Élet és halál ura: A sejtmemória

Általában hamar rájövünk, ha valami nem működik az életünkben, hiszen a fájdalmat és az aggodalmat nehéz figyelmen kívül hagyni. Lehet, hoge a fogad fáj, lehet, hogy egész éjjel álmatlanul forgolódsz, mert fogalmad sincs, kamasz fiad épp hol tölti az éjszakát.


szerző: Dr. Alexander Loyd


A problémák valódi forrását nem könnyű felfedezni, és még nagyobb feladat előtt állunk, ha gyógyítást magánál a forrásnál szeretnénk kezdeni, ahelyett, hogy csak a tüneteket próbálnánk orvosolni. Természetünkből fakadóan hajlamosak vagyunk az éppen aktuális körülményeinket okolni minden bajért, ezzel azonban gyakran mellélövünk.

Ha nem a körülményeinkben kell keresni a baj forrását, mi mégis arra fecséreljük el az energiánkat, hogy megváltoztassuk, akkor csak még több stresszt termelünk önmagunk számára!

Az elmúlt ötven évben, de különösen az elmúlt tizenötben a szakemberek bebizonyították, hogy a fájdalom és az aggodalom forrása nem a testünkben, és nem is a körülményeinkben keresendő, hanem azon a Iáthatatlan területen, amelyet tudattalannak és tudatalattinak hívunk, és amelynek a tudományos neve

„sejtmemória”.

Mi is az a „sejtmemória”? Semmi más, mint az emlékeid. A tudósok azért tették hozzá a sejt szót, mert korábban úgy hittük, hogy az emlékek tárolása kizárólag az agyban történik. Csakhogy az agysebészek számtalan betegen végzett legkülönfélébb beavatkozásai rávilágítottak, hogy bármely részét távolítjuk is el az emberi agynak, az emlékképek valahonnan újra felbukkannak.

A szervátültetésen átesett betegek élményei is ezt támasztják alá. Ma már tudjuk, hogy az emlékek a test összes sejtjében jelen vannak, ettől függetlenül továbbra is csak „emlékek” néven emlegetjük őket. Emellett, a rengeteg elnevezés közül, amellyel az írók és a kutatók a sejtmemóriát valaha illették, Salamon király szóhasználata áll hozzám a legközelebb, már csak azért is, mert ő a legkorábbi forrás, akire ráakadtam. Ő így nevezte: a szív dolgai.

Mivel azonban szeretném ebből a koncepcióból az anatómiai szívet kiiktatni, én inkább úgy nevezem: „a spirituális szív”. Vagyis amikor a továbbiakban azt mondom, „spirituális szív”, te bátran behelyettesítheted a sejtmemória vagy tudatalatti, esetleg a tudattalan fogalmával.

Egyszerűen annak a helynek a megjelölésére használom ezt a kifejezést, ahol a jó és a rossz emlékeink, életünk minden megoldandó ügyének és problémájának forrásai találhatók.

2004. szeptember 12-én a Dallas Morning News érdekes írást közölt „Medical School Breakthrough” (Áttörés az orvostudományban) címmel. A cikk a Texas állambeli Dallas Southwestern University Medical Centerében folytatott új kutatásról számolt be. A tudósok felfedezték, hogy emlékeink nemcsak az agyban tárolódnak, hanem testünk minden sejtje rögzíti őket, és arra a következtetésre jutottak, hogy a betegségek valódi forrása ebben a sejtmemóriában található.

Az újság interjút készített dr. Eric Nestlerrel, a Harvard orvos-kutatójával, aki a következőket mondta:

„A kutatók úgy gondolják, ez a sejtmemória élet és halál ura lehet… Elképzelhető, hogy a rák azért alakul ki, mert a jó sejtmemóriát felváltja egy rossz.. Ez a felismerés az egyik legerősebb fegyverünkké válhat a gyógyításban”.

A cikket az egész világon közölték. Ha a Southwestern-publikáció kisbetűs részét is elolvassuk, majd összevetjük Salamon király szavaival, rögtön látni fogjuk, hogy amit a Southwestern sejtmemóriának nevez, az pontosan ugyanaz, mint Salamonnál a szív dolgai.

