Eltérő halálközeli élményekről számolnak be a különböző kultúrákban

A halálközeli élmények más módosult tudatállapotokhoz hasonlóan minden kultúrában megtalálhatók. A George Gallup és William Proctor által 1980 és 1981 között végzett felmérések nyolcmillióra becsülték azon amerikaiak számát, akik akkoriban ilyen élményt élhettek át.

Ez a szám azóta csak tovább növekedhetett, hiszen a modern orvostudománynak hála ma már olyan betegségeket is gyógyítanitudunk, melyek korábban halálosnak számítottak. Egy 2005-ben megjelent felmérés becslése szerint Ausztrália lakosságának közel 8 százaléka élhetett át ilyen élményt. Az ausztrál beszámolók a nyugati élményvilágot tükrözik.

Egy 2001-es német kutatásban a vizsgálati személyek 4 százaléka számolt be halálközeli élményről. A teljes populációra vetítve ez az érték körülbelül 3 millió főnek felel meg.

A téma nyugati irodalmában alig néhány tanulmány jelent meg más kultúrákból. Számos további esetet dokumentálhattak még más, nem angolul beszélő kultúrákban. Mivel azonban az olvasóközönség mindig csak arra a nyelvre korlátozódik, amelyben az adott szöveg is íródott, a beszámolók csak akkor szabadulhatnak ki saját kulturális kereteikből, ha elég nagy az érdeklődés arra, hogy más nyelvekre is lefordítsák őket.

Az alábbiakban olyan, más kultúrából származó eseteket mutatunk be, melyek már a nyugati szakirodalomban is megjelentek. A más kultúrából és korból származó élmények vizsgálata sajnos közel sem egyszerű.

A beszámolók összehasonlításakor gyakran több tényezőt is figyelembe kell vennünk. Nem mindig lehet például pontosan megállapítani, hogy az érintett mennyire került közel a halálhoz. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a különböző kultúrákban különbözőképpen definiálják a halált. Van, ahol már az eszméletvesztés pillanatától halottnak tekintik az illetőt – például Melanéziában. Az egészségügyi szolgáltatások nem mindenhol elérhetők, bizonyos kultúrákban a korai halál meglehetősen gyakori jelenség. Ennek következtében az emberek hajlamosabbak szembenézni saját halandóságukkal, nagyobb figyelmet szentelnek az idősek által mesélt történetekre, és elfogadóbban viszonyulnak azokhoz az élményekhez,melyekről a halál közeléből visszatért társaik számolnak be.

Más kultúrákból, csupán néhány beszámolót fordítottak le angol nyelvre, így kulturális szempontból korántsem tekinthető reprezentatívnak a rendelkezésünkre álló ismeretanyag. Az esetek gyakran történelmi beszámolókon alapulnak, másodkézből származnak, vagy éppen az eredeti elbeszélés átiratai csupán.

A szájhagyomány útján terjedő történetek esetében pedig annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy az élmény tartalma és eredeti jelentése az évek során átalakult, vagy esetleg elveszett. A szakirodalmi beszámolók jelentős része olyan korai felfedezőktől és antropológusoktól származik, akiknek az érdeklődése és a céljai ismerőben eltértek egymástól. Van, aki például önéletrajzi indíttatásból rögzítette a beszámolókat.

A korai kutatók még nem ismerték a modern módszertani szempontokat, az interjúkészítés terén pedig felettébb következetlenek voltak: a véletlenszerű mintavétel helyett célzott eseteket választottak, és nem használtak olyan vizsgálati eszközöket sem, mint a Greyson-féle skála, mellyel biztonsággal megállapíthatták volna, hogy valóban halálközeli élményt élt-e át az illető.

Ehhez hozzáadódnak még a nyelvi nehézségek is, hiszen bizonyos információk óhatatlanul elvesznek a fordítás során. Az élmény kimondhatatlansága miatt a beszámolót könnyen félreértelmezhetik, különösen akkor, ha azt egy idegen nyelvből fordítják.

