A jeti megjelenéséről már a tizenkilencedik században is beszámoltak olyan brit hivatalnokok, akik az indiai szubkontinens himalájai részén éltek.
Írásaik szórványos utalásokat tartalmaznak arról, hogy többször is látták a jeti névre keresztelt havasi vadembert illetve annak lábnyomait.
A jetiről először Brian Houghton Hodgson tett említést, aki 1820 és 1843 között a nepáli bíróság brit ügyvivőjeként szolgált. Hodgson azt jelentette, hogy amikor Észak-Nepálon utazott keresztül, hordárai, egy szőrös, farok nélküli, emberszerű teremtmény láttán nagyon megijedtek .
Sokan azt vetik fel amikor ilyen jelentéseket hallanak (és már sok százat jegyeztek fel Hodgson ideje óta), hogy a nepáliak egy közönséges állatot néztek jetinek.
Általában a medvéket és a langurmajmokat jelölik meg a téves azonosítás okaiként. Nehéz azonban elképzelni, hogy egy egész életében a Himalájában élő, a vadon életét behatóan ismerő személy ilyen hibákat követne el. Myra Shackley megfigyelte, hogy
a jetit a nepáli és a tibeti vallásos festményeken az élőlények hierarchiájában is ábrázolják.
„Itt – mondta Shackley – a medvéket, a majmokat és a langurokat külön ábrázolják a vadembertől, ami arra utal, hogy nincs zavar (legalábbis a művészek között) e formák különválasztásában.”
A tizenkilencedik század során egy európai ember is jelentette, hogy személyesen látott egy elfogott állatot, ami egy jetire emlékeztetett. Egy dél-afrikai ember így számolt be Myra Shackley antropológusnak:
„Sok évvel ezelőtt, Indiában, néhai feleségem anyja mesélte nekem, hogy az ő anyja látott valamit Mussorie-ben, a Himalája lábánál, ami egy ilyen teremtmény lehetett. Ez a félig emberi élőlény felegyenesedve járt, de szemmel láthatólag inkább állat volt mint ember, és szőr borította az egész testét. Azt jelentették róla, hogy elfogták a havasokban … elfogói leláncolva tartották.”
A jeti lábnyomai
A huszadik század során európai emberek továbbra is láttak vadembereket illetve lábnyomaikat, egyre gyakrabban, ahogy himalájai hegymászó expedícióik elkezdődtek.
1951 novemberében Eric Shipton, a Mount Everesthez vezető terep felderítése közben, lábnyomokat talált a Menlung-gleccseren, Tibet és Nepál határánál) közel, 18 000 lábnyi (5500 m) magasságban. Shipton egy mérföldön át követte a nyomot. Az egyik nyomról készült közeli fénykép sokak számára meggyőzőnek bizonyult.
A lábnyomok egészen nagyok voltak. John R. Napier megfontolta majd elvetette azt a lehetőséget, hogy a legjobb Shipton-lábnyomnak a méretét és formáját a hó olvadása okozta volna.
Napier végül kifejtette, hogy szerinte a Shipton-lábnyom csupán egymásra fényképezett emberi lábnyomok eredménye volt.
Általánosságban, Napier, aki teljes mértékben meg volt győződve az észak-amerikai sasquatch létezéséről, erősen szkeptikus volt a jetire vonatkozó bizonyítékokkal szemben. Egy újabb bizonyíték hatására Napier egyre inkább hajlott afelé, hogy elfogadja a himalájai vadember létezését.
Az 1950-es és 1960-as években tett himalájai expedíciói során Sir Edmund Hillary különös figyelmet szentelt a jeti bizonyítékainak, beleértve a hóban talált lábnyomokat is.
Azt a következtetést vonta le, hogy a jetinek tulajdonított nagyméretű lábnyomokat minden egyes esetben ismert állatok kisebb nyomainak összeolvadása hozta létre. Erre Napier, aki maga is szkeptikus volt, így felelt:
„Senki (aki rendelkezik egy kis tapasztalattal) nem keverne össze egy összeolvadt lábnyomot egy frissel. Nem lehet ilyen módon magyarázni minden lábnyomot, amit megbízható megfigyelők láttak az évek során; más magyarázata is van a lábnyomoknak, beleértve természetesen azt a lehetőséget is, hogy olyan állattól származnak, amely ismeretlen a tudomány számára.”
A jeti leírására tett kísérletek
A nyugatiak mellett őslakos adatközlőktől is folyamatosan érkeztek a jetiről szóló jelentések. Myra Shackley említi vademberekről szóló könyvében, hogy 1958-ban a Rongbuk-gleccser közelében levő Tharbaleh falu tibeti lakói egy vízbe fulladt jetire akadtak.
