Legtöbbünk számára a DNS hatalmas rejtély. Ismerjük ugyan ezt a kifejezést, van is némi fogalmunk arról, hogy mi lehet, de valójában nem is sejtjük, hogy milyen összetett vagy hogyan is működik pontosan.
Úgyhogy most csodálkozzunk rá egy kicsit ezekre az esetleg nem annyira közismert dolgokra – először azokra, amiket tanítanak az iskolákban, majd azokra, amiket nem.
A DNS (dezoxiribonukleinsav) az Emberi Lény központi tervrajza. A DNS építőköveit DNS bázisoknak nevezzük, és négy típusukat különböztetjük meg. Ezeknek a DNS bázisoknak a sorozata határozza meg a genetikai kódot.
A DNS jól ismert kettős spirálját ezek a bázispárok építik fel, amelyek aztán csavarvonalban tekerednek fel egymás körül. Az emberi genetikai kód megközelítőleg három milliárd bázispár hosszúságú és az emberi testben körülbelül száztrilliószor jelenik meg.
A legújabb számítások szerint ez a kód közel 23.000 gént tartalmaz, amelyek a ránk jellemző adottságokat, hajlamokat határozzák meg. Ebbe beleértendő mindaz, amit a természettől, illetve az is, amit a szüleinktől és az ő szüleiktől kapunk.
A gén az élő szervezet öröklési egysége, ami meghatározhatja többek között a szemszínt, a vesénk felépítését, mint ahogyan a családon belül örökölhető betegségekre, például az Alzheimer-kórra való hajlamot is. Tehát az „öröklés” nem csak a szülői vonások megjelenésére vonatkozik, hanem az Emberi Lény általános tulajdonságainak öröklődését is jelenti.
Úgy is mondhatjuk, hogy a gének hordozzák magukban mindazt, amitől emberek vagyunk, és egyben tartalmazzák azokat az egyedi különlegességeket, amelyeket a felmenőinktől hoztunk.
Esetleg az RNS (ribonukleinsav) is ismerősen cseng? Ez a vegyület a sejtek osztódásában, növekedésében játszik szerepet, alapvető fontosságú a tulajdonképpeni fehérjeszintézis és szerveződés folyamatának összehangolásában. De mivel a DNS tartalmazza az utasításokat, ezért róla fogunk többet beszélni.
Tehát: ez az igen apró, kettős csavart molekula csupán nagyteljesítményű elektron-mikroszkópon keresztül látható. A teljes dupla spirál három milliárd alkotóelemből álló kémiai rendszer, el tudod képzelni, milyen parányi részek ezek?
A DNS valódi alakját először 1953-ban, Watson és Crick brit-amerikai kutatópáros tudományos következtetéseiből ismerhettük meg. Itt szeretnék megállni egy pillanatra és tisztelegni Rosalind Franklin (a képen) munkássága előtt is. Hogy ki is ő? A röntgensugár elhajlás szakértője volt a Cambridge-i Egyetemen, és tulajdonképpen ugyanazt kutatta, mint Watson és Crick.
Watsonnak titokban megmutattak egy igen sokatmondó röntgenképet Franklin munkái közül, ő pedig azonnal felismerte a DNS alakját – majd anélkül, hogy Franklin szerepét megemlítették volna, a két férfi learatta a felfedezésért járó babérokat.
Ezért Franklin neve ritkán kerül elő a DNS-sel kapcsolatban. Nem sokkal később, 1958-ban rákban meg is halt, és azóta sem sokan hangoztatják az ő szerepét a felfedezésben.
A tudomány számára újabb 43 év kellett ahhoz, hogy végül 2001 februárjában elkészüljenek a teljes DNS molekula „feltérképezésével”. Mulatságos története van ennek, amit akár megfilmesíteni is érdemes lenne.