A történelmi kor, amelyből az élmény származik, szintén befolyásolhatja annak tartalmát, ahogy arra munkájában Carol Zaleski is rámutat. Ha megvizsgáljuk a középkori túlvilági utazásokat, jól láthatjuk, milyen történelmi és kulturális sajátosságok jellemezték az1400 évvel ezelőtti halálközeli élményeket.

A mai élményekkel összehasonlítva számos hasonlóságot találunk, ilyen például a határvonal, a pont, ahonnan nincs visszatérés, és maga az utazás, ugyanakkor az is nyilvánvalónak tűnik, hogy akkoriban egészen másként értelmezték ezeket az élményeket. A középkori átéléseket rendszerint a szenvedéssel kapcsolták össze, míg a maiakr a a gyötrelmes jelenetek helyett inkább a kellemes érzéseket keltő, színpompás kertek látomásai jellemzők.

A beszámolók betekintést nyújtanak abba, hogyan befolyásolja az eltérő kulturális környezet az élmények értelmezését. Minden kultúrának megvan a maga sajátos szemléletmódja és halállal kapcsolatos attitűdje. A cikk terjedelme sajnos nem engedi, hogy minden egyes kulturális hiedelemrendszert alaposan megvizsgáljunk,annyit tehetünk csupán, hogy röviden bemutatjuk a szakirodalomban is fellelhető eseteket.

India

1977-ben lezajlott az indiai és amerikai halálos ágyi látomások első kultúrközi vizsgálata. A kérdőíves vizsgálatban olyan orvosok és ápolók vettek részt, akik tanúi voltak a betegek haldoklásának. A kutatás eredményeként több mint ezer halálközeli esetről számoltak be. A halál küszöbén sokakat láttak láthatatlan „emberekkel” kommunikálni, néhányan pedig látomásokról és szellemlényekkel való találkozásokról is beszámoltak.

Az indiai betegek olyan, a hindu kultúrából ismert vallási alakokkal találkoztak, mint Jamarádzsa, a halál istene, és hírnökei a jamtutok – ők kísérték útján a haldokló lelkét. Az indiai halálközeli élmények gyakori szereplője Csitragupta, aki könyvében minden cselekedetet feljegyez. Az ember sorsáról ezután életének tettei döntenek. Azok, akik erényes életet éltek, folytathatják útjukat a mennybe, a bűnösök ugyanakkor a pokol bugyraiba kerülnek.

Jamarádzsa, a halál istene

Gyakran számolnak be olyan tévedésekről vagy elírásokról, amikor a haldokló személy igazságtalanul kerül az ítélőszék elé. Dr. Satwant Pasricha indiai kutató példaként Srinivasa Reddy esetét idézi, ahol az illető, akinek eredetileg Jamarádzsa vagy Csitragupta elé kellett volna kerülnie, valóban meghalt, miután a tévedésből beidézett személy magához tért. Úgy tűnik, az indiai esetekben az életút áttekintése helyett inkább a tettek könyve szerepel.

Az alagút, a fény, a testen kívüli élmény vagy a szerettekkel való találkozás egyaránt hiányzik az indiai élményvilágból. A halál közeléből visszatérve ugyanakkor sokan olyan testi jegyekről számolnak be, melyeket a halálközeli élmény során szerzett sérülésekként azonosítanak.

Thai

A Todd Murphy által rögzített tíz esetből kilencben találkoztak a jamtutokkal, akiket Jama azért küldött, hogy az illető lelkét magukkal vigyék a pokolba. A jamtutok a nyugati kultúrkörből ismert angyalok megfelelőinek tekinthetők. A Murphy által dokumentált esetekben különbözőképpen írták le ezeket a hírnököket, feladatuk azonban mindig ugyanaz volt: elkísérni a haldokló lelkét Jamához.

Az indiai beszámolókhoz hasonlóan itt is előfordult, hogy a jamtutok tévedésből rossz embert vittek magukkal – később azonban mind az öt érintett épségben magához tért. Az egyik ilyen esetben az átélőt összetévesztették valakivel, aki ugyanabban a faluban lakott, mint ő, Jama könyve szerint pedig három nappal később kellett volna meghalnia. Három nappal azután, hogy visszatért az életbe, a személy,akit a könyv eredetileg is említett, valóban meghalt.

