Dr. Eben Alexander – A tudatosság rejtélye

Amikor kómába estem, egy világi orvos voltam, aki egész életét a világ legrangosabb kutatóintézeteiben töltötte, ahol az emberi agy kapcsolatát próbálta felderíteni a tudatossággal.

Nem mintha nem hittem volna a tudatban. Egyszerűen csak a legtöbb embernél jobban tisztában voltam annak letaglózó, gépies valószínűtlenségével, hogy az önmagában is létezik vagy egyáltalán!

A 20-as években Werner Heisenberg fizikus (és a kvantummechanika tudományának más úttörői) egy olyan különleges felfedezést tett, amelyet a világ a mai napig nem ért tökéletesen. A szubatomikus jelenségek vizsgálata során lehetetlen teljesen különválasztani a megfigyelőt (mármint a kísérletet végző tudóst) a megfigyelés tárgyától. Napi munkánk során erről könnyen megfeledkezünk.

Különálló tárgyak gyűjteményeként tekintünk az univerzumra (amelyben asztalok és székek, emberek és bolygók vannak), amelyek időnként kölcsönhatásba lépnek egymással, de azért teljesen függetlenek maradnak. Szubatomikus szinten viszont kiderül, hogy az elkülönült tárgyak univerzuma csupán illúzió.

A hiper-szuper kicsi dolgok világában materiális univerzumunkban minden kapcsolatban van minden mással. Ami azt illeti, igazából nincsenek is tárgyak az univerzumban, csak energiavibrálások és kapcsolatok. Egyértelmű kellene legyen, hogy ez mit jelent noha sokaknak nem az.

Tudatosság nélkül lehetetlen volna az univerzum végső felépítését kutatni. A tudatosság messze áll attól, hogy csupán fizikai folyamatok mellékterméke legyen (mint azt korábban gondoltam a tapasztalataim alapján), és nemcsak hogy nagyon is valóságos, hanem konkrétan valóságosabb fizikai létezésünk bármely más aspektusánál, és nagy valószínűséggel mindennek az alapja. De ezek közül a felfedezések közül egyik sem épült he igazán a tudomány valóságképébe.

Sok tudós dolgozik rajta, de egyelőre nincs még olyan nagy, egységes elmélet, amely oly módon kombinálná a kvantummechanika törvényeit a relativitás elméletével, hogy a tudatosságot is magába foglalná. A materiális univerzumban minden tárgy atomokból áll. Az atomok pedig protonokból, elektronokból és neutronokból.

Ezek pedig (mint azt a fizikusok a huszadik század elején felfedezték) részecskékből. A részecskék pedig… nos, a fizikusok őszintén szólva nem tudják. De egy dolgot biztosan tudunk a részecskékről, méghozzá azt, hogy mindegyik kapcsolatban áll az összes többivel az univerzumban. A legmélyebb szinten mindegyik össze van kötve. A túlvilági élményeim előtt általánosságban ismertem ezeket a modern tudományos elméleteket, de csak távolról.

Abban a világban, amelyben éltem és mozogtam az autók, házak, műtőasztalok és páciensek világában, akik jobban vagy rosszabbul lettek, részben annak függvényében, hogy sikeresen műtöttem-e meg őket, a szubatomikus fizikának ezek a törvényei ritkán és áttételesen szerepeltek csak. Lehet, hogy igazak, de az én valóságomat nem befolyásolták.

Ám amikor magam mögött hagytam a materiális testemet, közvetlenül éltem át ezeket a törvényeket. Sőt, magabiztosan állíthatom, hogy noha akkoriban még csak nem is ismertem ezt a kifejezést, amikor az Átjáróban és a Magban jártam, konkrétan “tudományt csináltam”. Olyan tudományt, amely a legvalódibb és legkifinomultabb rendelkezésünkre álló tudományos kutatóeszközt használta: magát a tudatot.

Minél mélyebbre ástam, annál erősebbé vált a meggyőződésem, hogy a felfedezésem nem egyszerűen csak érdekes vagy meghökkentő. Hanem tudományos. Annak függvényében, kivel beszél róla az ember, a tudat vagy a legnagyobb tudományos vizsgálatra váró rejtély, vagy semmiség. A meglepő az, milyen sok tudós gondolja, hogy az utóbbi.

Sok – talán a legtöbb – tudós számára a tudat nem éri meg a fáradságot, mivel az csak a fizikai folyamatok mellékterméke. Több tudós még messzebbre megy, és azt mondja, hogy a tudatosság nemcsak hogy másodlagos fontosságú jelenség, hanem egyenesen nem is létezik. A tudatosság neurobiológiájának és az elme filozófiájának sok vezető alakja viszont nem ért ezzel egyet. Ők az elmúlt néhány évtizedben elkezdték felismerni a tudatosság nehéz problémáját.