A kormány 1990-ben elindított egy „Emberi Genom” elnevezésű kutatási programot, és ennek keretében kezdték el a DNS kémiájának mélyreható vizsgálatát. Lassan haladtak a munkával, ahogy az a kormányra általában is jellemző. Mindeközben J. Craig Venter, biológus-befektetőnek támadt egy jobb ötlete, és 1998-ban elindította saját projektjét, egy nagyon eredeti, az úgynevezett „génrobbantás alapú szekventálás” módszerét alkalmazva.
A két kutatás vezetője egyszerre jelentette be eredményeit vagyis Venter 8 évet vert rá az állami projektre! Ezután kezdődhetett az igazi munka, hiszen ez a térkép még csak a DNS-kémia alapvető elemeit fedte fel. Mintha egy nagy könyvet tartottak volna a kezünkben, aminek már ismerték a betűit, de fogalmuk sem volt arról, hogy milyen nyelven is íródik a történet – pedig ehhez is szükség van arra, hogy a teljes kép eléjük tárulhasson.
Ugyanis a nyelv ismerete vezetne el a könyvbéli szavakhoz, vagyis ahhoz, hogy az egyes gének pontosan hol vannak. A tudósok ekkor ismerték csak fel, hogy olyan útra léptek, amire az elején egyáltalán nem számítottak! És most mi is ennél a pontnál kezdünk következtetéseket levonni, miközben a világ legjobb tudósai és számítógépei versengenek azért, hogy megtalálják a régóta várt kódokat az emberi génállomány belső rendszerében.
Három dimenzióban (3D) gondolkodunk, ez kikerülhetetlen. Ez a valóságunk, és nem is várható el tőlünk, hogy ezen túllépjünk. Viszont sajnos sokszor ez a gátja annak, hogy meglássuk a tágabb összefüggéseket.
A tudomány csak most kezdi azt hangoztatni, hogy az Univerzum és benne minden, multidimenzionális. Ahhoz azonban, hogy ezt a maga teljességében megismerhessük, új matematikai módszereket, új fizikai törvényeket kell alkotnunk, és ki kell tágítani a saját gondolkodásunkat is.
Mostanáig viszont a tudósok azt feltételezték, hogy az emberi genom lineáris, és az Emberi Lény teljes genetikai struktúráján végigvonul a DNS három milliárd „betűje”. Pedig koránt sem.
Bár a logika azt diktálta, a tudósok mégsem találták azokat a kódokat, amikről pedig tudták, hogy ott vannak. Korunk legjobb kódfeltörőit is bevonták a munkába, csak hogy megtalálják végre azt a fajta ismétlődő mintázatot, amit egy nyelv -bármely nyelv – létrehoz. Végül sikerrel jártak.
Az eredmény láttán egyrészt teljesen leesett az álluk, ugyanakkor az évszázad biológiai rejtélyét kapták kézhez. Az emberi génállomány összes betűjének és teljes belső kémiájának elképesztően bonyolult rendszere csak 4 %- ban tartalmazott ilyen kódot! Csupán a fehérje-kódolt DNS szakaszok hordoztak a gének felépítésére vonatkozó információt, és onnantól kezdve, hogy ezt felismerték, teljesen nyilvánvalóvá is vált.
Ez az egész olyannyira 3D-s volt, hogy még a génsor kezdetét és végét jelentő markereket is egyértelműen be tudták azonosítani. A mai számítógépes kódokhoz hasonlatosan a génkód pontosan azt mutatta, amit el is vártak tőle, a meglepő dolog csak az volt, hogy az emberi test 23.000 génjének felépítésében csupán a genom töredéke vesz aktívan részt. A többi – látszólag – semmit sem csinál.
Hadd mutassuk be egy példán keresztül, hogy ez miért is olyan zavarba ejtő a tudósok számára. Tegyük fel, hogy megjelenik egy repülő csészealj a fejünk felett. Bámulatos dolgokra képes – lebeg, tréfát űz a gravitációból, csupa olyasmit tesz, amit az ember elvárhat egy repülő csészealjtól.