Az átélő sorsáról itt is az életében elkövetett jó és rossz cselekedetek döntöttek, melyeket egy könyvből olvastak fel. Jama írnokai minden tettet és érdemességet lejegyeztek. A jó karma végül felülírta a rossz karmát.

Egy másik átélő egy pokoli utazásról számolt be, melynek során különféle kínzásoknak volt a szemtanúja. Elmondása szerint a szenvedőknek forró parázson kellett járniuk, a foglyok szájába pedig savat öntöttek, miközben nyelvüket izzó fogóval tartották. A nyugati és a thai élmények között hasonlóságok és különbségek egyaránt adódnak. A thai elbeszélésekben nem szerepelt például az alagút, ahogy a boldogság és az eksztázis érzései sem.

Míg a nyugati beszámolókban gyakran megjelennek az elhunyt hozzátartozók, addig a thai élményekben csak négy esetben bukkantak fel, azzal a konkrét szándékkal, hogy tájékoztassák az átélőt a túlvilági élet szabályairól.

Természetüket tekintve a thai élmények gyakran ijesztőek voltak, nemritkán a pokol és a kínzás jeleneteit idézték. A haldokló személynek végig kellett néznie a kínzásokat, bár átélnie nem kellett azokat. Mennyei látogatásról csupán egyetlenegy esetben számoltak be.

Az életút áttekintése helyett itt is a tettek könyve szerepelt, mely mindazokat a cselekedeteket tartalmazta, melyek az illető sorsáról döntöttek. Elírások itt is előfordultak. A thai halálközeli élményekben Jamát a „fénylény” megfelelőjének tekinthetjük.

Tibeti delokok

A tibeti delokok rendszerint olyan nők, akik eszméletlen vagy halálközeli állapotba kerülnek, majd visszatérve az életbe túlvilági utazásról és egy személyes istenséggel való találkozásról számolnak be. Fontos hangsúlyozni, hogy a halál meghatározása kultúránként változhat. Nem minden delok kerül tehát valóban halálközeli állapotba, egyesek csupán kimerülnek vagy elájulnak egy időre, mások pedig kómaszerű állapotba kerülnek. Néhány esetben még az epilepszia gyanúja is felmerült.

Françoise Pommaret francia néprajzkutató és tibetológus ugyanakkor – tíz történelmi esetre és legalább négy még ma is élő delokkal készített interjúra alapozva – arra a megállapításra jutott,hogy az élmények hitelesek. Miután elhagyta testét, a delokot a Holtak Urához kísérik, majd alászállva a pokolba, megmutatják neki a bűnösök szenvedését.

A szenvedők gyakran arra kérik a delogot, hogy vigyen hírt a családjuknak, és kérje meg őket, hogy fájdalmaiktól való megszabadulásukért végezzenek el értük egy szertartást, másokat pedig erkölcsös életre buzdítsanak. Útja során a delok saját elhunyt hozzátartozóival is találkozhat, sőt, mielőtt visszatérne a Holtak Urához, a Paradicsomba is eljuthat.

A lélek egy híd, egy mérleg vagy egy tükör által megmérettetik, majd ítéletet mondanak a delok felett. Ha elegendő jó karmát gyűjtött, egy üzenetet bíznak rá, és visszaküldik őt az életbe. Miután magához tért, másoknak is elmondja az üzenetet arra buzdítva mindenkit, hogy hű maradjon saját tibeti vallásához.

A delokokat gyakran korábbi delokok reinkarnációinak tekintik. Ahhoz, hogy egy delok átléphessen a másvilágra, gyakran át kell kelnie egy széles folyó felett átívelő hídon, a nyugati halálközeli élményekkel ellentétben azonban érdekes módon innen még bármikor visszatérhet. A holtak birodalmába tett látogatásuknak köszönhetően a delokok megértik a karmikus szenvedést.

Japán

Egészen a közelmúltig csak nagyon kevés japán beszámoló szerepelt a halálközeli élmények nyugati irodalmában. Ebből kiindulva úgy tűnik,hogy a japán élmények visszatérő elemei a hosszú, sötét folyók és a gyönyörű virágoskertek.