Mindketten ugyanarról beszélnek. 2004. októberében a Dallas Morning News leközölte az előbbi cikk folytatását is „A Cell Forgets” (A sejt felejt) címmel. íme, egy részlet. Kicsit hosszú lesz, de megéri elolvasni:

“A tudósok egyre inkább arra a következtetésre jutnak, hogy mind a sejtek, mind az organizmusok képesek megőrizni tapasztalatból származó emlékeiket — s mindezt az agy segítsége nélkül. A kutatók szerint lehet, hogy e sejtmemóriában keresendő az egészséges élet és a halál titka. Talán azért alakul ki bennünk a rák, mert a rossz sejtmemória elfoglalja a jó sejtmemória helyét. A sejtekben tárolt abnormális „emlékek” kiválthatnak lelki traumát, szenvedélybetegséget és depressziót. A tudomány azt feltételezi; hogy egy későbbi életszakaszban megjelenő betegség az öregedés folyamán a sejtekbe beprogramozódó hibás emlékek következménye lehet. Úgy tűnik, hogy még a valódi emlékezés is, az, amelyik csakugyan az agyhoz kötődik, ezekre a sejtekben tárolt emlékekre támaszkodik. A tudósok most azon dolgoznak, hogy megértsék, hogyan tesznek szert erre a memóriára a sejtek, mert így talán lehetséges lesz a betegségeket a baj gyökerétől gyógyítani. „Ez a felismerés lehet az egyik legerősebb fegyverünk a gyógyításban” — mondta dr. Eric Nestler, a dallasi University ofTexas Southwestern Medical Center pszichiátriai osztályának vezetője. Dr. Nestler szerint a ma alkalmazott terápiák sok betegség esetében egy sebtapasz hatékonyságával vetekszenek, mert nem a betegség okát célozzák meg csak a tüneteket enyhítik. „Ennek az újfajta tudásnak a birtokában lehetővé válhat az abnormalitások valódi korrekciója” — mondta.

A továbbiakban a cikk arról számol be, hogy dr. Nestler és más sejtbiológusok, mint például dr. Susan Lindquist vagy a Nobel-díjas dr. Eric Kandel, speciális kémiai markereket fedeztek fel a sejtjeinken, amelyek úgy tűnik, jelzéseket adnak le arra nézve, hogy egy bizonyos gén felhasználható-e vagy sem.

Dr. Nestler a Journal of Neuroscience című szaklapban ismertette egyik kutatását, melyben azt vizsgálta, hogyan változnak a markerek egerek agyi génjeiben elektromos sokk hatására. A kutatás során azonban az is bizonyossá vált, hogy az elektromos sokkon kívül más is képes megváltoztatni a sejtmemória markereit: ez pedig az anyai szeretet.

Laboratóriumi kísérletekkel bizonyították, hogy ha az anyapatkány nyalogatja a kölykeit, azzal szó szerint megváltoztatja azokat a kémiai markereket, amelyek a kölykökben a félelemérzést kódoló génhez kötődnek, és a változás a kölykök egész életére kihat: kevésbé félénken viselkednek, bizonyítva ezzel, hogy az anyai szeretet „életre szólóan képes beprogramozni az agyat”.

Más szóval, a kutatók bebizonyították, hogy a szeretet a félelem ellenszere, és mind a szeretet, mind a félelem sejtszinten mérhető. Az is egyre világosabb, hogy egy “békés sejt” külső hatás következtében „megbolondulhat”, és invazív rákos sejtté alakulhat, és mindez a markereken is nyomon követhető.

Ezt a kutatást 2004-ben végezték, de a tudósok ma is nagy erőkkel vizsgálják a sejtmemória egyes markereit, hogy rájöjjenek, hogyan lehetne őket laboratóriumi körülmények között módosítani. A szervátültetésen átesett betegek történetein keresztül már te is hallhattál róla, mire képes a sejtmemória.