Noha ez a hozzáállás évtizedek óta egyre erősödött, David Chalmers volt az, aki 1996-os, zseniális könyvében, a The Conscious Mindban (A tudatos elme) mindezt megfogalmazta. A nehéz probléma a tudatos élmény létezéséről szól, és három kérdésben lehet összefoglalni:

– Hogyan keletkezik a tudatosság az emberi agyműködésből?

– Hogyan kapcsolódik a vele összefüggésbe hozható viselkedéshez?

– Hogyan viszonyul az érzékelt világ a való világhoz?

Ezt a súlyos problémát olyan nehéz megoldani, hogy a gondolkodók egy része azt állítja, a válasz teljes mértékben a tudomány határain kívül található. De az, hogy a jelenkori tudományunkat meghaladja, cseppet sem teszi jelentéktelenebbé a tudat jelenségét sőt, ez arra utal, milyen felfoghatatlanul fontos szerepet játszik az univerzumban.

Az elmúlt négyszáz év során a kizárólag a materiális világra támaszkodó tudományos megközelítés komoly gondot jelent: azt, hogy elveszítettük a kapcsolatunkat a létezésünk középpontjában rejlő mély misztériummal a tudatosságunkkal.

Azt, amit a régebbi korok vallásai (külöböző néven és különböző világnézetben kifejezve) jól ismertek és sokra tartottak, de ami világi, nyugati kultúránkban elveszett miközben egyre jobban beleszerettünk a modern tudomány és technológia hatalmába.

A nyugati civilizáció minden sikere ellenére nagy árat fizetett a világ létezésének leglényegesebb összetevőjében számolva: az emberi lélekében. A kifinomult technológia sötét oldala a modern fegyverkezés, a szabados gyilkolás és öngyilkolás, az urbánus métely, az ökológiai vérengzés, az éghajlatváltozás, a gazdasági források polarizálódása önmagában is elég rossz.

De még rosszabb, hogy a tudomány és a technológia exponenciális fejlődése sokunkat nagyrészt megfosztott a fontos és örömteli dolgoktól, és attól, hogy megtudjuk, hogyan illeszkedik az életünk a létezés hatalmas sémájába az örökkévalóságban. A lélekkel és a túlvilággal, a reinkarnációval, Istennel és a Mennyországgal kapcsolatos kérdések túl nehéznek bizonyultak ahhoz, hogy az elfogadott tudományos eszközökkel választ kaphassunk rájuk ami arra utalhat, hogy ezek nem léteznek.

Ugyanez a helyzet a tudat kiterjesztett jelenségeivel mint például a távolba látás, a hatodik érzék, a pszichokinézis- a jövőbe látás, a telepátia és a jóslás, amelyek makacsul ellenállnak a bevett tudományos vizsgálatoknak.

A kómám előtt kételkedtem ezek létezésében, főleg azért, mert soha nem éltem át ezeket mélységükben, és mert az én leegyszerűsített tudományos világnézetemmel nem lehetett megmagyarázni őket. Sok más szkeptikus tudóshoz hasonlóan belepillantani sem voltam hajlandó az ezekkel a jelenségekkel kapcsolatos adatokba.

Előítélettel viseltettem irántuk és az adatok szolgáltatói iránt mivel korlátozott nézőpontom még a leghomályosabb magyarázatot sem volt képes adni arra, hogyan történhetnének meg egyáltalán ilyen dolgok. Azok, akik minden ellentétes bizonyíték dacára ragaszkodnak hozzá, hogy nincs bizonyíték, amely a kiterjesztett tudatosságra utalna, a tudatlanságot választják.

Azt hiszik, ismerik az igazságot, anélkül hogy megvizsgálnák a tényeket. Azok számára, akik még mindig a tudományos szkepticizmus csapdájában vergődnek, ajánlom a 2007-ben megjelent Irreducible Mind: Toward a Psychology for the 21st Century (A redukálhatatlan elme: Úton a XXI. század pszichológiája felé) című könyvet. Ez a szigorúan tudományos elemzésekre támaszkodó könyv nagyszerűen prezentálja a testen kívüli élmények bizonyítékait.

Az Irreducible Mind egy nagy tiszteletben álló csoport által létrehozott mérföldkő, a Virginiai Egyetem Érzékszervi Tudományok Tanszékéé. A szerzők alaposan kielemzik a vonatkozó adatokat, és a végkövetkeztetés egyértelmű: ezek létező jelenségek, és meg kell próbálnunk megérteni a természetüket, ha fel akarjuk fogni, miről szól a létezésünk.

