Az 1940-es években Konrad Zusénak, akit az első számítógépek kifejlesztőjének tartanak, támadt egy ötlete az univerzum működéséről. Ezzel együtt egy új gondolkodásmód lehetőségét is megadta nekünk a teremtésben betöltött szerepünkre vonatkozóan.
Miközben korai számítógépe programjain dolgozott, feltett egy kérdést, ami sokkal inkább egy regény cselekményéből származónak tűnik, mintsem egy tudományos lehetőségként komolyan vehető ötletnek.
Zuse kérdése a következő volt: Lehetséges, hogy az egész univerzum egyetlen hatalmas számítógépként működik, egy olyan kóddal, ami mindent lehetségessé tesz, ami lehetséges?
Vagy, és ez talán még bizarrabb, eltűnődött, hogy talán egy kozmikus számítógép folyamatosan hozza létre az univerzumot és mindent, ami benne van. Más szóval, lehet, hogy egy kvantumenergiából felépülő hatalmas számítógépben futó virtuális valóságban élünk?
Ez határozottan megdöbbentő kérdés, olyan feltételezésekkel, amelyek alapjaiban rengetnek meg mindent az élettől, evolúciótól kezdve egészen a vallásig. Többek között ez az elmélet adta a rendkívül népszerű, 1999-es film, a Mátrix ötletét.
Zuse nyilvánvalóan megelőzte a korát. Harminc évvel később megjelent könyvében, a Calculating Space-ben (Az űr kiszámítása) alaposabban kifejtette ezeket a gondolatokat, amivel a valóság és a mindennapi élet szemléletének terén valóságos forradalmat előidéző események sorozatát indította be.)
Megdöbbentő ötleteihez megjegyzésként Zuse elmesélte, hogyan kapcsolta össze az éppen épített gépeket az univerzum gépezetével.
„Úgy történt, hogy a kauzalitáson való elmélkedés közben hirtelen arra gondoltam, hogy a kozmoszt egy hatalmas számítógépként is értelmezhetném.”
A lényeg az univerzum ilyen jellegű szemléletmódjában az, hogy akár fákról és kövekről, az óceánról, akár magunkról beszélünk, minden információ. És ahogyan bármilyen információ lehet az azt létrehozó folyamatok eredménye, az univerzum is valójában egy hatalmas, nagyon régen futó program terméke.
Bár egy ilyen program esetében a Ki? és a Miért? kérdések kulcsfontosságúak lehetnek, Zuse inkább azt kereste, valami ilyesmi egyáltalán hogyan lehetséges. És bár a megfelelő kérdést tette fel, a technológia, ami az elméletei teszteléséhez szükséges lett volna, akkoriban még nem állt rendelkezésére.
Az elmúlt évek új felfedezései vezették vissza a tudósokat Zuse eredeti kérdéséhez. Egyre többen folytatják ott, ahol ő abbahagyta, ugyanazt a kérdést feltéve: Egy virtuális szimulációban élünk? Ha igen, akkor az univerzum és minden, ami benne van, azért az, ami, és azért van ott, ahol, mert valami a kozmikus programban odatette. Ez pedig azt jelenti, hogy egy digitális valóságban élünk, ahol nem
dolgokból, hanem információból épül fel minden.
2006-ban Seth Lloyd, az első megvalósítható kvantumszámítógép tervezője még egy lépéssel továbbment: a digitális univerzum gondolatát a Mi van, ha? kérdésről az Ez van. kijelentésre cserélte.
A digitális fizika új területén végzett kutatásaira támaszkodva kétséget sem hagy afelől, hogyan viszonyul a valóság Új szemléletmódjához. „Az univerzum történelme valójában egy hatalmas és folyamatos kvantumszámítás” — jelentette ki.
Ha esetleg lenne bennünk némi bizonytalanság arra nézvést, hogy itt pontosan miről is beszél, Lloyd egyértelműen megfogalmazza: ahelyett, hogy azt sugallná, hogy az univerzum olyan lehet, mint egy kvantumszámítógép, egyenesen beleröpít minket az utóbbi kétezer év legradikálisabb valóságmeghatározásába, ami így hangzik: Az univerzum igenis egy kvantumszámítógép.”
Lloyd nézőpontjából minden, ami létezik, az az univerzum számítógépéből kerül ki. „És miközben halad a számítás folyamata, kibontakozik a valóság” — magyarázza.- Hűha! Az első pillanatban beleszédülünk egy ilyen lehetőség gondolatába.
Aztán azon kapjuk magunkat, hogy veszünk egy nagy levegőt, újra elolvassuk, hátradőlünk a székünkben és azt mondjuk: „Hmm… ez tényleg észszerű. Nagyon is észszerű. Lehet, hogy tényleg így működnek a dolgok!” Ez azért van, mert össze tudjuk hasonlítani a mindennapi világ atomjait és a számítógép információit.