Egy magas lázzal járó betegség során az Iidei Matsunojo Kikuchi vélhetően halálközeli élményt élt át. Elmondása szerint egy pipacsmezőn sétált, melynek közepén a családi templom állt. Beszámolt továbbá egy testen kívüli élményről, kellemes érzésekről és egy templomkapuról, amely mögött egy csapatnyi ember állt – köztük az elhunyt rokonai, akik azt mondták, hogy vissza kell térnie. Csalódottságot és végtelen szomorúságot érzett, de úgy döntött, hogy visszafordul.

Arra ébredt, hogy a rokonai vízzel locsolják az arcát, és próbálják magához téríteni. Dr. Ornella Corazza további kutatásokat végzett e téren. Három japán halálközeli esetet dokumentált. Az átélők többek között folyókról, elhunyt családtagokról, hangoskodó, szerzetesnek öltözött gyerekekről, egy szivárványhídról, az életbe való visszaküldésről, időtorzulásról és egy aranyló fényfalról számoltak be, melyen át kellett kelniük. Egyikük sem hitte, hogy csak álmodott volna, mindhárman kitartottak amellett, hogy élményük valóság volt. Elmondásuk szerint minden olyan kellemes volt, sem fájdalmat, sem szenvedést nem éreztek.

Dr. Corazza egy japán vizsgálatról is beszámol, melyben Yoshia Hata 17 halálközeli állapotot megélt beteggel készített interjút. Kilencen egyáltalán nem emlékeztek az élményre, nyolcan pedig folyókat és tavakat ábrázoló jeleneteket láttak. A nyolcból öten kimondottan kellemetlenként élték meg az élményt, félelmet, fájdalmat és szenvedést tapasztaltak.

Az egyik HKÉ-konferencián egy japán orvos, elmesélte nagyapja hihetetlenül izgalmas esetét, mely sok-sok évvel korábban, Japánban történt. A nagypapát halottnak nyilvánították, és továbbküldték a halottasházba, ahol később magához tért. Elmondása szerint az új házánál járt, melynek építési munkálatai még folyamatban voltak. Azt mondták neki, térjen vissza, mert a ház csak egy hónap múlva fog elkészülni. Ébredése után egy hónappal a nagypapa valóban meghalt.

Kína

Az első kínai élménybeszámolók olyan szerzetesektől származnak, akik valamilyen súlyos betegségen estek át, de sikeresen felgyógyultak belőle. Betegségük alatt mély szubjektív élményeket éltek át, melyek arra ösztönözték őket, hogy saját vallásukról áttérjenek a tiszta föld-buddhizmusra. Az egyik szerzetes arról számolt be, hogy látomásában egy gyertyával a kezében átkelt az ürességen, melynek közepén Amitábha Buddha várta, aki a tenyerére helyezte őt, a gyertya lángja pedig szétáradt az univerzumban.

Miután felébredt, és elmesélte látomását, a körülötte búsulók mind megnyugodtak. A teste látszólag teljesen meggyógyult, nyoma sem maradt rajta a betegségnek. Felöltötte ruháit, felvette a saruját, azután csak meredt maga elé, mintha látna valamit. Azt mondta, Buddha közeledik, majd meghalt.

Egy későbbi elemzés, melynek során hozzávetőleg 120 halálos ágyi látomást vizsgáltak meg, azt mutatta, hogy a nyugati esetekhez képest hasonlóságok és különbségek egyaránt vannak. Az egyik érdekes eset, mely közel egy évszázada bukkant fel, egy konfuciánus tudós feleségéről szól. Jang asszony két alkalommal résztvett egy keresztény tanításon, vélhetően meg is keresztelkedett.

Egy hosszú betegséget követően aztán látszólag meghalt. Néhány órával azután, hogy a testét felravatalozták, a családja hangokat hallott a szobájából. Mikor bementek, az ágyban ülve találtak rá, halotti ruháját addigra szokásos öltözékére cserélte.