Elhitették velünk, hogy a tudományos világ sebesen közeledik a Nagy Egyesített Elmélet (NEE) kidolgozásához, amelyben nem sok hely marad a lélek vagy a szellem, a Mennyország vagy Isten számára. A mélykómában megtett utazásom ebből az alacsonyabbrendű materiális világból a Teremtő legmagasabb lakhelyére megmutatta a leírhatatlanul nagy szakadékot a mi emberi tudásunk és Isten lenyűgöző birodalma között.

Mindannyian jobban ismerjük a tudatot, mint bármi mást, ugyanakkor sokkal jobban megértjük az univerzum többi részét, mint a tudatosság mechanizmusát. Az annyira közel van hozzánk, hogy szinte mindig kívül esik a hatáskörünkön.

A materiális világ fizikájában (a kvarkokéban, elektronokéban, fotonokéban, atomokéban stb.), és főleg az agy részletgazdag felépítésében, semmi nem ad magyarázatot a tudat működésére. Sőt, a spirituális birodalom létezésének legnagyobb bizonyítéka a tudatos létezésünk felfoghatatlan rejtélye.

Ez sokkal misztikusabb felismerés, mint amilyenre a fizikusok vagy a neurobiológusok alkalmasnak bizonyították magukat, és kudarcuk következtében rejtve maradt a tudat és a kvantummechanika vagyis a fizikai valóság intim kapcsolata.

Ha igazán mély szinten szeretnénk az univerzumot tanulmányozni, akkor el kell ismernünk a tudat létfontosságú szerepét a valóság megfestésében. A kvantummechanikai kísérletek megdöbbentették a szakterület zseniális atyjait, akik közül sokan (például Werner Heisenberg, Wolfgang Pauli, Niels Bohr, Erwin Schrödinger, Sir James Jeans) a misztikus világkép felé fordultak a válaszokat keresve.

Ők ráébredtek, hogy lehetetlen elkülöníteni a kísérlet végrehajtóját a kísérlettől, és megmagyarázni a valóságot a tudat nélkül. Én odaát megtudtam, milyen leírhatatlanul hatalmas és komplex az univerzum, és hogy a tudatosság minden létező dolog alapja. Olyan szoros kapcsolatban álltam vele, hogy néha nem is lehetett különbséget tenni az én és az engem körülvevő világ között.

Ha mindezt össze kellene foglalnom, először is azt mondanám, hogy az univerzum sokkal nagyobb, mint amilyennek akkor tűnik, ha a könnyen látható részeit nézzük csak. (Ez igazából nem forradalmi  felfedezés, mivel a hagyományos természettudomány is elismeri hogy az univerzum 96%-a sötét anyagból és energiából” áll.

Mik ezek a sötét anyagok? Azt egyelőre senki nem tudja. Az én élményem attól a belém hasító azonnaliságtól volt különleges, amellyel megtapasztaltam a tudat vagy a lélek alapvető szerepét. Ez nem elmélet volt, amelyet odafent tanultam meg hanem tény, olyan ellentmondást nem tűrő és azonnali, mint az arcomba csapódó sarkvidéki szél.

Másodszor is: mi – közülünk mindenki – szövevényesen és megmásíthatatlanul össze vagyunk kötve egy nagyobb univerzummal. Az a mi igazi otthonunk, és ha azt gondoljuk, hogy csak a materiális világ számít, az olyan, mintha bezárkóznánk egy kis szekrénybe, és azt képzelnénk, hogy semmi sincs azon kívül. És harmadszor is: a hit létfontosságú ereje az “elme az anyag felett” elősegítésében.

Orvostanhallgatóként gyakran elképesztett a placebohatás zavarba ejtő ereje, mármint hogy az orvosi kutatásoknak meg kell haladniuk a körülbelül 30%-nyi jótékony hatást, ami a páciens meggyőződésének köszönhető, miszerint olyan orvosságot kap, amelyik segít neki még akkor is, ha csak semleges keveréket kap. Az orvostudomány ahelyett, hogy meglátná a hit rejtett erejét, és azt, hogy milyen hatással van az egészségünkre, félig üres pohárként tekint erre mintha a placebohatás egyszerűen csak akadály lenne egy kezelés hatékonyságának bizonyításában.

A kvantummechanika rejtélyének szívében ott rejlik az idő- és térbeli korlátozottságunk gondolatának hamissága. Az univerzum többi része mármint a legnagyobb része igazából nincs annyira messze tőlünk a térben. Igen, a fizikai távolság valódinak tűnik, de az is korlátozott.