Gondoljunk az atomokra adatokként
Az összehasonlítás első pontjaként nézzük meg, mit is tudunk a számítógépekről. Legyen bármilyen nagy vagy kicsi, egyszerű vagy bonyolult, minden számítógépnek van egy nyelvezete, amelynek segítségével a feladatait végzi.
A jól ismert asztali és a hordozható számítógépünk esetében ez a nyelvezet egy biteknek nevezett számmintákon alapuló kód. A bit a „binary digits” (bináris számjegy) egyszerű rövidítése.
A bináris számjegy azt jelenti, hogy minden információ az 1 és 0, vagyis „igaz” és „hamis” kódmintákkal kerül közlésre, ami egyben annak a polaritásban csak két lehetőség van, a bitek kódját bináris nyelvnek nevezzük.
Az anyagról és energiáról való legalapvetőbb gondolkodásban is a polaritás képvisel mindent: anyag és nem anyag, pozitív és negatív, igen és nem, hímnemű és nőnemű. Maguknak a biteknek az esetében az 1 jelenti az „igazat” és a 0 a „hamisat”. Ilyen egyszerű a bináris kód.
De ne gondoljuk, hogy a bitekben nem rejlik hatalmas erő, csak mert ilyen egyszerűek. Ellenkezőleg: a bináris nyelvezet talán a legerőteljesebb az univerzumban. Azt mutatja, ahogyan a dolgok látszanak: vannak vagy nincsenek. Ez egy egyetemes nyelv.
Lehet, hogy meglepően hangzik, de minden számítógép alapja — kezdve azokkal, amelyek az űrhajósokat a Holdra viszik, egészen azokig, amelyek az autónkban jelzik, mikor jött el az olajcsere ideje — az 1 és a 0 különböző kombinációiból felépülő kód.
Ezt a bitkódot olyan univerzálisnak tartják, hogy a NASA ezt alkalmazta annak az üzenetnek a megírásánál, ami 1972-ben elhaevta a Földet a Pioneer – 10 űrszondán.
Az elképzelés az volt, hogy ha valaha egy intelligens élet rátalál a focilabda-méretű szondára, a bináris nyelv azt fogja számukra jelezni, hogy mi egy olyan faj vagyunk, amely érti az univerzum működését.
A Pioneer-10 volt az első Földről származó mesterséges objektum, amely 1983-ban elhaladt a Plútó mellett és elhagyta a Naprendszert. Utoljára 2003. január 22-én hallottunk felőle, amikor a Deep Space Network az utolsó halvány jelet fogta, aztán az apró űrjármű eltűnt a csillagközi űrben.
Az energiaforrása az utóbbi harmincöt évben veszített az erejéből, ennek ellenére a tudósok úgy hiszik, hogy a Pioneer-10 továbbra is működik és folytatja útját az Aldebaran csillag felé, ahová nagyjából kétmillió év múlva fog megérkezni.
És ha ez megtörténik, ott lesz nála a Földnek a bináris számok univerzális nyelvén írott névjegykártyája. Ahogy minden számítógép a bináris nyelvet használja a feladatok elvégzésére, úgy tűnik, az univerzum számítógépe is a biteket alkalmazza.
Úgy néz ki, az 1 és 0 helyett a teremtés bitjei azok az anyagok, amiből minden felépül: az atomok. A valóságunk atomjai vagy anyagként léteznek, vagy nem. Vagy itt vannak, vagy nincsenek, vagy „igazak”, vagy „hamisak”.
Egy nemrég készült interjúban Seth Lloyd a kislányával folytatott beszélgetéséről mesél, amelyben világossá vált, milyen ironikus, ha az univerzumra atomok helyett inkább bitek tömegeként gondolunk.
Miután Lloyd elmagyarázta a lányának, hogyan lehet az univerzumot programozni, a lány azt mondta: „Nem, apa, minden atomokból van, kivéve a fényt.” A lánynak bizonyos szempontból teljesen igaza van. Lloyd tudomásul vette, ugyanakkor egy másik nézőpontot ajánlott.
„Igen, Zoey — mondta —, de azok az atomok is információk. Gondolhatsz úgy az atomokra, mint amelyek információdarabkákat hordoznak, vagy gondolhatsz úgy az információ-darabkákra, mint amelyek atomokat hordoznak. A kettőt nem lehet elválasztani egymástól.
Kérdés: Mit számol az univerzum? Válasz: Saját magát.
Egy másik interjúban, amelynek témája a tudat mint információ, és ennek a jelentése volt, Lloydnak feltették azt a kérdést, ami szinte minden esetben felmerül, ha úgy gondolunk az univerzumra, mint számítógépre: Ha az egész univerzum és benne mínden tényleg egy hatalmas kvantumszámítógép része, akkor ennek mi a célja? Mit számol az univerzum?
Lloyd erre úgy válaszolt, amilyen választ egy eldugott kolostorban élő nagyon bölcs mestertől várhat az ember, miután hetekig gyalogolt a Himalája havas csúcsai között. Ilyen egyszerű és mégis nagy jelentőségű választ ilyen helyeken találhat az ember.
