A sintó Japán ősi vallása, a legszentebb helyszíne az iszei nagyszentély nevű faépítmény. Nyugati fejjel azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen kitüntetett épületet még a széltől is óvnak, de a japánok éppen azáltal róják le tiszteletüket, hogy rendszeresen porig rombolják a szentélyt – hogy aztán rögtön újjá is építsék.

A építmény két részből áll, a belső szentélyt a 3. században építették (először), a hagyomány szerint itt lakik Amateraszu Ómikami, a Napistennő szelleme. A külső szentély 5. századi, ez az étel, ruha és ház istensége, Tojouke no Ókami otthona. 1300 éves hagyomány, hogy a nagyszentély mindkét részét minden 20. évben lerombolják.

Ez a sikinen szengú nevű szertartás, amely fontos nemzeti esemény, így nem is sietik el: az előkészületei nyolc éven át tartanak, amiből csak négy év a faanyag előkészítése. A ceremónia részeként a helyiek ünnepélyesen a helyszínre szállítják az építkezéshez szükséges fát és a fehér köveket, amelyekkel körberakják a szentélyt.

A szertartás egyrészt azt hivatott kifejezni, hogy önmagában semmi sem örök. Másrészt éppen ezzel óvják a szentélyt az idő múlásától, hiszen így szinte folyamatosan az eredeti pompájában ragyoghat, a periodikus újjáépülésével kifogva az enyészeten.

Vagyis paradox módon a rombolás biztosítja a szentély örökkévalóságát.

Nem mellesleg pedig a két évtizedenként ismétlődő procedúra segít generációkon át megőrizni azt a tradicionális építészeti tudást, amely a technológia fejlődésével mára már rég eltűnt volna. A kulturális folytonosságot biztosító szertartás pedig a helyi közösséget is összekovácsolja.

Az iszei nagyszentélyt legutóbb 2013-ban rombolták le, így legközelebb 2033-ban születhet újjá.