtan mint valódi tudomány bontogatni kezdte szárnyait. A változás egyik előmozdítója Georg Bauer (1494-1555) szász orvos és természetvizsgáló volt, aki a kor szokásának megfelelően latin néven (Georgius Agricola) tette közzé híres könyveit.

Ezek egyike közvetlenül az ásványokkal foglalkozik. A 12 könyv a bányászatról és kohászatról c. fő műve sorra veszi a korábbról fennmaradt ismereteket és hiedelmeket, ezeket saját megfigyeléseivel is kiegészíti, és mindezt tudományos alapossággal rendszerezi.

Kortársaa, Paracelsus (1493-1541) svájci orvos, lerántotta a leplet a kuruzslók praktikáiról, és megmutatta, hogy az ivóvízben oldott ásványok nem hogy gyógyítanák, de kifejezetten elősegítik a golyvák rosszabbodását. E tudományos megfigyelés azonban nem csökkentette a drágakőporral kevert bűvös italok népszerűségét.

Dr. John Schroder 1669-ben kiadott Nagy Gyógyszerkönyvében a legjobb gyógyhatású kövek között felsorolja a “gránitot”, a hiacintot, a zafírt, a szardonixot és a smaragdot. Azt állítja, hogy néhány “valóban tanult és nagy hírű” orvos igazi tudományos magyarázatot is adott a drágakövek és fémek gyógyerejére.

A hatástalan orvosságokért a csaló gyógyszerészeket okolták, mondván, hamis szereket árulnak, hogy meggazdagodjanak. A kétkedés azonban egyes körökben fennmaradt. Egy veronai orvos a 16. század végén azt írta, hogy bár a köveket elporítják, azok továbbra is oldhatatlanok maradnak, így nem szívódhatnak fel a testben.

Ezt az érvet azonban csak a kövek belső felhasználása ellen hozza fel, a külső viselés gyógyító hatását ő sem kérdőjelezi meg. A drágakőitalok fogyasztása viszont továbbra is szokásban maradt a gazdagabbak körében, akik megengedhették maguknak ezt a luxust.

rejtelyekszigete.com