„[Az univerzum] saját magát számolja. Kiszámolja a narancslé ömlését, miközben isszuk, vagy minden atom helyzetét a sejtjeinkben… Az univerzum gondolkodásának legnagyobb része azonban finom rezgésekről és atomok ütközéséről szól.”
Először azt gondolhatnánk, hogy egy atom ütközése egy másikkal nem sok változást hozhat az életünkbe, hiszen olyan nagyon gyakran történik, ugye?… Talán. Vagy mégsem?
Lloyd következtetése arra késztet minket, hogy újra átgondoljuk a dolgot. Eszünkbe jut, hogy annak, amit ő „anyag és fény táncának” nevez, olyan ereje volt, hogy létrehozta az univerzumot, és benne mindent.
Könyvében, a Programming the Universe-ben (Az univerzum programozása) leírja, hogy a megfelelő atomok összeütközése a megfelelő atomokkal hogyan lehet hatással mindenre:
„Az univerzum részecskéi között fellépő kölcsönhatás során az energia mellett információ is átadásra kerül — más szóval a részecskék nemcsak ütköznek, hanem számításokat is végeznek. És miközben halad a számítás folyamata, kibontakozik a valóság.”
Ebből a nézőpontból valójában mi is energia, mozgás és egymást érintő anyagok termékei vagyunk — ami egy nagy kozmikus tánc, a szó legszorosabb értelmében.
John Wheeler az 1980-as években nagyon hasonlóan, vagyis információként gondolt az univerzumra. Így magyarázta ezt:
„Minden valami – minden részecske, minden energiamező, még a tér-idő kontinuum maga is — a funkcióját, jelentését, de még magát a létezését is bináris lehetőségekből, bitekből nyeri. Amit valóságnak nevezünk… az az igen/nem kérdések feltevéséből keletkezik.”
Más szóval Wheeler azt mondja, hogy a „dolgok”, amelyek az univerzumot és az életet azzá teszik, „ami”, valójában információk, a polaritás apró szemcséi. Minden ellentétekre sűrűsödik be: plusz és mínusz, hím és nőstény, igaz és hamis.
Hogyan működik a mi virtuális univerzumunk?
Ha — ahogyan Wheeler feltételezi — az univerzum részecskéi olyanok, mint a számítógépes információbitek, és amint azt Lloyd mondja, „az univerzum egy kvantumszámítógép”, akkor a „Mit jelentene tudni, hogy minden egy kódon alapul?” kérdés feltételes módja most átváltozott: Mit jelent?-té.
A bizonyítékok arra utalnak, hogy az esélye jóval nagyobb annak, hogy egy szimulált valóságban élünk. Tehát most, hogy kitártuk az ajtót, ami egy ilyen óriási lehetőséghez vezet, folytassuk a gondolatmenetet, és a lehetőségeinket vigyük egy lépéssel tovább.
A szimulált valóságunkban van hozzáférésünk a kódhoz, ami mindent lehetővé tesz? Tudjuk frissíteni az élet, gyógyulás, béke és a mindennapi valóság programját oly módon, ahogyan az internetkapcsolat vagy a szövegszerkesztő kódját? Egy ilyen lehetőség legalábbis izgalmas.
Például ebből a nézőpontból a csodák olyan programok, amelyek átlépik a tudomány „határait”, a szerencsétlen balesetek és bizarr események pedig időnként előforduló működési zavarok a számítógépes programban.
Ezek a kérdések aztán újabb ajtókat nyitnak meg, mély kérdésekhez — és velük együtt olyan rejtélyekhez, amelyekre egyhamar biztosan nem születik válasz:
• Ki a programozó, aki elkezdte a mi kozmikus számítógépes szimulációnkat?
• A kozmikus építőmester elmélete összekapcsolható az Istenről alkotott elképzelésünkkel?
• Mióta fut ez a tudatos számítógép?
• Mit jelent az idő „kezdete” és „vége”, és az élet valójában?
• Amikor meghalunk, egyszerűen csak elhagyjuk a szimulációnkat és a továbbiakban a virtuális valóságunkon kívüli tartományban létezünk?
Annak ellenére, hogy ezek mind nagyon izgalmas kérdések, egyben túlmutatnak annak határain, amire még reális válaszokat adhatnánk ebben a cikkben.
Úgy gondolni az egész univerzumra, mint egy futó számítógépes programra, óriási dolog! Ez az elképzelés olyan hatalmasnak és összetettnek tűnik, hogy egy örökkévalóságba telhet a végére jutni, még ha tudnánk is, hogy hogy fogjunk hozzá.
A tudomány egy új ágazata lehet a megoldás kulcsa. Ha ez beválik, elkezdhetjük megoldani az ismeretlen rejtélyét a már ismert dolgok analógiájának használatával. Lehet, hogy sokkal egyszerűbb lesz, mint ahogy eddig gondoltuk.