A materiális univerzum teljes hossza és magassága semmi a spirituális birodaloméhoz képest, amelyből létrejött a tudat (amelyet egyesek életerő -nek neveznének) birodalmáéhoz képest. Ez a másik, sokkal hatalmasabb univerzum egyáltalán nincs messze. Ami azt illeti, egyenesen itt van itt, ahol ezt a mondatot gépelem, és ott, ahol önök olvassák.

Fizikailag nincs messze, egyszerűen csak egy másik frekvenciában létezik. Itt van és most van, de mi nem látjuk, mert legnagyobbrészt zárva vannak előttünk azok a frekvenciák, amelyeken manifesztálódik.

Mi az ismert tér és idő dimenzióiban élünk, az érzékszerveink képességei és az érzékelt méretskála által korlátozva a szubatomikus kvantumtól fölfelé, az univerzumig. Ezek a dimenziók noha sok szól mellettük el vannak zárva más létező dimenzióktól. Az ókori görögök már régen felfedezték, de én csak most tudtam meg, amibe ők már korábban beletrafáltak: a hasonló megérti a hasonlót.

Az univerzum felépítése olyan, hogy ahhoz, hogy tényleg megértsük sok dimenziójának bármelyik részét, annak a dimenziónak a részévé kell válnunk. Vagyis, kicsit pontosabban fogalmazva, meg kell nyitnunk magunkat a hasonlóság számára, amely már ott rejlik bennünk, de amelyről esetleg nem tudunk.

Az univerzumnak nincs se eleje, se vége, és Isten minden részecskéjében teljesen jelen van. Amit az emberek Istenről és a magasabb spirituális világokról mondanak, annak nagy része a legnagyobb része azt célozza, hogy ezeket leredukáljuk a saját szintünkre, ahelyett, hogy az érzékelésünket emelnénk az ő szintjükre.

Elégtelen leírásainkkal elrontjuk az igazából sokkal csodálatosabb természetüket. Jóllehet soha nem kezdődött el, és soha nem lesz vége, központozások azért vannak az univerzumban, amelyeknek az a szerepe, hogy lényeket teremtsenek, és lehetővé tegyék számukra, hogy részesülhessenek Isten nagyszerűségében. Az univerzumunkat létrehozó ősrobbanás is egy ilyen kreatív központozási jel volt.

A “vak voltam, és most látok” új jelentést nyert, amikor megértettem, milyen vakok vagyunk a spirituális univerzum teljes természetére itt a Földön; különösen az olyan emberek, mint én voltam, akik abban hisznek, hogy az anyag a végső valóság, és hogy minden más a gondolkodás, a tudatosság, a gondolatok, az érzelmek, a lélek egyszerűen csak az anyag termékei.

Ez a ráébredés komoly ihletet adott nekem, mivel lehetővé tette, hogy meglássam az egység és a megértés lélegzetelállító magaslatait, amelyek előttünk húzódnak, amikor elhagyjuk materiális testünk és agyunk korlátait. Humor. Irónia. Pátosz. Mindig is úgy gondoltam, ezeket a tulajdonságokat azért fejlesztettük ki mi, emberek, hogy megbirkózzunk ezzel az oly gyakran kegyetlen és igazságtalan világgal.

De amellett hogy vigaszt nyújtanak, ezek a tulajdonságok egyben felismerések rövid, felvillanó, de azért fontos felismerések arra nézve, hogy bármilyen küzdelmet és szenvedést is tesz elénk ez a világ, ezek nem tehetnek igazából kárt abban a nagyobb, örök lényben, akik valójában vagyunk.

A nevetés és az irónia szívből jövő emlékeztetők arra, hogy nem rabok vagyunk ebben a világban, csak átutazók. Egy újabb jó hír, hogy nem kell majdnem meghalni ahhoz, hogy az ember bepillanthasson a függöny mögé de egy kicsit dolgozni kell hozzá.

Az is jó kezdet, ha könyvekből és előadásokból tanulunk arról a birodalomról, de végső soron a saját tudatosságunkba kell mélyen behatolnunk imádság vagy meditáció segítségével ahhoz, hogy felfedjük ezeket az igazságokat. Meditálni többféle módszerrel lehet. Számomra a kómám óta az volt a leghasznosabb, amelyet Robert A. Monroe, a virginiai Faberben található Monroe Institute alapítója fejlesztett ki.

