1938-ban egy hatvanéves férfi Tennessee állam vidéki részén négy hónap leforgása alatt egyre betegebb lett, míg végül a felesége elvitte őt egy tizenöt ágyas kórházba a város szélén.
Addigra Vance Vanders több mint 25 kilót fogyott, és úgy nézett ki, mint aki hamarosan meg fog halni. Az orvosa, Drayton Doherty tuberkulózisra, esetleg rákra gyanakodott, ám minden vizsgálat és röntgenfelvétel negatív eredményt hozott. Dr. Doherty Vizsgálati eredményei alapján semmi nem indokolta Vanders rossz egészségi állapotát. A férfi nem volt hajlandó enni, csövön át táplálták, ám bármit juttattak a gyomrába, azonnal kihányta.
Egyre rosszabbra fordult az állapota, ami azt a meggyőződést erősítette, hogy a halalán van. Végül már beszélni sem tudott. Minden jel szerint közelgett a vég, bár dr. Dohertynek fogalma sem volt arról, milyen betegség állhat a háttérben.
Vanders meggyötört felesége végül arra kérte az orvost, hadd beszeljen négyszemközt vele. Miután megeskette dr. Dohertyt, hogy hallgatni fog, elmondta neki, hogy a férjét „megvuduzták”. Kiderült, hogy Vanders, aki egy olyan közösségben élt, ahol a vudu bevett gyakorlatnak számít, összetűzésbe keveredett egy helyi vudupappal.
A pap éjnek idején egy temetőbe rendelte Vanderst, ahol rontást tett rá: egy üveg rossz szagú folyadékot lengetett meg az orra előtt, és azt mondta neki, hogy meg fog halni, semmi nem segíthet rajta. Mindössze ennyi történt.
Vanders meg volt győződve róla, hogy napjai meg vannak számlálva, így egy komor eljövendő valóságban kezdett hinni. A megtört férfi hazament, és nem volt hajlandó többé enni. A felesége végül elhozta őt a kórházba.
Dr. Doherty mindezek ismeretében úgy döntött, hogy valami meglehetősen szokatlan módszerrel fogja kezelésbe venni a beteget. Másnap reggelre behívatta az egész családot, és elmondta nekik, hogy végre egészen biztosan megtalálta a gyógymódot a férfi betegségére.
A család feszülten figyelt, miközben dr. Doherty a következő kitalált történetet adta elő: azt mondta, hogy előző este kiment a temetőbe, ahová kicsalta a vudupapot is, és kicsikarta tőle, hogy hogyan vuduzta meg Vanderst. Nem volt könnyű, de sikerült. A pap, érthető módon, ódzkodott az együttműködéstől, de végül megadta magát, amikor Doherty egy fához szorította és fojtogatni kezdte őt.
Az orvos a mese szerint megtudta a paptól, hogy az gyíkpetét dörzsölt Vanders bőrébe. A peték bejutottak Vanders gyomrába, és kikeltek. A legtöbb már elpusztult, de egy hatalmas állat életben maradt, és ő most belülről rágja Vanders testét. Dr. Doherty kijelentette, hogy mindössze annyi a teendő, hogy el kell távolítani a gyíkot Vanders gyomrából, és menten meggyógyul.
Az orvos ezután behívta a nővért, aki kötelességtudóan megérkezett egy óriási fecskendővel, amely Doherty állítása szerint erős gyógyszerrel volt tele. Doherty gondosan megvizsgálta, hogy jól működik-e a fecskendő, aztán szertartásosan beadta a folyadékot a rémült páciensnek. Ezután teátrálisan kivonult a kórteremből, anélkül hogy bármi továbbit mondott volna a megdöbbent családnak.
Vanders nemsokára hányni kezdett. A nővér a hányást felfogta egy vesetálban, miközben Vanders jajgatott, vonaglott és öklendezett. Mikor az orvos úgy érezte, mindjárt vége a hányásnak, magabiztosan visszalépdelt a kórterembe, és fekete orvosi táskájából észrevétlenül előhúzott egy zöld gyíkot. Majd amikor Vanders ismét hányni kezdett, dr. Doherty belecsúsztatta a gyíkot a tálba.
— Nézze, Vance! — kiáltotta azonnal olyan drámaian, ahogy csak telt tőle. — Nézze, mi jött ki magából. Meggyógyult végre! Sikerült levenni a vudurontást!
A kórterem felbolydult. A család pár tagja jajgatva a földre rogyott, Vanders maga pedig hátrahőkölt a táltól, és meredten bámulta a gyíkot. Pár perc múlva mély álomba merült, és több mint tizenkét órán át aludt. Amikor végre felébredt, nagyon éhes volt, és annyi ételt tömött magába, hogy az orvos már attól félt, kiszakad a gyomra. Egy héten belül visszanyerte régi testsúlyát és erejét. Egészségesen távozott a kórházból, és még legalább egy évtizedig élvezte az életet.
Elképzelhető, hogy egy ember ágynak esik és meghal pusztán attól a gondolattól, hogy rontást tettek rá? Vajon a mai varázsló-orvos, aki sztetoszkópjával és recepttömbjével gyakorolja hivatását, ugyanolyan meggyőződéssel beszél, mint a vudupap Vanders esetében? És vajon mi is ugyanúgy hiszünk neki?
És ha valóban igaz, hogy egy bizonyos szinten képesek vagyunk eldönteni magunkban, hogy meg fogunk halni, akkor egy halálos betegségben szenvedő beteg is el tudja dönteni, hogy életben marad?
Lehetséges maradandóan megváltoztatni lelkiállapotunkat? Meg tudunk szabadulni a rákos, reumás, szívbeteg, Parkinson-kóros identitásunktól, és fel tudunk ölteni egy egészséges testet éppen olyan könnyedén, mintha csak ruhát cserélnénk?
Felhasznált irodalom: dr. Joe Dispenza – A placebo te magad légy című könyve (Bioenergetic kiadó 2019)