Elmondása szerint Jézussal sétált egy gyöngyházfényű kapu felé, melyen túl az angyalok várták őket. Az aranyló utcákon járva Jézus oldalán gyönyörű színes házakat látott. Angyalok ezrei köröztek egy trón felett, melyen a mennyei atyaisten ült, aki megengedte neki, hogyegy rövid időre még hazatérjen, mielőtt a hónap 12. napján végleg elszólítaná őt.

Néhány nap múlva aztán, mikor elérkezett tizenkettedike, Jang asszony felöltötte a halotti ruháját, lefeküdt az ágyára, és meghalt. Elvileg csupán két térítésen vett részt, és semmi olyanról nem tudhatott, melyről az ébredése után beszámolt. A történet jegyzője szerint később sokan elzarándokoltak hozzá, hogy meghallgassák a történetét. Ebben ugyanakkor lehet némi túlzás, figyelembe véve, hogy a szerző maga is misszionárius volt, akit az a szándék vezérelt, hogy áttérítse a kínai lakosságot.

Egy másik kínai szöveg, mely szintén párhuzamba állítható a halálközeli élményekkel, Pu Szung-ling kínai írótól származik, a címe Liao-csaj furcsa történetei. Tizenegy évvel az 1976-os tangshani földrengés után a túlélők (81 fő) 40 százaléka számolt be halálközeli élményekről. Felgyorsult gondolatokról, euforikus béke élményről, panorámaszerű emlékezetről és az életút áttekintéséről számoltak be. A „fénylénnyel” való találkozásés az életbe való visszaküldés ugyanakkor egyik beszámolóban sem szerepelt. Egyesek úgy írták le az élményt, mintha eltávolodtak volna a testüktől, míg mások inkább úgy érezték, hogy eljött a világ vége.

Fülöp-szigetek

A Fülöp-szigeteken az emberek többsége katolikus vallású, ennek megfelelően a beszámolók is a nyugati élményvilágot tükrözik. Az egyik ilyen eset Estherről szól, aki szülés közben élt át halálközeli élményt. Váratlanul komplikációk adódtak, és végül elveszítette a kisbabát. Elmondása szerint egyszer csak kiszállt a testéből, hirtelen fel sem fogta, mi történik. Abban a kórházban dolgozott, ahol éppen betegként feküdt.

Ismerte a személyzet néhány tagját, és megpróbálta őket megérinteni, hogy kommunikálni tudjon velük. Minden alkalommal, mikor így tett, a keze egyszerűen keresztülsiklott a testükön. Próbálta őket megszólítani, még rájuk is kiáltott, de hiába – senki sem hallotta vagy érezte őt.

Aztán minden elsötétült, nem látott mást, csak egy apró fénypontot a távolban. Lassan elindult a fény irányába. Az alagútban lebegve megszólította őt egy férfihang, és bár nem látta a hanghoz tartozó arcot, mégis úgy hitte, hogy Jézus szólt hozzá. Sokáig beszélgettek, de hogy miről, arra már nem emlékezett. Aztán eszébe jutott két kisgyermeke, és elöntötte a vágy, hogy viszontlássa őket. Amint a gondolat megfogant, újra a testében találta magát. Az élmény még ma is tisztán él az emlékeiben, noha 17 év is eltelt már azóta.

Egy másik esetben egy idős asszony, aki vidéken lakott, rosszul lett, teljesen elgyengült, végül pedig elvesztette az eszméletét. Leállt a légzése, és a külső ingerekre sem reagált. Mindenki, aki csak jelen volt, azt hitte, meghalt. Miután aztán magához tért, elmesélte, hogy egy hatalmas hegyet látott, melyet a másik oldalról egy tenger szegélyezett.

Tudta, hogy fel kell másznia a tetejére. Mindig is félt a víztől, így annak lehetősége, hogy a szikláról belezuhanhat a tengerbe, nagyon megrémítette őt. Az út hosszú volt és fáradságos, végül azonban célba ért. A hegy tetején egy ház állt, melyben egy hosszú fehér ruhába öltözött szakállas férfi lakott, akit ő Jézusnak vélt. A férfi ellentmondást nem tűrően megparancsolta neki, hogy térjen vissza. Ez nagyon felzaklatta őt, mert komoly küzdelmek árán sikerült csak megmásznia a hegyet, és máris távoznia kellet. Könyörögni kezdett hát a férfinak, hogy hadd maradjon ott vele, de az csak annyit mondott, hogy vissza kell térnie, mert még dolga van az életben.