Amikor leszáll és közelebbről is megnézzük, megállapítjuk, hogy nincs is benne senki. Biztosan egy robotpilóta navigálta a leszállást. A teteje hirtelen felnyílik, lehetővé téve, hogy legjobb tudósaink elkezdjék megvizsgálni a működését. Mindenki nagyon izgatott, hiszen hihetetlen titkok várnak felfedezésre, új fizikai törvényszerűségek tárulhatnak fel előttünk!
Amikor azonban a motort kezdik vizsgálni, meglepődnek. A teljes motortér tömve van ugyan, de csupán csomagolóanyaggal, néhány alkatrész ugyan mozog, ám egyik sem csinál semmi fontosat. Nincs semmilyen „rendszer”, az egész olyan, mintha megrendeltél volna valamit, de csak a kis térkitöltő habgolyócskákat kaptad volna meg a csomagban.
Miközben ásol le a doboz aljára és lapátolod félre a golyócskákat, hirtelen egy apró, fényes tárgyat találsz, ami vezetékekkel kapcsolódik a látszólag semmihez, de nyilvánvalóan ez a motor magja. Elfér a tenyeredben, mégis ez irányít mindent. Elkezdesz kísérletezni a csészealjjal.
Hoppá! Mikor eltávolítod a csomagolóanyagot, a csészealj nem repül. Ha visszateszed, akkor megint működik. De a szanaszét, véletlenszerűen elrendezett habgolyócskák mégsem „csinálnak” semmit. Vagy igen? De hát hogyan tud egy csomagolóanyag tenni bármit is?
Az elfogultságunk nyilvánvaló: mi egy motort vártunk – valami csillogó dolgot, aminek a részei vezetékekkel kapcsolódnak egymáshoz, ami lineáris és rendelkezik valamiféle szerkezettel – és meg is találtuk. Amit viszont térkitöltő vagy csomagolóanyagnak hittünk, azt rögvest kihajítottuk. Érted már a hasonlatot és hogy mi okozza a problémát?
Az egész felfedezés kezdett egy nagy átverésnek tűnni. A DNS három milliárd alkotóelemből épül fel, és a legtöbbjük semmit sem tesz, csupán alig 4 %-uk végez mindent?! Ennek így nincs sok értelme.
Tudjuk, hogy a természet igen hatékony, látjuk az élőlények evolúcióját még a saját életünk rövid ideje alatt is működni. Ha például a halak egy földalatti barlangban rekednek, akkor alig 10 év alatt kifejlődik az a generáció, amelynek már nincs szeme. A természet elvet mindent, amire nincs szüksége, mindenütt ezt látjuk. Mégis úgy tűnik, mintha a mi DNS-ünk 96%-a „hulladék” lenne.
Azt feltételezzük, hogy mi vagyunk az evolúció csúcsa – mégis 96%-ban hulladékból állnánk? Ez ellentmond mindennek, amit a természetben tapasztalunk, és mégis ezt találták a kutatók. Így hát a DNS nem fehérje-kódolt részeit „hulladéknak” minősítették még a legnevesebb tudományos elmék is. Szerintük ezek a részek véletlenszerűek, mindenféle párhuzam, cél és haszon nélküliek voltak.
A 3D-n túl gondolkodók
Közelítsük meg a repülő csészealj példáját egy másik oldalról. Talán a csomagolóanyag, ami véletlenszerű elrendezésűnek tűnik, nem is egy motor. Lehet, hogy egy térkép! Hiszen a járműnek tudnia kell, hova tart.
Az is elképzelhető, hogy ez egy másfajta térkép, más, mint amit megszoktunk. Lehetséges, hogy kvantum állapotban a járművednek kvantum térképre van szüksége? És az vajon milyen lenne? Valami olyasmi, ami segít a linearitásban létezni azzal, hogy utasításokkal látja el a motor apró, fényes részét, lehetővé téve a 3D-ben való navigálást.
Ebben a példában tudjuk, hogy a járműnek multidimenzionális tulajdonságai vannak, hiszen képes befolyásolni a tömegét, azaz akár súlytalanul is tud lebegni. Azt is tudjuk a kvantumfizikából, hogy amikor belépünk a multidimenziós valóságba, a tér és idő megszűnik az általunk ismert módon létezni.
