Igen és nem. Mindkettő elképzelhető. Bizonyos körülmények között. De elsősorban mégiscsak nem. Hála Istennek!
Hisz különben bárki kívánhatna valamit, ami minket érint, és nekünk teljesítenünk kellene, ha akarjuk, ha nem. Így aztán esetleg bele kellene szeretnünk valakibe, noha az illetőt ki nem állhatjuk, vagy le kéne mondanunk a lakásunkról, csak mert valaki más akar beleköltözni, esetleg elveszítenénk az állásunkat, hogy másvalaki kaphassa meg a munkánkat.
Tehát mások rendelkeznének az életünkről, és ez valószínűleg elég boldogtalanná tenne. Mindenekelőtt tehát örülnünk kell, hogy a szabad akarat mindent felülír. A saját akaratunk dönt arról, hogy miként alakítjuk az életünket. Pusztán a kívánságuk erejével tehát mások nem érhetnek célt nálunk. És ez így van jól.
Persze, így mi sem érhetünk el semmit másoknál. A szabad akarat ugyanis mindenkinél az első helyen áll. Ez pedig azt jelenti, hogy nem fogják elérni a kívánt eredményt azok, akik sikeresen kívánva akarnak valakit magukhoz kötni, szerelmessé tenni vagy tetszésük szerinti dolgokra rávenni.
Céltalan tehát feltenni azt a kérdést, hogy „Mit tegyek, hogy XY belém szeressen?”. Hogy miért? A kívánságunkkal finom anyagú energiát sugárzunk magunkból. Ez magához hasonló energiákat keres, vagyis olyanokat, amelyek harmonizálnak vele. Ha a vélt társ nincs összhangban veled, az energia egyszerűen továbbhalad, az illető pedig észre sem fogja venni, hogy milyen energia súrolta.
Ugyanúgy van ez, mint a zongora húrjaival. Ha leütünk egy billentyűt, csak azok a húrok rezdülnek meg, amelyek összhangban vannak a leütött billentyűhöz tartozó húrral. A többi néma marad. Ez pedig nagy előnnyel jár.
Sőt, kimondottan örülhetünk, hogy így van. Ha ugyanis a kívánt partner nincs összhangban velünk, akkor valójában sokkal jobban járunk nélküle, még akkor is, ha az eszünk az adott pillanatban mást szeretne. A rezonancia törvényének van még egy óriási előnye. Kívánhatunk ugyanis, amit csak akarunk, de ily módon sosem avatkozhatunk bele kéretlenül egy másik ember karmájába vagy élettervébe.
Bármit tesz is ez az ember, azt szabad akaratából teszi, mert így döntött. És ez így van jól. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha valakit a kívánságunkkal arra kényszeríthetnénk, hogy szeressen minket. Értékes lenne ez a szeretet? Ha nem önként lenne velünk? Lenne egy foglyunk, egy bábunk, egy parancsokat teljesítő ember, nem pedig egy társ, aki tiszta szívéből szeret minket.
Hasonló a helyzet a munkával is. Tegyük fel, hogy egy bizonyos állást csak azért kapunk meg, mert sikeresen kívántunk, s ezzel befolyásoltuk a munkaadót. Vagyis kényszerből alkalmaznának minket, és valószínűleg nem számíthatnánk a munkáltatónk elismerésére és lojalitására. Tehát elsősorban örülnünk kell annak, hogy a kívánságainkkal senkit sem kényszeríthetünk semmire.
Hogyan kapom hát meg azt a személyt, aki szeret engem? Nagyon egyszerű: nem egy kiszemelt, az eszemmel elképzelt személyt kapok, hanem olyasvalakit, aki már jó ideje keres engem. Ezért lehet sikeresen kívánva társat keresni. Olyan ez, mint egy univerzális energetikai keresőprogram, amely azokat tereli össze, akik azonos hullámhosszon vannak.
Ezért néha érdemes visszavágynunk a társunkra vagy egy bizonyos személy figyelmét sikeres kívánsággal hívni fel magunkra. Tekintve, hogy kárt nem okozhatunk, ily módon nagyon könnyen kideríthetjük, hogy van-e egyáltalán közös hullámhosszunk. Ezt a jelenséget mindenki ismeri: amikor például a szeretett személyre gondolunk, hirtelen megszólal a telefon.
Ez nem véletlen, hanem egyszerűen arról van szó, hogy felfogtuk az illetőből sugárzó finom anyagú energiát. Mindannyian számos hasonló példát ismerünk.
Ha mondjuk egy bárban vagy étteremben nagyon erősen kívánjuk, hogy a kiszemelt személy forduljon meg, akkor az illető minden valószínűség szerint így is tesz. De csak akkor, ha fel tudta fogni az energiánkat. Az energiát pedig csak akkor tudja felfogni, ha egy hullámhosszon van velünk.