Ausztrál őslakos

Létezik egy történelmi beszámoló, mely egy ausztrál őslakos halálközeli élményét meséli el. A történet egy hosszú monda része, melyet azóta számos forrásban idéztek már. Egy férfi, miután magához tért a halotti máglyán, arról számolt be,hogy kenuval a holtak földjére utazott, ahol találkozott elhunyt rokonaival és a Nagy Teknős szellemmel. Tudta, hogy vissza kell térnie az életbe. A szellemek körbetáncolták, és elhalmozták őt ajándékokkal. Elmondták neki, hogy nem maradhat velük, és csak akkor térhet vissza közéjük, ha már valóban meghalt. Magához térve a férfi elmesélte történetét, három évvel később pedig meghalt.

Maori

Volt egy maori asszony, akit halottnak hittek. Fel is ravatalozták a testét, az emberek pedig mind összegyűltek, hogy elbúcsúztassák. A nő végül gyászoló családja körében váratlanul magához tért. Elmondása szerint lelke elhagyta a testét, egy ideig a feje felett lebegett, majd a táj felett elsuhanva nyugat felé indult. Végül elérkezetta Te Rerenga Wairuához – ahhoz a helyhez, ahonnan a lelkek távoznak. A szellemek tiszteletére elvégzett néhány szertartást, és felkészült, hogy a szirtről elrugaszkodva belépjen az alvilágba, vagyis a szellemek birodalmába. Ekkor egy hang szólott hozzá, mely azt mondta, hogy még nem jött el az ideje, és vissza kell térnie, idővel azonban újra elszólítják majd.

Guam

Guam egy kis sziget a Csendes-óceánban, az Egyesült Államok része. A guamiakkal készített interjúk során négyen arról számoltak be, hogy a levegőben „szálltak”, meglátogatták a távoli országokban élő rokonaikat, elhunyt hozzátartozóikkal és különböző lényekkel találkoztak, végigsétáltak egy úton, a felhők felett utaztak, és visszaküldték őket az életbe. Egy nő azt mesélte, hogy még az Amerikában élő fiát is meglátogatta, bár senki sem vette őt észre, kivéve az unokahúgát, aki váltig állította, hogy látta őt. A nő a bátyját is meglátogatta.

Melanézia

Melanéziában a modern egészségügyi szolgáltatások korlátozott hozzáférhetősége miatt az átlagos élettartam igen rövid. A helyi lakosok egy iparosodott, technikailag fejlett mennyországban hisznek. A nyugati halálközeli élmények és a Dorothy Counts által dokumentált három melanéziai eset összehasonlításakor markáns különbségek mutatkoztak. A gyönyörű kerteket ábrázoló jelenetek helyett Melanézia lakói gyárakat, autópályákat és ipartelepeket láttak.

Néhányan elhunyt rokonaikkal, illetve vallási alakokkal találkoztak, az egyik átélő pedig egy fehér ruhás, szakállas embert látott. Egyikük sem akart visszatérni a testébe; arról számoltak be, hogy az élmény hatására megszűnt a halálfélelmük. Sok tipikus jellemző hiányzott élményeikből, úgy mint a testen kívüliség, az öröm és a békeérzet, valamint az alagút. Élményszinten gyakran megjelentek az ítéletről és a varázslók megbüntetéséről szóló jelenetek.

Afrika

Dr. Nsama Mumbwe Zambiából tizenöt afrikai halálközeli esetet dokumentált. A beszámolókban gyakran felbukkant az életbe való visszaküldés, a fehér köpenyes emberekkel való találkozás, belépés a sötétségbe és az akadályba ütközés motívuma. Babonás módon az élményt gonosz előjelnek, rossz ómennek vélték.