Az egyik híres példa Claire Sylvia esete, aki élményeiről könyvet is írt A Change of Ikart (Szívcsere és pálfordulás) címmel. A Yale-New Haven kórházban 1988-ban végrehajtott szív- és tüdőátültetést követően Claire jelentős személyiségváltozást észlelt magán: őrült vágy fogta el a Kentucky Fried Chicken ételei után, amit egészségtudatos táncos és koreográfus lévén, korábban nagy ívben elkerült.

Minden előzmény nélkül, csupa zöld meg kék színű ruhát kezdett vásárolni magának, holott azelőtt az élénkvörös és a narancssárga volt a két kedvenc színe. Mindezen felül agresszív lett, ami végképp nem emlékeztetett korábbi önmagára. Utánajárt a dolognak, és kiderült, hogy

új személyiségjegyei egytől egyig a donor jellemvonásai voltak.

Több tucat hasonló történetet ismerünk, és mindegyik magyarázata a sejtmemóriában keresendő.

Dr. Bruce Lipton, a Wisconsin Egyetem kutatója emberi izomsejteket klónozott, hogy megtudja, mitől sorvadnak el. Azt vette észre, hogy az egyes izomsejtek aszerint reagálnak és változnak, ahogy a környezetüket „érzékelik” — de nem feltétlenül a valós környezetüknek megfelelően.

Dr. Bruce Lipton

További kutatásai rámutattak, hogy ez hasonlóképpen érvényes az ember egészére: mi is aszerint reagálunk és változunk, ahogy a környezetünket érzékeljük (nem pedig annak megfelelően, amilyen a környezetünk valójában).

Más szóval: érzékelésünk azonos azzal, amit hiszünk? Dr. Lipton azt állítja, hogy gyakorlatilag minden egészségi problémánk forrása valamilyen, a tudatalattiban megbújó helytelen elképzelés. Kutatásaik kisbetűs részének ismeretében úgy vélem, hogy amit dr. Lipton a tudatalattiban rögzült meggyőződésnek nevez, az ugyanaz, mint amit dr. Nestler és munkatársai sejtmemóriának, Salamon király pedig spirituális szívnek. És amint azt már megállapítottuk, mivel a tudatalatti szó szerint egymilliószor erősebb a tudatos gondolkodásnál, egy a millióhoz az esélyed rá, hogy azt az életet élhesd, amire vágysz, hacsak nem változtatod meg a tudatalatti meggyőződéseiset.

A sejtmemória jelensége a Föld minden lakójára egyaránt érvényes, nem csak azokra, akik betegek vagy alulteljesítenek. Sejtmemóriánk (vagy nevezhetjük tudatalatti meggyőződéseknek, esetleg a spirituális szív dolgainak) előbb vagy utóbb utolér minket, olyan, akár a számtítógépes vírus: nem hagyhatod figyelmen kívül, és hiábavaló abban reménykedned, hogy valamilyen csoda folytán egyszer csak eltűnik majd. Ez nem fog bekövetkezni.

Dr. John Sarno, a New York-i Orvosi Egyetem munkatársa úttörő munkát folytatott a pszichoszomatikus betegségek, illetve az agy és a test közötti kapcsolat témájában, különös tekintettel a hátfájásra. Ő is egyetért dr. Liptonnal és dr. Nesderrel, miszerint a felnőttkori krónikus fájdalom és betegség eredete a destruktív sejtmemóriában keresendő.

Ha sikerül meggyógyítani a sejtemóriát, a fájdalom és a betegség is eltűnik.

Dr. Andrew Weil, a holisztikus gyógyítás képviselője sikerkönyvében, a Health and Healingben (Egészség és gyógyulás) a következőket írja: „Minden betegség pszichoszomatikus”.

Ezt persze nem úgy érti, hogy a betegség maga nem valóságos (ezt dr. Samo sem állítja). Megállapítása azt jelenti, hogy a betegségnek nem fizikai oka van — ez a következtetése pedig tökéletesen egybecseng az előbb említett többi szakértő véleményével.

Dr. Doris Rapp világhírű gyermekallergológus kedves barátom és példaképem. Dr. Rapp sok évvel ezelőtt felvállalta, hogy letér a hagyományos gyógyítás kitaposott útjáról, hogy segíteni tudjon a gyermekeken. Ezért nagyon sok bírálat érte a kollégái részéről, de ő állta a sarat.

