Dr. Papp Lajos-A szív szava

“Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte.” (Teréz anya)

Az ember alapvetően egy lelki lény (függetlenül attól, hogy ki mit gondol saját magáról.) Manapság a legtöbb embernek anyagi problémái vannak. Az anyagi probléma például, egy olyan problématípus, ami az embert olyan lelkiállapotba kergeti, amelyben az képtelenné válik az alap probléma megoldására. Nem tudom észrevetted-e, amikor az ember klassz társaságba keveredik, eltűnnek a problémák.

A franc tudja hová illannak el az elviselhetetlen, gyomort facsargató érzések, de eltűnnek az biztos.

Ezután az ember olyan perspektívában képes látni az életét, hogy legszívesebben pofon verné korábbi önmagát, amiért nem keveredett hamarabb klassz emberek közé. Ráadásul, ha ezek olyan emberek, akik szintén valamire a MEGOLDÁST keresik éppen, nem pedig a cirkuszi hangulat miatt olyan lelkesek, hát…

ilyenkor elképesztő dolgok szoktak történni..

Dr. Papp Lajos Széchenyi-díjas szívsebész nagyszerű előadásának kómáról szóló részét tesszük közzé:

“Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető professzor – aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember – azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A professzor hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja – aki engem egyébként jól ismert és tisztelt – felhívott, és részletesen elmondta az esetet. A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben.

Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az élet levegője ott vibrált a beteg körül.

Én csak egyet kérdeztem tőle: – Hisz-e abban, hogy életben marad? Mondta, jelezte, hogy hisz.

Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció. A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt.

Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét.

És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat:

“Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben?  Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. Nem szabad föladnia.”

A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott. Ami a döbbenetes, az most következik.

A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat.

Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta. Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították.

Azt mondta a hölgy:

“Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni.”

Ez a nő mindent elmondott.

Azt mondta: “Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és beszéljen az életről.”

A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak.

Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amiről mi nem tudunk.

Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk –vagy nem tud még az orvostudomány -, nem azt jelenti, hogy az nincs is.

.Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt.

De számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét alatti élményeikről, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb szívműtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a szívműködést. Megállítani a szívet nagyon könnyű, beindítani már nem annyira.

Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk. Az újraindítás számomra mindig egy katartikus pillanat. Sokszor a betegek a szív újraindításának élményéről pontosan beszámolnak.

Ez azért döbbenetes, mert arról az időszakról, amelyről ő beszámol – nevezetesen a szív újraindításának élményéről – abban az állapotban ő a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy nem érezhet semmit, de nem is élhet.”