A tengerek és óceánok világa mindig is a legtitokzatosabb, és legbizarrabb teremtményeknek nyújtott békés lakhelyet. Egyesek csupán a képzelet szüleményei, mások viszont valós, sokszor félelmet keltő, ám csodálatos lények. A kérdés azonban nem más, mint hogy hol van az a bizonyos vékony határvonal fikció és valóság között.
A vizek mélységének titka mindig is varázslatos vonzerővel bírt. Képzeljük csak magunkat egy korabeli tengerész helyébe. Szinte látjuk magunk előtt az ütött-kopott hajót, dülöngél lábunk alatt a fedélzet, előttünk pedig nincs más, csak a nagy semmi.
Nem csoda hát, ha ilyenkor a képzelet válik az egyetlen valamirevaló mentőövvé. Vagy talán mégsem minden a képzelet játéka? Mindnyájan hallottunk már legendás vízi szörnyetegekről, melyek valódisága, finoman szólva is, kétségeket von maga után. Az egyik ilyen legismertebb szörny nem más, mint az óriáspolip.
Az óriáspolip alakja számos nép szóbeli-és írásbeli hagyományában jelen van. Egy bergeni püspök elég szemléletes leírást adott a krákról, ugyanis így hívják a norvégok e félelmetes bestiát. A püspök szerint a krák olyan termetes, hogy legalább fél órára lenne szükség ahhoz, hogy körbejárjuk. Karjait csigaszarvakhoz hasonlítja, melyek vastagabbak a legnagyobb hajók árbocainál is, és ha mindez még nem lenne önmagában is elég rémisztő, akkor bizony most jön a legjava; ezek a karok egész hajókat rántanak magukkal a mélybe.
A Saint Malo-i – francia, fallal körülvett híres kikötőváros– templom falán 1944-ig látható volt egy kép az óriáspolipról, melynek ábrázolása a tengerészek által elmeséltekből inspirálódott. A Saint- Malo-i hajó, elhagyván az afrikai partokat, hirtelen egy hatalmas polipszerű szörnnyel találta szembe magát. A bestia hatalmas karjaival megragadta a hajót, s már majdnem a mélybe húzta, amikor a tengerészeknek sikerült megsebezniük a szörnyeteget, így azt csalódva nyelték el a habok. Rengeteg egyéb rejtélyes történet szól emberevő polipokról, sőt gigászi méretű, szörnyen dühös kalmárokról, akik miatt egy tengerésznek nap, mint nap kockára kellett tennie életét. Ez azonban csak a kezdet, hiszen nem az óriáspolip volt az egyetlen fenevad, mely oly sok embert rettegésben tartott.
A tengeri óriáskígyók szintén hírhedtek voltak a maguk idejében. A legismertebb történet talán nem más, mint a trójai faló története. Tudjuk, hogy a trójaiak mit sem sejtve, a legnagyobb naivitással fogadták a görögök ajándékát, egy hatalmas, fából készült lovat. Egyetlen ember volt a városban, aki ellenezte a ló behozatalát, Laokoón. Mikor Laokoón áldozatot mutatott be Poszeidón (tenger istene) tiszteletére, a tengerből két vérvörös tarajú, vérben forgó szemű óriáskígyó emelkedett ki, akik megölték a trójai papot s annak két fiát. Olaus Magnus, svéd történetíró, 1554-ben keletkezett művében említést tesz egy óriás tengeri kígyóról, melynek hossza vagy 200 láb (60m), vastagsága pedig 20 láb (6m).
A fenevad általában a falusiak birkáit, teheneit, disznóit ragadja el, de nem ritka, hogy nyílt vizekre merészkedve fenyegetést jelent a tengerészek számára. 1848. október 11-én, az eddig csak tengerészek között élő legendás történetekből, szinte valóság lett. Egy angol hadihajó ugyanis testközelből láthatta a tengeri rémet. A Kelet-Indiából érkező hajó tengerészapródja egy hatalmas, sötétbarna színű, már-már a lovakéhoz hasonló sörénnyel rendelkező óriáskígyóhoz hasonló lényre lett figyelmes. Becslések szerint az állat óránként 12-15 tengeri mérfölddel haladt egyenesen előre, elhúzva a hadihajó mellett. Ráth-Végh István művelődéstörténeti szakíró szintén foglalkozott az óriáskígyó legendáival, s végül arra a következtetésre jutott, hogy a tengeri világ még rengeteg titkot rejt magába. Ugyanilyen rejtélyesek a sellőkkel és szirénekkel kapcsolatos fantasztikus történetek.
Már a görögök is jól ismerték a tenger lányait, kiknek apja Néreusz, anyja pedig Dórisz. A néreiszek kék hajú, a tenger mélyén élő nimfák, akiket később hibásan neveztek sziréneknek. A szirén szó eredetileg ugyanis azokat az emberfejű madarakat jelentette, akik rendszerint zaklatták a tengerészeket. Plinius, 1. századbeli római polihisztor, leírásai alapján a „szirének” testét mindenhol pikkelyek fedik.
Állítása szerint látni véltek egy haldokló „szirént”, kinek szomorú éneke könnyeket csalt mindenki szemébe. Ám „szirének” nem csak nők lehetnek. Léteznek tengeri férfiak is, kiket a görög hagyomány tritónoknak hív. Pausanias (i.e.2.század) állításai szerint a tritónok testét kemény pikkelyek borítják, hajuk moszatból van, orruk, szemük emberi, de szájuk szokatlanul mélyen öblös, két lábszáruk pedig összenőtt, s olyan akár a delfinfarok. 1215-ben két izlandi krónika is említést tesz ilyen férfiakról, kiket úgy neveznek: haffstramb.
A haffstrambok feje fent hegyes, vállaik végén pedig kis karcsonkok találhatók. Női párjuk nagy mellekkel, ámbár ritkás hajjal rendelkező, félig ember félig halszerű lények. Kolumbusz Kristóf naplójából tudhatjuk, hogy maga a nagy felfedező is találkozott ezekkel a csodás teremtményekkel, bár:
„… korántsem voltak olyan szépek, mint az öreg Horatiusnál.”
Az elmondottak alapján világosan láthatjuk, hogy egyáltalán nem könnyű meghúzni a határt fikció és realitás között sőt, nincs is feltétlenül szükség rá. Sokkal egyszerűbb élvezni ezeket a történeteket és csodálni az emberi képzelőerő határtalanságát, vagy, ha úgy tetszik, a valóság rémisztő sokszínűségét.
Felhasznált irodalom: Farkas Henrik: Legendák állatvilága