Egy friss kutatásban nyolc Kongói Köztársaságból, Közép-Afrikából és két Basutoföldről, Dél-Afrikából származó halálközeli élményt hasonlítottak össze. Az egyik keresztény kongói férfi élményében másokkal együtt egy távoli cél felé sétált. Hamarosan egy hatalmas hegy lábához ért, mely eltorlaszolta az utat.

Jézushoz imádkozott segítségért, és így sikerült leküzdenie az akadályt. A férfi ezután találkozott egy csapatnyi emberrel. Náluk volt az Élet Könyve, és bár a neve szerepelt a könyvben, nem jött még el az ő ideje. Mikor magához tért, gyászoló családja és barátai körében ébredt.

A basuto esetek ettől némileg különböztek. Egy távoli faluban élő férfi vélhetően meghalt, majd feléledt. Elmondása szerint egy ismeretlen úton járt, mely egy ponton elágazott, de ő nem tudta, merre induljon tovább. Találkozott két férfival, az egyik megpróbálta őt elcsalni apokolba, a másik azonban, akinek kereszt volt a homlokán, megmentette őt.

Arra utasította, hogy térjen vissza, és keressen magának egykeresztény hittérítőt. A férfi, miután felébredt, rögtön hívatott is egyet,aki aztán egy kereszttel megjelölte a homlokát. A férfi ekkor lefeküdt, és vélhetően újra meghalt. A koporsója már készen állt, a sírját is megásták, és a hittérítő is megérkezett már, hogy eltemesse őt. Ekkor ismét magához tért, és elmondta, hogy míg odaát volt, a kereszt eltűnt a homlokáról, vezetője pedig arra utasította, hogy keresztelkedjen meg. Miután megkeresztelték, meg is halt.

Amerikai őslakosok

A legtöbb amerikai őslakos élménybeszámolója korai felfedezőktől, illetve etnográfiai és önéletrajzi feljegyzésekből származik. A halottakat szokás szerint a legszebb ruhájukban temették el, a család pedig az előkészületek alatt továbbra is úgy beszélt az elhunythoz, mintha még mindig élne. (Ez az ápolóknál is gyakran előfordul, miközben rendbeteszik a holttestet.) Figyelmeztették őt azokra a veszélyekre – például a gyors sodrású sötét folyókra –, melyekkel útja során találkozhat.

Az 1900–1910-es évekből fennmaradt egy terjedelmes élménybeszámoló, melyben egy hopi indián, Don Talayesva meséli elsaját halálközeli élményét. Elmondása szerint kiszállt a testéből, és minden fájdalmat maga mögött hagyott. Látta a rokonait, ők azonban nem látták őt.

Később találkozott egy férfival, aki elvezette a holtak földjére, ahol belépett egy alagútszerű barlangba. Megnyugtató hangot hallott, majd Masau’u, a halál istene ítéletet hirdetett felette. Meztelen boszorkányok és színesre mázolt bohócok állták útját. Később eljutott egy faluba, amelyet egy szellem őrzött. Ő vezette be a lelkeket a holtak birodalmába. Azokat, akik erényes, jámbor életet éltek, a könnyű ösvényre terelte, a rosszéletű emberek elé azonban akadályokat gördített.

Don Talayesva

A szellem azt mondta a férfinak, hogy térjen vissza a testébe, még mielőtt a koporsója végleg lezárulna. Mikor magához tért, az ápoló elmondta neki, hogy az éjszaka folyamán meghalt, mégsem temették el, mert a teste még mindig meleg volt.

Gyakran idézik még Fekete Jávorszarvas esetét, aki egy gyerekkori betegség során, melybe kis híján belehalt, halálközeli élményt élt át. Az irodalom további tizenegy esetet említ, valamint két olyan beszámolót is, ahol az illető feléledt, miután eltemették. A beszámolókban több visszatérő elem is felbukkan.

Voltak, akik még élő rokonaikat látogatták meg, és megpróbáltak velük kommunikálni, mások egy kellemes vagy éppen fárasztó utazásról számoltak be, megint mások sűrűn lakott településeket, gyönyörű tájakat és hatalmas állatokat láttak. Az átélők ugyanakkor nem említették, hogy az élmény kellemes lett volna. A panorámaszerű visszatekintés, a fénylénnyel való találkozás, valamint a nyugati beszámolókban szereplő egyéb elemek szintén hiányoztak a beszámolókból.