Dr. Doris Rapp

Ma már világszerte több ezer ember gondol rá élete jótevőjeként, dr. Rapp pedig számolatlanul kapja a humanitárius díjakat. Sikerkönyvében, melynek címe Is This Your Chilei? (Ez a te gyereked?) bevezette a „hordóeffektus” fogalmát.

Az ő könyvében találkoztam először ezzel a megközelítéssel, és már akkor nagy hatással volt rám. Az elmélet szerint életünk minden stressze egyetlen nagy hordóban gyűlik össze a testünkben. Amíg a hordó meg nem telik, a testünk képes befogadni az újabb és újabb stresszt.

Haragszanak ránk, valami nem a kedvünk szerint történik, esetleg méreganyag kerül a szervezetünkbe, mi mégis jól érezzük magunkat, hiszen testünk és agyunk elbír a problémával. De amint a hordó megtelik, a legapróbb dologtól is kikészülünk.

Ez tehát a tudományos körülírása az utolsó csepp fogalmának, amelytől szó szerint túlcsordul a pohár. A példa kedvéért: mondjuk, tegnap felfaltál egy csomó földimogyorót, és remekül érezted magad. Ma pedig egyetlen szemet kaptál be, és allergiás reakciót produkáltál tőle. Ennek semmi értelme. Kizárt, hogy a földimogyoró okozta volna, igaz? Ha tegnap minden rendben volt, akkor mára mi változott meg?

Az igazság az, hogy a földimogyoró hibás is, meg nem is. Kétségtelenül negatív fizikai reakciót váltott ki, de erre nem került volna sor, ha az a bizonyos benned lévő stresszhordó nem lett volna tele. A valódi bajkeverő tehát nem a földimogyoró, hanem a stressz (vagy még pontosabban, a stressz belső „forrása”). A stressz-szinted volt tehát az igazi vízválasztó.

Ez az elmélet mind fizikai, mind nem fizikai téren ígaznak bizonyul. Ha valaha neveltél gyereket, bizonyára átéltél már hasonlót: szerdán azt mondod a kétévesnek, ideje hazamenni a játszótérről, és ő engedelmesen elindul veled. De vasárnap, amikor ugyanezt mondod neki, ugyanabban az órában és ugyanazon a játszótéren, egy egész gejzírre való adrenalin tör ki belőle, és kivágja neked élete legrémesebb hisztijét.

A viselkedése mindkét esetben attól függ, mennyire telített a benne lévő stresszhordó. Ha a hordó túlcsordul, a gyermek tudatalattija életveszélyes helyzetként értékeli a játszótér elhagyását. (Amiből te, kívülről, csak a hisztit látod.) Ebből is látható: nem arra terveztek minket, hogy egész életünkben egy tele stresszhordót cipeljünk magunkban.

A kiegyensúlyozatlan életvitel ugyanis oda vezet, hogy mind fizikai, mind egyéb téren „hibásan működünk”. A stresszválasznak persze nem is az a dolga, hogy boldoggá tegyen: elsősorban meg kell védenie minket. Akár fizikai, akár nem fizikai értelemben nézzük, a stresszválasz sokkal inkább hajlamos túlteljesíteni, mint alulteljesíteni, és — „biztos, ami biztos” — gyakran beindítja a „küzdj vagy menekülj” parancsot is. Hiszen ha nem reagál elég hatékonyan, abba bele is halhatunk, ez esetben pedig nem teljesítette legfontosabb feladatát.

Ha összehasonlítod a fent említett szakemberek és kutatók véleményét, látni fogod, hogy valamennyien ugyanazt mondják: minden problémánk forrása a tudatalattiban keresendő, amit nevezhetünk sejtmemóriának és spirituális szívnek is. A folyamat elindítója bármi lehet, ami a pillanatnyi körülményeinkben hasonlóságot mutat valamely múltbéli emlékkel, tünete pedig a stresszválasz.

Felhasznált irodalom: Alexander Loyd, A Szeretetkód című könyve

error:
Share via
Copy link