A módszer mentessége a dogmatikus filozófiai tanoktól határozott előnyt jelent. Monroe módszerével csak egyetlen dogma hozható kapcsolatba: én több vagyok a materiális testemnél. Ennek az egyszerű kijelentésnek mély jelentősége van.

Robert Monroe sikeres rádiós producer volt New Yorkban az 50-es években. Amikor annak járt utána, mennyire hasznosak a hangfelvételek az alvás közbeni tanuláshoz, testen kívüli élményeket kezdett megtapasztalni. Négy évtizeden átívelő részletes kutatásai során létrehozott egy hatékony rendszert a tudat mélyének audiotechnológián alapuló felderítésére, amelyet Hemi-Sync nek nevezett el.

A Hemi-Sync egy ellazult állapot létrehozásával kiélesíti a szelektív tudatosságot és teljesítményt. De a Hemi-Sync ennél sokkal többet is kínál: a fokozott tudatosság állapotai lehetővé teszik alternatív érzékelési módok, köztük a mély meditáció és a misztikus állapotok elérését.

A Hemi-Sync az agyhullámok rezonanciájának és összehangolásának fizikáján alapul, a kapcsolatukon a tudat érzékelési és viselkedési pszichológiájához, és az agy-elme és a tudatosság alapvető fiziológiáján. A Hemi-Sync sztereó hanghullámok egyedi mintáját használja (a két fülben kicsit mást-mást) a szinkronizált agyhullám-tevékenység kiváltására.

Ezek a binaurális ütemek olyan frekvencián jönnek létre, amely a két jel frekvenciája közötti számtani különbségen alapul. Egy ősi, de nagyon pontos, agytörzsben található időzítőrendszer segítségével amely általában a fej körüli vízszintes térben érzékelt hangok lokalizálásában segít ezek a binaurális ütemek képesek megfelelő frekvenciára állítani a Retikuláris Aktiválórendszert, amely egyenletes időzítő jeleket ad a tudatosságot generáló talamusznak és agykéregnek.

Ezek a jelek 1 és 25 hertz közötti agyhullámszinkronicitást hoznak létre, beleértve az emberi hallásküszöb (20 Hz) alatt található nagyon fontos régiót is. Ez a legalacsonyabb tartomány a delta tudatállapottal (< 4 Hz, általában a mély, álommentes alvás során aktiválódik), a théta tudatállapottal (4 7 Hz, a mély meditációra, ellazult állapotra, és nem-rem alvásra jellemző) és az alfa tudatállapottal (7-13 Hz, a REM-alvásra, az elalvással határos álmosságra és az éber ellazultságra jellemző) hozható összefüggésbe.

A kómám után, a magyarázatokat kereső expedícióm során a Hemi-Sync arra nyújtott lehetőséget, hogy inaktiváljam a fizikai agyam filterfunkcióját azáltal, hogy globálisan összhangba hozom az agykérgi elektromos aktivitásomat – éppen úgy, ahogyan az agyhártyagyulladásom tehette -, és így felszabadítsam a testen kívüli tudatosságomat.

Hiszem, hogy a Hemi-Sync lehetővé tette, hogy visszatérjek egy ahhoz hasonló birodalomba, amelyet a mélykómám során látogattam meg, de anélkül, hogy halálos beteg lennék. Csakúgy, mint a gyermekkori, repülésről szóló álmaimban, ehhez is elengedhetetlen, hogy hagyjam kibontakozni az utazás folyamatát – ha erőltetem, túlgondolkozom vagy túlságosan beleélem magam, nem működik.

A mindentudó szó használata nem tűnik elégségesnek, mert azt a nagyszerűséget és kreatív erőt, amelynek tanúja voltam, nem lehet megnevezni. Ráébredtem, hogy egyes vallások tilalmai Isten megnevezése vagy az isteni próféták ábrázolása ellen ösztönösen is helyesek, mert Isten valósága elmondhatatlanul több annál, mint amit szavakkal vagy képekkel képesek lennénk kifejezni itt, a Földön.

Ahogy a tudatom egyszerre volt elkülönült, ugyanakkor teljes mértékben egy az univerzummal, úgy húzódtak össze vagy tágultak ki az énem határai is, hogy mindent magukba foglaljanak, ami az örökkévalóságban létezik. A tudatom és a körülöttem lévő birodalom határainak elmosódása néha olyan erős volt, hogy az egész univerzummá váltam. Úgy mondhatnám másképpen, hogy átmeneti időre egységet tapasztaltam az univerzummal, amely végig ott volt, de egészen odáig vak voltam rá.

forrás: Dr. Eben Alexander: A mennyország létezik – Egy idegsebész tapasztalatai a túlvilágról című könyve.

Hirdetés