A sötétség kevésbé volt jellemző, az alagútszerű mélyedések és a földalatti átjárók is csak néhány esetben fordultak elő.Védelmező vezetőkről ugyanakkor többen is beszámoltak. Egyeseket azzal a feladattal küldtek vissza a halálból, hogy megtanítsák másoknak,hogyan kell helyesen élni.

Hawaii

Thomas Thrum Hawaii népmesék című, 1907-es kötetében beszámol egy hawaii halálközeli élményről. Egy nő, miután halottnak hitték, és felravatalozták a testét, hirtelen magához tért a temetési szertartás alatt, és halálközeli élményről számolt be. Elmondása szerint kiszállt a testéből, egy vulkánhoz vezető úton sétált, találkozott néhány emberrel, akik már meghaltak, végül aztán visszaküldték őt az életbe.

A chilei mapuche indiánok

Chilét a mapuche („a föld népe”) indiánok lakják. Egy mapuche férfi, akit már két napja halottnak hittek, váratlanul feléledt, és halálközeli élményről számolt be. Elmondása szerint egy vulkánnál járt, ahová csak a halott lelkek juthattak el. Beszámolójában megjelent még az elhunyt rokonokkal való találkozás, a határvonal elérése (kapuk során kellett áthaladnia), és az életbe való visszaküldés is. Elmondása szerint mindenki, aki meghalt, arra a gyönyörű, boldog helyre került.

Muszlimok

A hónapokig tartó megfeszített munka és kutatás dacára sokáig úgy tűnt, hogy a halálközeli élmények hiányoznak a muszlimok élményvilágából. A további kutatások azonban idővel mégiscsak sikerrel jártak, és bebizonyították, hogy a muszlim populációban is előfordulnak ilyen élmények.

Eddig összesen 27 esetről számoltak be. Az egyikben Muktar, egy tizenkét éves fiú leesett a fáról, és elvesztette az eszméletét. Miután magához tért, halálközeli élményről számolt be, melynek során zöldellő mezőkön sétált (a valóságban egy sivatagos környezetben lakott), szokatlan zenét hallott, ragyogó fényt látott (mely egyáltalán nem bántotta a szemét), elhunyt családtagjaival találkozott, és telepatikusan kommunikált velük.

Egy másik esetben Mustafa Mekkába tartó zarándokútja során beleesett az óceánba, és vélhetően megfulladt. Miután magához tért, elmesélte, hogy egy tündöklő fényt látott, mely nem vakította el a szemét, majd átkelt egy alagúton, végül pedig egy igen részletes, panorámaszerű visszatekintésben volt része.

Az interneten számos további, más kultúrából származó beszámoló olvasható; különösen értékes információkkal szolgálhat a Halálközeli Élmény Kutatási Alap honlapja, amelyet Dr. Jeffery Long és Jodie Long alapított. Az oldal a www.nderf.org címen érhető el.

A halálközeli élmények univerzális jelenségnek tekinthetők, hiszen a világ minden pontján megtalálhatók. Egyesek szerint ez azt bizonyítja,hogy az élményeket csupán haldokló agyunk hozza létre. Ennek ugyanakkor ellentmond az a tény, hogy míg egyes kultúrákban megtalálhatók bizonyos elemek, addig egy másikból hiányoznak. Ezzel kizárhatunk néhány materialista magyarázatot. Ahogy bizonyos elemek értelmezését a kultúra határozza meg, úgy valószínűleg mi is szimbolikus módon, a magunk egyéni kulturális szűrőin keresztül értelmezzük az élményeket. Ez egy mindent átszövő kollektív tudatosság meglétére utalna, ahogy azt Carl Jung is feltételezte. Így nem lehetnének fiziológiai okai az élménynek, hiszen az csak adott szimbólumok pszichológiai interpretációja lenne.

halálközeli élmények

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

error:
Send this to a friend