Bár a legtöbb legendás állatról szóló történet eredete az ókorba nyúlik vissza, a középkori hiedelemvilág is hemzsegett a különösebbnél különösebb teremtménytől. Gyilkos vadállatok, gyógyító madarak és bizarr emberszerűségek egyaránt helyet kaptak a korabeli emberek világképében.
A hófehér egyszarvú
Az ókori és középkori mitológia teremtményei közül kétségtelenül az egyik legismertebb a fehér színű, lótestű (ritkább esetben kecskeszerű) unikornis, amelynek legfőbb jellegzetessége a homlokán látható, hosszú, spirális szarv. A régen élt emberek úgy tartották, hogy az unikornis képes gyógyítani különféle betegségeket, illetve megtisztítani a mérgezett vizet.
Az ókori görögök feljegyzései szerint egy rendkívül vad állatról volt szó, amelyet csak egy szűz lány képes foglyul ejteni. A középkori keresztény gondolkodóknál pedig Krisztus szimbólumaként jelenik meg. Szarva ekkor Isten egységét volt hivatott kifejezni, míg kis termete Jézus alázatosságát jelképezte.
Tűzokádó szárnyas gyíkok
Valószínűleg nincs a világon olyan nép, amelynek mitológiájában vagy népi hiedelmvilágában ne találkozhatnánk a sárkányokkal. A manapság leginkább ismert sárkánykép a középkori Európa nyugati részén alakult ki. A hatalmas, tűzokádó, gyíkszerű, szárnyas lények általában egy barlangban vagy egy kastélyban tanyáztak a róluk szóló történetekben és valamiféle kincset őriztek.
Más korszakokban és más vidékeken eltérő sárkányokkal találkozhatunk, így például az ókori sárkányok inkább kígyó alakban jelennek meg. A keresztény irodalomban a sárkány gyakran a Sátán jelképeként is feltűnik.
A kígyók gyilkos királya
A kígyók királyának tartott baziliszkusz elnevezése görög eredetű, jelentése magyarra lefordítva annyit tesz, mint „kicsi király”. Általában egy kis méretű teremtényként ábrázolták vagy egy púpos kígyó vagy egy kakastestű, kígyófarkú állat formájában. A baziliszkusz rendkívül mérgező és halálos – képes volt gyilkolni a szagával, a pillantásával vagy akár a sziszegő hangjával is.
Az ókori gyökerekre visszanyúló középkori hagyomány szerint a baziliszkuszokat egy kígyó vagy béka tojásából kelti ki egy kakas. Természetes ellensége a menyét volt, amely egyedüli teremtményként volt képes a baziliszkusz elpusztítására. A gyilkos teremtmény a Bibliától kezdve számos irodalmi műben felbukkan, így találkozhatunk vele Shakespeare drámáiban, Dickens írásaiban vagy legújabban a Harry Potter-történetekben is.
A hűséges griffmadár
Ugyancsak a legendás lények jól ismert képviselői közé tartoznak az oroszlántestű, sasfejű és -szárnyú griffek. Hasonlóan a sárkányokhoz, a griffek is általában valamiféle kincs őrzőiként jelennek meg a középkori történetekben. Az ókorban az isteni hatalom, később pedig a hűség szimbólumává váltak, minthogy úgy tartották róluk, hogy a griffek egyetlen párt választanak életük során és miután társuk meghal, magányosan élik tovább életüket.
A középkoriak úgy tartották továbbá, hogy a griffek Etiópia magas hegycsúcsai közül származnak, és olyan erősek, hogy egymaguk képesek leteríteni egy élő ökröt is.
A királyok gyógyító madara
A középkori mitológia egyik talán kevésbé ismert teremtménye a hófehér színű caladrius madár, amely általában királyok házában élt. Úgy tartották róla, hogy rendkívül erős gyógyító képességekkel bír, így magába tudja szívni a betegséget és miután ezt megteszi felrepül a naphoz, ahol az elpusztítja a kórt.
A történetek szerint jövendőmondó képességgel is bír. Ha a caladrius belenéz egy beteg az arcába, akkor az azt jelenti, hogy az illető hosszú életű lesz, ha azonban a madár elfordítja tekintetét, az biztos jele volt a halál közeledtének. A madár mindezek alapján a keresztény irodalomban Jézus szimbólumaként jelenik meg, aki akár a caladrius a betegségektől, úgy tisztította meg ő az embereket a bűnöktől.
A halálos mantikór
A perzsa mitológiából került át Európába a mantikór nevű teremtmény, amely egy vörös oroszlán testével és egy ember fejével rendelkezett. Három sor foga, denevérszárnyai és a trombitához hasonló hangja volt.
Legfélelmetesebb fegyvere a skorpióéhoz hasonlatos farka volt.
Hogy nézett ki Shrek a középkorban?
Számos középkori legenda szereplői az ogrék, akiket leginkább hatalmas, rendkívül ronda, emberszerű teremtményekként volt szokás ábrázolni.
Gyermekrabló kisemberekből jóságos tündérek
A német, angol, skót és izlandi területek népi hiedelmvilágának visszatérő szereplői az elfek. Ezek a jellemzően kis méretű, ember alakú teremtények a legkülönfélébb szerepekben tűntek fel az évszázadok során.
Kezdetben gonosz, ártó lényekként ábrázolták őket, akik elrabolják az egészséges gyermekeket és beteges, deformált elf gyerekekre cserélik őket, de ismertek voltak arról is, hogy rossz álmokat és betegségeket terjesztenek az emberek soraiban.
Később már jóindulatú és segítőkész tündérekként jelennek meg, akik a korábbi időszakoktól eltérően már inkább női alakban tűnnek fel és vonzerejük válik a leginkább meghatározó tulajdonságukká.
Távoli földek bizarr külsejű emberei
Valószínűleg a leggroteszkebb teremtmények voltak mind közül a görögül akephaloi, latinul pedig blemmyae névvel illetett fej nélküli emberek, akikről úgy tartották, hogy a világ távoli, eldugott részein élnek. Fejük nem lévén, arcuk a mellkasukon kapott helyet, szemeiket pedig néhány esetben a vállukon hordták.
Az ókori eredetű lények a középkori hiedelmvilágban is tovább éltek és gyakran feltűntek például térképek díszítőelemeiként is.
forrás: Múlt-kor
