Az életszemle a halálközeli élmény egyik legizgalmasabb mozzanata. Aki átélte, arról számol be, hogy egész élete lepergett a szeme előtt, nem is úgy, mint egy film, inkább, mint valami eleven hologram.
A legnagyobb részletességgel láttak mindent, és életükről nem mások, hanem ők maguk mondtak ítéletet.
Olyan volt, mintha tudatuk kitágult volna, és egyesült volna egy nagyobb, isteni értelemmel.
A halálközeli élményt megtapasztalt emberek szerint az életszemle során innen, a magasrendű megértés kilátópontjáról megértik téves döntéseiket, és rájönnek, mi lett volna a jobb megoldás bizonyos helyzetekben.
Az életszemle gyötrően fájdalmas és mámorosan örömteli élmény, attól függően, hogy éppen mit lát az ember. Ha olyan esetet szemlél, amikor érzelmi fájdalmat okozott valakinek, valóságosan érzi a fájdalmat, mintha annak a másiknak a testében lenne.
Így van ez megfordítva is: átélik a másoknak adott örömöt és szeretetet is, mintha benne lennének az illetőben. Az empátiának ennek a rendkívül intenzív szintjéről a halálközeli élményen átesett emberek többsége úgy tér vissza az életbe, hogy szilárdan elhatározza, nem követi el még egyszer ugyanazokat a hibákat, és sokszorta többet fog segíteni másoknak.
Minden másoknak tett megjegyzés, minden szó, amit egy barátjának vagy a gyermekének mond, minden gondolat, amely másokkal kapcsolatban megfordul a fejében, most mind magasabb értelmet nyer, mert az illető tudja, hogy cselekedeteit később újra kell élnie, és meg kell ítélnie.
Bizonyos szinten, úgy tűnik, mindig is tudomásunk volt az életszemle mibenlétéről. Ki ne hallotta volna például, hogy valaki, aki a halál torkából menekült meg, azt mondja: az egész életem lepergett előttem.
Rengeteg, a halál utáni ítélettel foglalkozó szent irat és könyv szintén utal valamiféle életszemlére. Most viszont a tudat szintjére emeljük ennek az élménynek a részleteit.
Halálunk után cselekedeteink valóban ítélet alá kerülnek, de nem a bosszúálló Isten mond ítéletet, hanem az isteni lelkiismeret, amelynek részei vagyunk.
Ez az információ közismertté vált, és ennek egyik következménye, hogy mindannyian lelassíthatunk, és tudatosíthatjuk tetteink következményeit.
Még világosabban megérhetjük, miért kell mindig tudatosan felemelnünk másokat. Ítélőképességünk néha megbicsaklik ugyan, de megtehetjük, hogy időnként megállunk, és áttekintjük előmenetelünket, afféle előrehozott, tudatos életszemlét hajthatunk végre.