Helyükbe viszont mindenféle kusza „eseményleíró szabályok” nem lineáris halmaza lép, amelyek a 3D-ben nem sok értelemmel bírnak számunkra. Ezért ez a különös, „véletlenszerűnek tűnő” csomagolóanyag egyáltalán nem is véletlenszerű, legfeljebb egy 3D-ben gondolkodónak (neked, nekem és a tudósoknak) tűnik annak.
Pontosan oda való, ahol van, hogy így az apró, fényes részt abba a pozícióba helyezze, ahonnan az már irányítani képes a járművet. Mondhatjuk, hogy a habgolyócskák a motor „módosítói”, és sokan kell, hogy legyenek, hiszen sok mindent kell „közölniük” a motorral ahhoz, hogy az multidimenzionális módon tudjon haladni.
Évekig éltünk együtt a „hulladék” DNS kifejezéssel. Azután hirtelen másképp kezdtünk gondolkodni. „Mi van, ha” – vetette fel valaki – „azért nincs kód a hulladékban, mert nem is kell, hogy legyen? Mi van, ha a DNS 96%-a egy nem-lineáris, kvantum típusú szabálygyűjtemény, amely „kormányozza” a kódolt részeket?”
Ez egy teljesen új és igen vitatható elképzelés volt – de legalább a kezdete a 3D-s skatulya korlátozott logikáján kívüli gondolkodásnak.
Az alábbiakban egy riportrészletet olvashatunk a San Diego-i Kalifornia Egyetem (UCSD) kutatóival, amit a CBS News adott le 2007. július 13-án:
„Az úgynevezett hulladék DNS – az emberi genom 96%-a, ami látszólag teljesen céltalan – talán sokkal fontosabb szereppel bír, mint ahogy azt a neve sugallja” – állítja egy amerikai tudós. Egy nemzetközi kutatócsoport felfedezte, hogy a „hulladék” DNS egy részében megbúvó információk jelentik az valódi szabályozó „tervrajzot”, ami segít megfelelően rendszerezni a másik 4 %-ot. „ A hulladék DNS bizonyos részeit kötőjelnek, vesszőnek vagy pontnak tekinthetjük, ami segít a genom kódolt részeit megérteni.”
– mondta Victoria Lunyak, kutatóasszisztens, aki szintén a UCSD-nél dolgozik.
Sokak szerint ez nem más, mint a saját biológiai felépítésünk multidimenzionális megjelenése, és mint ilyen, nyilvánvalóan hatalmas! Mi van, ha a DNS-ünk 96%-a egy látszólag véletlenszerű útmutató a másik 4 % számára? Azaz, egyáltalán nem véletlenszerű, csupán a 3D-s elménk véli annak.
Az írásjeleket vajon betűnek tekintenénk az abc-ben? Ugye nem. Hát akkor mik azok? Van a felbukkanásukban bármiféle mintázat? Együtt egy szót alkotnak?
Ha a mi nyelvünkben nézzük meg az írásjeleket, azok is véletlenszerűnek tűnnek. Ha ezt az oldalt látva, ám nem beszélve a nyelvet (vagy nem ismerve a nyelv szabályait) megnéznéd az írásjeleket, akkor azokban sem fedeznél fel semmilyen értelmet. Nincs bennük semmilyen szimmetria.
Ha ezután egy szuper számítógépbe táplálnád be ezt az oldalt, az végül felismerné a szavakat és azok jelentését, de az írásjelekét nem. Gondolj csak bele! A motor a csészealjban tényleg ott van. A 4 % fehérje-kódolt DNS rész tulajdonképpen a „fényes motor”, a 96%-nyi térkitöltő anyag pedig a „hulladék”.
Ma már sejtjük, hogy valami egészen más történik, mint azt mi gondoltuk – a 96% valójában a multidimenzionális tervrajz, és a 4% a motor, ami követi ennek az utasításait. Ugye érdekes ez a megoszlási arány?