A falusiak úgy írták le a teremtményt, mint egy csúcsos fejű kis embert, akit vörösesbarna szőr borít.Néhány buddhista szerzetes azt állítja, hogy náluk jetik földi maradványai vannak.
A földi maradványok egyik kategóriáját a jeti skalpok jelentik, de azokról, amelyeket nyugati tudósok is tanulmányoztak, úgy gondolják, hogy ismert állatok bőréből készültek.
1960-ban Sir Edmund Hillary egy expedíciót vezetett, hogy összegyűjtse és értékelje a jetivel kapcsolatos bizonyítékokat, és elküldött egy jeti skalpot a Khumjung kolostorból Nyugatra, hogy megvizsgálják.
Az eredmények arra utaltak, hogy a skalpot egy kecskeszerű himalájai antilop (serow) bőréből készítették. Néhányan azonban nem értettek egyet ezzel az elemzéssel.
Shackley azt mondta, hogy „kimutatták, hogy a skalp szőrszálai halmozottan majomszerűek, és olyan parazitafaj petéi találhatók rajta, amely különbözik az antilop szőrében találhatóaktól”.
Az 1950-es években kutatók, akiket egy amerikai üzletember, Tom Slick szponzorált, mintákat szereztek egy jeti mumifikálódott kezéből, melyet a tibeti Pangbocheban őriztek.
A laboratóriumi vizsgálatok nem hozták meg a végső eredményt, de Shackley azt mondta, hogy a „kéznek különösen emberszerű vonásai vannak”.
1957 májusában a Kathmandu Commoner történetet közölt egy jeti fejéről, amelyet 25 évig egy faluban őriztek, Chilunkában, 50 mérföldnyire északkeletre, a nepáli Kathmandutól.
Anthony B. Wooldridge és a jeti találkozása
1986 márciusában Anthony B. Wooldridge egyedül vágott neki a Himalájának India legészakibb részén, egy, a harmadik világ fejlődését szolgáló kisebb szervezet megbízásából.
Miközben Hemkund közelében lefelé haladt az erdős, hóborította lejtőn, friss nyomokat vett észre, és lefényképezte őket. Volt köztük egy közeli kép egy önmagában álló nyomról, mely emlékeztetett arra a fényképre, melyet Eric Shipton készített 1951-ben.
Továbbhaladva, Wooldridge egy friss hógörgeteghez ért, és látott egy sekély barázdát, amelyet láthatóan az okozott, hogy egy nagy tárgy végigcsúszott a havon. A barázda végén több nyomot látott, melyek egy távoli bokorhoz vezettek, ahol „egy nagy, felegyenesedett, talán két méter magas alak állt” .
Wooldridge, amikor rájött, hogy ez egy jeti, 150 méterre megközelítette, lefotózta. „Terpeszállásban állt – mondta – és lefelé nézett a lejtőn, jobb vállával felém. Nagy, négyszögletes feje volt, láttam, hogy az egész testét sötét szőr borítja.”
Wooldridge véleménye szerint egyértelmű volt, hogy a teremtmény nem majom, medve vagy közönséges emberi lény. Wooldridge 45 percen keresztül figyelte, de amikor az idő rosszabbra fordult, el kellett mennie.
Visszafelé, a bázisához vezető úton újabb fényképeket készített a nyomokról, de ekkorra már elváltoztak az olvadás következtében. Angliába visszatérve megmutatta a fényképes bizonyítékokat a vadember-kérdés iránt érdeklődő tudósoknak, többek között John Napiernek is.
A 150 méteres távolság miatt az alak elég kicsi volt a 35 mm-es filmen, de a nagyítás valami emberszerűt mutatott. Azoknak a reakcióját leírva, akik látták a fényképeket, Wooldridge ezt mondta:
„John Napier primatológus (főemlős-szakértő), az 1973-ban kiadott A havasi ember: a jeti és a sasquatch mítosza és valósága (Bigfoot: The Yeti and Sasquatch in Myth and Reality) című könyv szerzője feladta előzőleg fenntartott szkeptikus hozzáállását, s most már a jeti hívének nevezi magát.
Myra Shackley archeológus, az 1983-ban megjelent Vademberek, jeti, sasquatch és a neander-völgyi talány (Wildmen: Yeti, Sasquatch and Neanderthal Enigma) című könyv szerzője a fényképek teljes sorozatát látta, és úgy véli, hogy az egész nagyon egybevág más jeti-észlelésekkel. Lord Hunt 1953-as sikeres Mount Everest expedíció vezetője, aki maga kétszer látott jeti nyomokat, ugyancsak meg van erről győződve.”
